Üdvözlet az olvasónak a hallgatótól... Igen, nagyon sokáig hallgatott a cowboy és annak első blog felülete, de most itt van újra, feledtetve a nemlét már-már állandósuló csendjét. Persze a családtagoknak már nem újdonság, de a hallgatásnak az volt a legfőbb oka, hogy egyrészt zajlottak a dolgos hétköznapok, másrészt volt egy közel két hónapos periódus, amikor egy zenekarban játszottam. A zenélést azért találtam ki, hogy egy kis örömet hozzon az életembe, de érdekes módon eddig mindkét zenekaros kirándulásom szerencsétlenül alakult. A második nekifutás sokat jelentett és sajnáltam is először, amikor szinte a semmiből másfél hónapnyi közös munka után közölték, hogy vége. Az egész azért ütött nagyon szíven, mert addig csak pozitív visszajelzést kaptam és azt gondoltam, hogy komolyodni fog az egész. A történet tanulsága: ha Kanadában dicsérnek, akkor kezdj el gyanakodni, mert az valószínűleg pont az ellenkezőjét jelenti. Ugyanis a kanadaiak annyira konfliktuskerülők, hogy nem merik/akarják elmondani, ha valami nem OK, inkább agyon dicsérnek. Ez egyébként fordítva is igaz... :-)

A cím első két szavát persze egybe is írhattam volna, így is-úgy is azt fejezné ki, amiről írni szeretnék, azaz nagyvilági kiruccanásainkat. Konkrétan néhány Torontóban tett látogatásra gondoljon az olvasó, amit ott élő magyar ismerősünkkel, Romival (aka Román Ági) abszolváltunk az elmúlt hetekben hónapokban. Szó lesz még a 'line dancing' intézményéről is, amit talán sortáncnak fordítanék, ha nagyon muszáj lenne. Néhány hete még a Niagara vízesésnél található Fallsview Kaszinóba is eljutottunk  szomszédaink jóvoltából. Ezt is érdemes lesz kivesézni picit.

A cowboy számára ezek az utazások legalább annyira szólnak a lélek, a test, vagy a látókör szabadságáról, szélesítéséről, mint a hétköznapok egyszerűségéből történő kiszakadásról, és az attól való eltávolodástól, hiszen az életünk -talán mindkettőnk nevében fogalmazhatok így- egyelőre csak ritkán tudja biztosítani azt a fajta lelki gazdagságot és változatosságot, amelyhez szokva vagyunk/voltunk. Persze a hétköznapok zen-poklai alatt főleg munkahelyünk/munkaadóink és/vagy -társaink viselt dolgait értem, nem annyira a tavalyi énünk 'szar az egész!' attitűdjét. A fentiek alapján tehát azt az atavisztikus következtetést vonhatjuk le, hogy szar és szar között is különbség van!

Node a filozofálgatás helyett vissza az élményekhez. A korán enyhülő tél több alkalommal is arra csábított idén, hogy kisebb-nagyobb kirándulásokat tegyünk, hol a környező természetvédelmi parkokban, hol pedig nagyvárosi környezetben, a torontói betondzsungelben, ami -fizikai- közelsége ellenére még sok tekintetben ismeretlen a számunkra. Előbb az AGO-t (Art Gallery of Ontario - http://www.ago.net/ ) látogattuk meg az akkor épp tavaszian bolondos február közepén. A tavaszi bolondságot akkor még úgy kellett érteni, hogy hóviharos, napos-borongós és esős időszakok váltották egymást többször is a nap folyamán. Romihoz általában kocsival megyünk, de újabban inkább találkozunk a város egy adott pontján, ami neki is majdnem annyi bumlizással jár, mint nekünk, de ezt valamiért egyikünk sem bánja. A 'bumlizás' egyébként német eredetű kifejezés és eredetileg vonatozást jelent, ami esetünkben nem igazán helytálló, mert tán mindannyian inkább buszozunk, de ezt most ne firtassuk.

