Szevasztok,

bizony, bizony régen jártam a blog szerkesztői felületén, de most újra itt vagyok és rögtön két írást is belepréselek a következő blogbejegyzésbe, ezért is neveztem el úgy, ahogy. A két téma nem függ szorosan össze, sőt egyáltalán nem, mégis elkezdem az egyiket, mégpedig azt, amelyiknek a megírását már régóta dédelgetem a fejemben. Mielőtt azonban ezt megtenném, röviden egy-két dologról, ami pedig a későbbiekhez nem kapcsolódna. Legutóbbi eltűnésem oka inkább prózai, mint drámai. Zajlanak a dolgos hétköznapok és egyrészt nincs idő érdekes dolgoknak történni, másrészt ha történnének mi nem érünk rá, mert egyikünk vagy másikunk dolgozik.

Panni egyéves munkájának az eredménye az alábbi kis videóban tekinthető meg.

Az angolul nem tudók kedvéért a videó három fázist mutat be; ezek közül az első leginkább a megérkezésünkkor tapasztalható járásképet - de inkább az azzal való küszködést... - mutatja be Chase részéről. A következő lépcsőfok áttörő eredményeit leginkább annak a bokaműtétnek tulajdonítja a videó, amelynek következtében Chase képessé vált a sarkait letenni járás közben és egyre inkább elhagyta az addig jellemző lábujjhegyezést. A harmadik és egyben utolsó állomás a jelenkori állapotot mutatja, ahol a kisfiú már képes két bottal járni. Az a tény, hogy a képeken nem Panni, hanem főképp az anya Rachel látható, ne zavarjon meg senkit, ez a videó főképp a következő adománygyűjtő gála promóciója; azon pedig, hogy Pannit, valamint az általa alkalmazott módszert egy szóval sem említik, már lassan mi sem csodálkozunk, pedig talán kellene. Mindegy.

Panni és Chase életében a másik nagy állomás, hogy a kisfiú -és kisebb mértékben a cowboy kedvese is- kiszabadult a szülőotthon (munkahely) fojtogató falai közül és elkezdtek óvodába járni, ahová Panni viszi Chase-t kocsival. Ez az önállósodás és fejlődés következő lépcsőfoka mindkettejük számára és jó látni, hogy ez a fajta haladás valamilyen különös módon egészíti ki egymást kettejük esetében. Valamint azt is jó látnom, hogy  Panni sokkal önállóbban kezeli életének eme szakmai oldalát, mint tette azt tavaly. Pedig a terhek nem lettek kisebbek, sőt, de most nem erről akarok írni.

Lezárult a nyári hazautazásunk során kialakult vitás ügyünk a United/Contitnental légitársaságokkal is, miután a napokban a Continental is visszautalta repjegyünk le nem utazott hányadát. Összességében 12 óra és kb. 1000 dollár mínusszal zártuk ezt a kis családlátogatást - természetesen a korábban a repülőjegyekre és a járulékos költségekre kifizetett pénzeken kívül. Erre már csak azt mondhatnám, amit valamelyik bank reklámjaiban hallani, miszerint az "élmény megfizethetetlen" - és valamilyen szinten tényleg. Ideje azonban rátérnem írásom eredeti tárgyaira, de legalábbis az elsőre. Következzék az 'Istant moms - azaz az Anyapótlók.

Instant moms - Anyapótlók, vagy pótanyák

Előszó

Egyik kedves ismerősünk blog-írási stílusa és bejegyzései (Moukhtar Lucia: http://permesiva.blogspot.com/?spref=fb) adták az ihletet ahhoz, hogy a rövidebb lélegzetvételű, vagy egy komolyabb blogbejegyzés kereteit ki nem merítő, adott esetben inkább csak agymenésnek nevezhető jövőbeli írásaimat egy másik blog keretein belül osszam meg az olvasókkal - ennek a Kanadai cowboy Light címet találtam ki. A fenti jellemzők egyébként Lucia blogjára egyáltalán nem illenek, csak ebben a dologban ily módon inspiráltak...

A következőkben egy olyan írás következik, amit  eredetileg ennek az új -de egyébként még nem létező- blognak a keretein belül szerettem volna megírni. Szóval vehetitek ezt most tesztnek is. Egyébként a véleményetekre is igen kíváncsi lennék ezzel a dologgal kapcsolatosan - szóval kommenteljetek nyugodtan erre (is) ízlésetek szerint. Köszi!

...

