(Vigyázat! Hosszabb, mint érdekes írás!)
Akit elrettent a cím és azt gondolja, hogy most valami masszív létfilozófiai írásba szaladt bele, az nyugodjon meg - általában az gyógyír sokmindenre, mármint a megnyugvás - bizonyos értelemben tényleg az lesz. A filmcím, amit a bejegyzés címébe rejtettem, ezúttal a Catherine Zeta Jones-os és Tom Hanks-es Terminal (2004) és most kivételesen kapcsolódik is egy kicsit a mondanivalómhoz.
A mozit egyébként Steven Spielberg rendezte és egy olyan kelet-európai fickóról szól, aki a hazájában kirobbant politikai balhé miatt a New York-i reptéren reked, és mivel az USA nem ismeri el az utódállam jogi státuszát, ezért sem az álmok országába nem engedi be, sem haza nem tudja küldeni. Elöljáróban ennyit, a többi kiderül a blogból; a film gyengeségei ellenére nézhető.
Előzőleg említettem, hogy pár hete már hivatalosan is dolgozom, igaz, hogy csak részmunkaidőben, de mégis. Rögtön időznék is egy kicsit a részmunkaidő viszonylagosságánál. Elvileg 28 órát dolgozom hetente - de, a gyakorlatban, ha a szükség úgy hozza, ez több is lehet. Eddig 29 a rekord, de biztos lesz ennél több is. Örülünk-e egy részmunkaidős állásnak egy hipermarketben a kanadai Georgetown-ban kétdiplomás értelmiségiként? Ez itt most a megválaszolandó létfilozófiai kérdés. A válasz igen, de ennél érdekesebb a miért. Kapcsolatunk a kis- és nagykereskedelmi áruházlánc, a Loblaws georgetowni egységével a kezdetekhez nyúlik vissza - konkrétan ebben a Real Canadian Superstore-ban (ez magának a hipermarketnek a neve) vásároltunk először Kanadában - akkor még Rachel jóvoltából, aki jó kanadaiként maga is ott vásárol(t) és így minket is oda vitt. Ő már a munkakeresésem ama kezdeti fázisában is említette, hogy milyen jó lenne, ha a Superstore-ban kapnék munkát, pedig akkor még náluk, azaz Terra Cottában laktunk. Indokai között elhangzott, hogy a Loblaws (ez a cégóriás neve) milyen kiváló juttatásokat ad a dolgozóinak. Nos ez igaz, de a részmunkaidős dolgozóknak nem járnak, ezek az egyébként tényleg korrekt béren kívüli juttatások - így a cowboynak sem. Nade talán majd egyszer. Egyelőre az az élvezetes a részmunkaidőben, hogy hetente szinte 3 szabadnapom van, mert a műszakjaim általában 8 órásak. Nem kell korán kelnem és nem is nyúlik a késő éjszakába a munkaidő - ez a korábbi pizzás élményeimmel összevetve sokkal pozitívabb. A munkába járás is fejlődött a korábbiakhoz képest. Az alábbi drótszamárral járok újabban - a kerékpárvásárlással kapcsolatos türelmetlenségem abból fakadt, hogy egyrészt türelmetlen alak vagyok, másrészt az a napi 10-15 km gyaloglás, ami a munkámmal jár, nem teszi könnnyebbé a munkahelyre történő 30 perces begyaloglást. Csak összehasonlításképpen az út bringával kb 7 perc.
Mi fáj akkor mégis néha?