Ha már buszozás, akkor kacsintgatás is. Az ismerőseink gyakorta mondogatják/mondogatták, miszerint Torontó felé kellene kacsintgatnunk - nos ezt jelentem, ezúttal megtettük:

Talán nem így gondolták... :-)

Szóval az AGO olyasmi, mint Pesten a Nemzeti Galéria, vagy valami hasonlóan nagy presztízsű képtár, azzal a különbséggel, hogy Torontó csak tartományi székhely, nem pedig főváros. Az épület modern és noha viszonylag a belvároshoz van közel, mégis inkább a kínai negyed perifériáján található. Ez főleg városrendezésileg érdekes, mert ha kinéztünk a múzeum ablakán akkor egyrészt ilyen torontósan megszokott látvány fogadott...

Másfelől meg ilyen óvárosos, kínai negyedes...

A hölgyek mögötti 'Falusi Idióta' elnevezésű pub-ot még a múzeumba érkezés előtt lecsekkoltuk és nem is kellett csalódnunk. Finom ételekkel, italokkal és jó kis pub-os hangulattal telt az idő. A cowboy persze már sörből is basszusgitár elnevezésűt rendelt * bass ale.

Említettem, hogy a múzeum inkább modern, nos ez mind a külsőre, mind a belsőre igaz, de ebből a fotóból talán csak kevéssé látszik. Szemből azért (volt) nehéz lefotózni, mert az utca viszonylag keskeny, az épület pedig széles, így oldalról talán csak sejthető, hogy milyen...

Mindenesetre az utca felőli, árkádok alatti bejárat pont így nézett ki:

Persze több tárlat közül választhattunk és meg kell hogy mondjam mindez olyan régen történt, hogy a cowboy már szinte arra sem emlékszik, hogy végül melyikek mellett döntöttünk, de az biztos, hogy láttunk -számomra- nagyon érdekes kortárs alkotásokat. Műalkotásokat szavakkal leírni nem túl könnyű vagy kecsegtető dolog, de eggyel mégis megpróbálkozom. Volt egy nagy asztal, ahol a különböző nemzetek bankjegyein látható képek/épületek/személyek voltak láthatók méretarányos makettek formájában. Persze magyar bankjegy is volt, a II. Rákóczi Ferencet ábrázoló 500 Ft-os címlet személyében. Láttuk még Kanada nagy nemzeti festőnemzedékének a munkáit. Ők az ún. "Hetek csoportja", akik a 20. század elejének /1919-től használta ezt a nevet kanadai képzőművészek egy baráti közössége/ első olyan festői, akik célzottan próbálták kanadaiként definiálni magukat és művészetüket, valamint kiállni az ország természeti szépségei mellett, hiszen azt addig inkább tartotta a művészvilág szégyellni valónak, mintsem ábrázolásra méltónak. Nos, erőfeszítéseiket megértve és méltatva sem dobtuk el az agyunkat az egyébként szép, de amúgy semmi különös tájképek láttán. A képeket nézve persze ezt a véleményt felül lehet bírálni, de azt is vegyük számításba, hogy itt ez a képzőművészet (leginkább a festészet) netovábbja - és így már talán világosabb, hogy miért írtam azt, amit. Aki vizuális típus, annak íme egy link, hogy milyen képekre kell itt gondolni: http://www.google.com/search?q=group+of+seven&hl=hu&client=firefox-a&rls=org.mozilla:hu:official&prmd=imvns&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ei=kx2YT-CeNcLSgQec5cnVBg&sqi=2&ved=0CFYQsAQ&biw=1280&bih=639

A cowboy "írói" álnevével szemben sokkal többre tartja az ország azon művészeti örökségét, ami valamilyen módon az őslakosokhoz, vagy az indiánokhoz kapcsolódik. Az alábbi képek már a ROM (Royal Ontario Museum)-ban készültek egy későbbi Toronto-i kirándulás alkalmával, valamikor március végén. A ROM is modern épület, döntött homlokzati struktúrájával tökéletesen testesíti meg azt a kifejezést, amikor a "paraszt szédül az aszfalton..."

Beborít a kultúra...