Hajlamos vagyok azt mondani, hogy a pótanyákat, nem én, vagy nem mi -technikailag nem, de fizikailag elanyátlanodott kalandorok-, hanem a helyzet, vagy az anyai ösztön univerzális mivolta szüli. Szinte már látom, hogy az előző mondatnál elvesztettem csekély  számú blogolvasóim egy jelentékeny táborát. Arról van szó, hogy technikai értelemben véve mindkettőnk anyukája elérhető, skype, telefon, e-mail segítségével, fizikailag azonban sem egy buksi-simogatás, vagy adott esetben egy fenékbe-billentés sem kivitelezhető. Csupán ennyit értettem elanyátlanodás alatt.

Pótanyák bármikor kialakulhatnak az életünk során, amikor arra szükség adódik. A mi esetünkben ez, a fentiek és történetünk tükrében adott. Mielőtt azonban -tévesen- a 'befogadott' szituációjából eredeztetnénk a pótanyaság intézményét, vegyük sorra melyek is a pótanya ismérvei. A pótanya valószínűleg rendelkezik anyai ösztönökkel - mivel azonban ezzel nyilvánvalóan még semmit sem mondtunk, fűzzük hozzá, hogy szabad gyökökkel is bír a témát illetően, ergó a gyermekei vagy felnőttek már, esetleg nem igényelnek annyi és/vagy olyan szeretet-dózist, a részéről, ami benne minden kétséget kizáróan mégis megvan. A pótanya természetes szerepéből fakadóan anyáskodik átmenetileg 'befogadott' gyermekei  felett. A pótanya szerepe ideiglenes és átmeneti, de legalábbis nem feltétlenül egész életre szóló, persze ez utóbbira maga az élet rácáfolhat. Végül, de nem utolsósorban a pótanyát a helyzet, de nem kizárólagosan a 'befogadott' helyzete szüli; sokkal inkább az a felismerés a pótanya részéről, hogy itt rá szükség van.

A pót- vagy instant anya többféle lehet, a keveréktől függően. Vegyünk tehát egy, a fenti ismérvek szerinti pótanyát, keverjük hozzá az élet savát-borsát, meg a szituációból fakadó sajátosságokat és máris készen van a jelenség, amiről szó van. Ebből is látható, hogy a különböző alapanyagok, különböző eredményt hoznak, de ettől -érdekes módon- a pótanyaság ténye, alapvető intézménye nem változik.

Egyik legkorábbi pótanyánk a party-léggömb bolt eladó, Elan. Ezt a státuszt tavaly Hálaadás idején érdemelte ki, amikor kb. első találkozásaink egyikén meghívott minket -egyébként tök ismeretlenül- magukhoz vacsorára, mert azt hitte, hogy senki másnak nem jutottunk eszébe Hálaadás alkalmából és nagyon nem szerette volna, ha ez nekünk traumát okoz. Nem okozott volna talán, de akkor volt már egy meghívásunk Panni munkaadóitól... Elan szervezte le nekem a hólapátolás bizniszt is egyébként. Mivel ő dohányos, ezért gyakran össze lehet vele futni az utcában egy kis dumcsira. Nemrégen észrevette, hogy nincs a kukánknak fedele, ezért hozott egyet. Igaz, hogy azt meg azóta ellopták, de sebaj.

Ugyanilyen pótanyának tekinthető Panni indiai származású angol tanára is, akinek szintén nagyon sokat köszönhetünk. Nála a pótanyaság arra is kiterjed, hogy Panni egyúttal betöltse a társalkodónő szerepét is. Már volt szó korábban Romiról, aki magyar és van is bizonyos családi- vagy ismerettségbeli kötelék - valamint nem elhanyagolható módon és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, tudja, hogy merre vezet a Stanley Road Niagara Falls-nál. Néha ennyi is elég. Néha meg persze ennél sokkal kevesebb is túl sok. Mint például az őrület határán balanszírozó, lengyel származású Dorothy a munkahelyemen, aki rikoltozó, magas hangján próbál felettem anyáskodni, vagy legalábbis én így élem meg, hogy folyton megtalál a hülyeségeivel. Az ő esetében a pótanyaság jogalapját -talán- közös kelet-európaiságunk képezi, de ebben nem is vagyok biztos. Ami pedig az őrületét illeti, azt megértem. Huzamosabb ideig külföldön tartózkodni és/vagy hezitálni a hovatartozást illetően simán tud ilyesmit okozni. Érdekes módon nála mutatkozik meg legpregnánsabban, hogy a pótanyák személyét néha nem is feltétlenül a 'befogadott' személy igényli, hanem maguk az anyák.

Panni tanácsára az írás második részét -marketing szempontokat is figyelembe véve- pár nappal később posztolom, ezzel is időt hagyva nektek a fentiek megemésztésére. Hajrá!

Nemsokára következik: 2 in 1 Part II - Kultúra, te drága!