Az, hogy két diplomásként - és szigorúan munkakörömet tekintve - árufeltöltő vagyok. Erre még rájön, hogy az angol nyelvtudásom tökéletlenségeiből fakadóan képes vagyok nagyon idiótának érezni magam. Részben azért, mert az áruházban végtelen számú portéka van (konkrétan közel 300.000 terméket forgalmaz a cég országszerte - ebből 17.000 valamelyik etnikum speciális igényeit elégíti ki.) - ezeknek a nevét én gyakran nem értem. Vagy azért, mert nem ismerem az adott angol kifejezést (pl.: kloffoló, ágybogár-irtó labdaszivacsok /nem vicc - megtörtént/, függőágy). Vagy nem értem, magát a terméket sem, mert nem tudtam, hogy létezik ilyesmi (pl.: szamócacsuma kitépő készség, almacsutkátalanító stb.) Néhány esetben csak a szó hangképe nem esik le, tehát, ha meghallom az 'entrep' a.m.:ant-trap, (azaz hancsacsapda) szót - akkor nem arra gondolok, hogy ez a kifejezés, két általam is ismert szó összeolvadásából fakad úgy mint ant és trap, hanem elkezdek gondolkodni hogy mi a fene az az 'entrep' és feltehetőleg még buta arcot is vágok hozzá. Mint ez a krapek a munkaruhámul szolgáló polón. A felirat egyébként egy sajátmárkás termékcsoportra (P.C. - Presidence's Choice a.m. az elnök választása) vonatkozik...
A vevők és a munkatársaim sem lepőd(het)nek meg nagyon az angolom tökéletlensége hallatán, hiszen Kanadában majd' mindenki bevándorló - csak esetleg nem első generációs, mint jómagam, hanem már itt született, második generációs - ebből kifolyólag a vicces angol sok embernek sajátja. Itt jegyezném meg, hogy a Terminál című filmben is különböző etnikumok képviselői egyengetik, vagy éppen nehezítik meg a főszereplő Tom Hanks útját és ez tulajdonképpen nálunk sincs másképp. Van itt lengyel származású menedzser asszony, olasz raktáros, indiai szakmai gyakorlatos és spanyol ajkú takarító. Mivel szinte mindenki keresztül ment azokon a -nyelvi- nehézségeken, amelyekkel most én is szembesülök, ezért általában megértőek a kollégák és a vevők. Az értelmesebbeknek, vagy akik behatóbban ismerik a helyzetemet meg le is esik, hogy hoppá ez az ember helyből legalább 3-szor annyi nyelven beszél, mint az átlag kanadai, akiknek a többsége itt Ontarioban még a második hivatalos nyelvet, a franciát sem bírja. Ezzel a nézőponttal egyébként csak a nap végén tudom magamat nyugtatgatni, hiszen egy adott kommunikációs szituációban nekem meg kell felelni - konkrétan és átvitt értelemben is - és nem a vélt vagy valós igazamból fakadó sebeket nyalogatni.
Az is igaz, hogy egy ekkora cégnél a vállalati kultúra is sokkal kiterjedtebb és pozitívabb, mint a pizzériában, ahol két rosszarcú vállalkozó szava jelentette a mindent. Itt minden másként, szervezettebben és sztenderdizáltabban van, igaz, hogy ExxonMobil-nál eltöltött éveim után még mindig fájóan amatőrnek érzem a mindennapok realitását. Sok minden működik igen alacsony hatékonysággal és néha a főnökeim nagy részét is elcseszett balféknek gondolom, akik képesek akár napi 17 órát is robotolni, szerintem, mert nincsen normális magánéletük...
A keresetem kérdése egy másik érdekes viszonylagosságot sejtet. Egyelőre minimálbéren vagyok, azaz 10.25 dollárt kapok óránként, amivel -így részmunkaidőben is- közel az otthoni fizetésemmel egyenlő pénzösszeget tudom megkeresni, de a lényeg persze most sem a felszínen keresendő. Korábban már többször említettem, hogy az itteni munkatapasztalat többet nyom a latban, mint egy külhonban megszerzett extra diploma, vagy akár több év tapasztalat. Így idővel, akár a cégen belül próbálok valamilyen irodai pozíciót megszerezni, akár másfelé veszem majd az irányt, a Loblaws-nál eltöltött idő és a leinformálhatóságom valószínűleg középtávon is növelik a munkaerőpiaci értékemet. Nem beszélve arról, hogy a munkavégzés ténye és az anyagi biztonságunk megszilárdítása nagyban hozzá járul a fizikai és lelki jólétünkhöz. Itt a nyár, több a program, egyre növekszik az ismerőseink és a barátaink száma, ami egy másik -nemcsak- kanadai jellegzetesség a networking (kapcsolatépítés) malmára hajtja a vizet.