De persze belülről is érdekes volt a látvány - ha nem is pusztán építészeti okokból eredően. Itt is sokféle tárlat közül választhattunk, akkor épp az azték kiállítás volt a leginkább reklámozott utazó-tárlat, de mi inkább a klasszikusokkal indítottunk. Ennek megfelelően az őslakosok kultúráját és tárgyi örökségét bemutató "First People - Első emberek" részleg felé vezetett az utunk. Érdekes volt látni, hogy miképp elevenedik meg gyermekkorunk első indián regényeinek olvasmányélménye és materializálódik olyan ikónikus tárgyak formájában, mint a klasszikus indián kenu, vagy akár a Sziú törzsfőnök, Ülő Bikának tulajdonított harci fejdísz és felső (bocs, de nem ismerem a helyes indián elnevezést...).

Ha valaki szeretne egy kicsit a témában elmélyülni, annak mellékelek egy kis videót a fenti tárgyak történetéről és eredetéről. (A videó az alábbi linkre kattintva nyílik.)

www.rom.on.ca/media/podcasts/display.php

Persze ha már indiánok, akkor medve-kultusz is. Azt csak a Jim Jarmusch rendezte Szellemkutya című filmből tudom, hogy a medvét az indiánok egyenrangúnak tekintették  az emberrel. Ez medve-ábrázolásaikból is kiderül.

Madve.

Ha már tiszteletteljes monumentalitás és szellemvilág, akkor persze totemoszlopok is. Na most az itt kiállított 4 totemoszlop egyike sem pici. Egyforma magasak és mindegyik oszlop ketté van felezve (ugyan ez majd nem látszik), de mivel ezek kb. négy emeletnyi magasak (és nem panelházi emeletre kell gondolni, hanem olyan klasszikus múzeumira) ezért csak videóval tudom érzékeltetni a méretüket, meg úgy egyáltalán az érzést, amit árasztanak... A teljesség végett elmondom, hogy az Észak-nyugati partvidék-beli Nisga`a és Haida törzsek lakói faragták az oszlopokat. Számomra mindig lenyűgöző olyat látni, ami alig hihetően emberi kéz műve és mégis.

Ég és Föld között...

Megnéztünk még egy ásványkiállítást is, ahol ugyancsak méretes és a fentiekhez hasonlóan érdekes ásványok voltak kiállítva.

Nem kelt tészta...

Az aznapi utolsó tárlat, amit megnéztünk, egy a világ veszélyeztetett állatfajait bemutató kiállítás volt. Azért ezt a kb. 3 méteres csáphossz mérettel rendelkező és -hál`Istennek Japán tengereiben élő- pók/rák félét elnézve magamat sokkal nagyobb veszélyben gondolnám, ha egy szörnyű napon igaziból is összetalálkoznánk. Japánban bizarrul nagyra növő állatkák vannak - lehet, hogy a friss, urándús levegő teszi, de ez meg egyáltalán nem vicces.

Pókica. Melléállni sem mertem... :-)

Ami viszont vicces, az a line-dancing. Ami ugyan nem kacsatánc, pedig azok is libasorban, na jó ezt hagyjuk. A magyar nyelv nagyon trükkös és az benne a rossz, hogy mindezt józanul is esélytelen elmagyarázni egy külföldinek, hát még... - de ez megint egy másik történet kezdete... Szóval a line dancing egy közösségi tánc - részben azért, mert sokan csinálják egyszerre, de mindenki magának... Na jó, ez így megint félreérthető. Szóval ez egy olyan egyéni táncforma, ami közösségben és közösen zajlik esetünkben a szomszédos faluban, Norval-ban található Nashville North elnevezésű eredeti western szórakozóhelyen. Ez egy olyan, klasszikus cowboy filmes mulató, mélyen dekoltált cowboy kalapos pultoslányokkal és szerdánként line-dancing-gel vegyítve, amit egy "Double Trouble" elnevezésű esemény keretében celebrál két enyhén túlsúlyos, jópofa nő. (Na jó, két nagyon túlsúlyos, de nagyon jópofa nő).