A cégről egy-két beszédes adat a tréningen kapott hivatalos mappából: hetente egy bő magyarországnyi vásárló fordul meg a cégóriás különböző áruházláncaiban. Országrészenként ugyanis más-más áruháztípusokkal van jelen a hipermarket piacon a Loblaws; ezek profil szerint is különböznek - így más áruháztípusokkal és más néven jelenik meg a cég az élelmiszer-, a nagykereskedelmi és az diszkont élelmiszer- vagy akár a pénzügy esetleg az üzemanyag-forgalmazás területein. Én konkrétan a Real Canadian Superstore nevű hipermarket lánc Georgetown-i egységében töltök el heti 28 órát. A névválasztás jó marketingpolitikát tükröz. Kanadában - mint minden fiatal államban - divat a nemzeti karakter hangsúlyozása. Szóval, ha valamire ráírod, hogy kanadai, az jó reklám. Szeretnek is a kanadaiak ide járni, mivel a versenytársak üzleteinél szerintem kicsit kulturáltabban és relaxáltabban lehet vásárolni. Általában nem is az alsó-, hanem a felsőközéposztály látogatja a Superstore-t, ami egyébként drágább sok más üzletnél, de talán magasabb minőséget is kínál. A cowboy a több, mint 138.000 alkalmazott egyike. Néhány további érdekes adat a volumenről: 27 millió kg frissárut szállítanak az üzletekbe hetente, erre jön rá az a 16 millió doboz, amiben egyéb áruk érkeznek - amennyire én meg tudom ítélni - többnyire a Nagy Fal országából. És igaz, hogy a cég elkötelezett a természet- és a környezetvédelem területén, de azért rohadt sok szemetet termelünk... mert itt azért komolyan veszik a lejárt szavatosságot. Nagy a verseny és nem engedhetik meg maguknak a cégek, vállalkozások hogy a kemény munkával felépített - és dollármilliókat érő - jóhírnevüket lerontsák egy-két blamás üggyel. Mint ahogy persze nekünk sem engedik meg, hogy a kidobásra ítélt élelmiszerekből fogyasszunk, így csorgó nyállal figyelem, amint látszólag hibátlan Lindt csokikat dobnak a sűllyesztőbe kartonszám, ha úgy hozza a szükség. Én munkaidő alatt amúgy is mindig éhes vagyok, mert olyan sok finomság van a polcokon.
Ami az árakat illeti, még egy érdekesség. Alig hihető, de mindig akad egy-két termék, ami még vagy már nincs a rendszerben, így árat sem mutat a pénztárgép a termékkód beszkennelése után. Ilyenkor felhívnak a pénztárosok és nekem jogomban áll egy - valószínűsíthető vagy józan becsléssel meghatározott - árat mondani a termékre. A vevő, ha akarja, ezt elfogadja és megveszi azon az áron a portékát, ha sokallja azt, akkor eláll a vásárlási szándékától. Vicces nem? - de ne tévesszük szem elöl a lényeget. Ez egy kereskedelmi tevékenységet folytató piaci szereplő, aki/ami el akar adni dolgokat; ezért (ettől) van.
Zárásképpen az esszencia. Miben oldódik fel minden dolgok viszonylagossága? Egy közeli jóbarátom nemrég azt ecsetelte levelében, hogy számára olyan távolinak tűnnek a történeteim, meg a beszámolóim és egy kicsit hihetetlen is számára, hogy ezek a dolgok velünk történnek. Nos, néha mi magunk is eszmélünk a dolgokra, de alapvetően számunkra minden, ami történik, amiben részt veszünk, az a jelen. Itt van az, ami zajlik. Így a kérdésre a válasz is a jelenben adódik meg egyszer és mindenkorra. Minden más tényleg tök viszonylagos.
Utolsó kommentek