Le lehetne egyszerűsíteni a koreográfiát azzal, hogy azt mondjuk róla, hogy ez egy ilyen "egyet előre, kettőt hátra" típusú tánc, de tévednénk ekkor, mert azért ez ennél sokkal sokrétűbb és sokkal bonyolultabb, főleg azon a szinten, ahogy ezek a "nénik" művelik. Ez az egész számomra egy klasszikusan kanadai jelenség - nem maga a line dancing, hanem annak eme megnyilvánulása. Két talán eredendően nem erre a dologra rendeltetett erősen középkorú nő vezet egy közösségi tánc programot egy éjszakai lokálban. Ez már így elsőre is meredek, de ha hozzávesszük, hogy a közönség sorai között ugyanilyen mértékben fedezhetünk fel érdekességeket - úgymint szélsőségesen vegyes életkor, a nemek és a bőrszín feltűnő keveredése - akkor talán kezd derengeni, hogy miről beszélek. Az i-re a pontot az teszi fel, hogy miközben szinte mindenki jóval bénább, mint a már említett instruktorok, mindenki vállalja magát és valahogy az egészben nincs semmi ciki, vagy furcsaság, csak egy pozitív kisugárzású közösségi élmény. Ez nem más, mint funkcionalista közösség-kovácsolás. Mindenki tudja magáról, hogy ő itt kívülálló és/vagy bevándorló, de eljár line-dancing-re mert hasonszőrű emberek bénáznak ugyanúgy mint ő, és ami a legfontosabb érzik jól magukat közösségben. Szép.

A cowboy ezúttal nem állt be a sorba, mert valakinek a krónikás (és a méltósággal söröző ember) terhes szerepét is vállalnia kellett, de legalább meg tudtam örökíteni, hogy milyen is ez az egész képekben és hangulatában.

(Persze élesben, zenére csinálták...)

Egészen más hangulat és szinte teljes képtelenség a mai blogbejegyzés utolsó momentuma, a Niagara vízesésnél található Fallsview Casino-ban tett húsvét környéki látogatásunk. Az előjelek nem voltak kecsegtetőek, hiába volt hétvége, a cowboynak másnap dolgozni kellett, és az indulás is késői volt - valamint az autóút Niagara Falls-ba is legalább másfél óra - mindezek ellenére igent mondtunk a meghívásra. Utólag nem is bántuk meg. Kaszinóba menni péntek este az igencsak nagyvilági és enyhén Las Vegas-ra hajazó Niagara Falls-ban, izgalmas programnak és kultúrtörténeti kiruccanásnak tűnt.

A "képtelenség" szó arra utal, hogy magában a kaszinóban nem szabad fotózni, sajnos kívülről meg nem nagyon fotóztunk mielőtt bementünk volna, de azért a netről leszedett képek remélem segítenek elképzelni az életérzést.

Persze a lényeg nem ez volt, hanem, ami belül tárult elénk. A méretek csaptak arcon először, mint mindig: ameddig a szem ellátott játékgépek és rulett- meg pókerasztalok. A második dolog, ami átjött az, az volt, hogy általában a kaszinóról vagy valamilyen alvilági kapcsolatra, vagy a Monte Carlo-i luxusra asszociálunk, itt pedig a kettő közti átmenetről volt szó. Helyesbítek alvilággal kapcsolatos gondolatom nem nagyon volt, mert az egész állami monopólium keretében működik, luxusnak is csak a csillogás és egy viszonylagos nívó miatt volt nevezhető. A dolog érdekessége főleg az állami jelenlétben és kontrollban volt. A krupiék mellett és/vagy helyett ilyen totál állami tisztségviselőknek kinéző alakok álltak. Sok helyen tettek ki a szerencsejáték veszélyeire (ld. szenvedélybetegségek) figyelmeztető reklámtáblákat. Az is érdekes volt, hogy itt nem a felső tízezer szórakozása a kaszinóba járás, hanem sokkal inkább a közép-osztálybelieké. Így szinte többségben voltak a kis-nyugdíjasok és/vagy az egyszerű emberek. Persze senki nem volt nagyon lepukkanva, a látszatra azért itt is nagyon ügyeltek. Mint megtudtam, amerikaiak is sokan járnak át ide a határ túloldaláról, mert itt állítólag kisebb a nyeremény után fizetendő adókulcs. Ezt szerencsére a cowboy is megtapasztalhatta, mert a szűz kéz esetében is szerencsét hozott. Szinte első 'labdaérintésre' megtízszerezte a félkarú rablóba csúsztatott 10 dollárost, és még arra is volt esze, hogy emlékezzen rá: ez is olyan dolog, amit a csúcson kell abbahagyni.

Ezt azért csak lefotóztam...

Az igazi főnyeremény!