Kanadai cowboy

Szevasztok,

igen tudom, a nyár valahogy kimaradt blog írás szempontjából - most is inkább csak űrkitöltő szerepet tölt be ez a kis bejegyzés. Ami a képeket illeti, megpróbálom segítségükkel retrospektíve illusztrálni az -itt errefelé egyre inkább a végéhez közelítő - nyarat, ennek megfelelően időnként képekkel fogom megszakítani az írás menetét, de ennek szerencsétlen esetben nem lesz köze az írás adott pillanatbeli pontjaihoz. Ami viszont a szavakat, azok súlyát, vagy éppen nemlétét illeti röviden így summázható a helyzetünk.

Idén eljutottunk a Huron tóhóz

Egyre inkább érik bennem a gondolat, hogy a Kanadai cowboy blogomat, mint olyat végleg - na jó, 'soha nem mondd, hogy soha!' - de legalábbis 'hivatalosan' is parkolóvágányra teszem. Azért formálódik bennem ez a döntés, mert két év után egyre kevésbé tudok az országra, vagy a körülöttem lévő valóságra olyan szemmel tekinteni, mint azt eddig tettem, hiszen egyre kevésbé vagyunk turistái ennek a Világnak, legalábbis a szónak abban az értelmében, ahogyan az ember a turista, vagy a jöttment szemével rácsodálkozik az újdonságokra és a nyilvánvaló különbségekre egy új helyen. Ehhez azonban az az érdekesnek tűnő tény is hozzátartozik, hogy egyre inkább úgy látom, hogy az otthoni -sok tekintetben még mindig inkább csak Kelet-európai- valóság sok esetben nem is olyan sokban különbözik az itteni -sokak által fejlettnek tartott- Távol-nyugati világ között. Ebből még születhetnek egyébként blog-bejegyzések is akár, mert erről kimondottan lenne mondanivalóm, de ez most csak zárójel.

Little Italy - Toronto

Egy másik közbeszúrt gondolat is ide kívánkozik, miszerint valamilyen értelemben pedig igenis turisták/utazók vagyunk itt mégis, amennyiben nem tudunk teljes mértékben azonosulni az itteni másfajta -számomra sekélyesebb és felszínesebb- gondolkodásmóddal - és ezzel tényleg bezárva! (érezzük néha magunkat...)

MacGregor Point - Huron Lake

Másfelől egyre inkább fordulóponthoz -és jelen írás főbb elméleti csapásához is- érkeztünk, hiszen a két nap múlva lejáró munkavállalási vízumunk és az annak a meghosszabbítására irányuló -pillanatnyilag erősen meghiúsulni látszó- kísérleteink arra ösztönzik a cowboy-t, hogy kínjában és a már jól ismert közlésvágyból megírja eme visszás helyzet körülményeit, jelenét, múltját és jövőbeli perspektíváit.

Hard Rock Cafe - Toronto

Szóval a jelent azért tölti ki az Üresség, mert két nappal a vízumunk lejárta előtt, még nincs  beadva a hosszabbítást célzó új kérvényünk. Újabb két évre kérnénk munkavállalási engedélyt, ami egyben persze tartózkodási engedélyt is biztosít. Anélkül, hogy belemennénk a kanadai bevándorlási jogszabályok -mostanában- sűrűn változó rengetegébe, elmondom, hogy visszafelé nem igaz az előző mondat, mert a tartózkodási engedély nem teszi lehetővé a munkavállalást. Ezeket a dolgokat azért tudom ennyire pontosan, mert az utóbbi hónapokban gyakran töltöttem jelentékenyebb óraszámot a Bevándorlási Hivatal honlapján, a ránk vonatkozó paragrafusok és -egyébként viszonylag- felhasználóbarát módon leírt teendők megértése és kibogozása céljából.

Hunyorgok / mosolyog

Ezzel a megszerzett tudással a birtokomban sajnos igencsak magamra maradtam, hiszen nem mindig jó az, ha egy társadalomban/mikroközösségben te vagy az egyedüli, aki tud valamit. Sajnos a február óta tartó törekvéseim, hogy Panni munkaadóival leüljünk és átbeszéljük a szükséges teendőket egy esetleges -a jelen szituációval tökéletesen megegyező- lehetetlen helyzet elkerülésére és megelőzésére, nem hoztak sikert, hiszen a család folyton kitért a megbeszélés elől. Mentségükre legyen mondva sok -de nyilván nem minden- esetben okkal. Tél végén a nagypapa volt kórházban, majd elkezdődött a nagyobbik lány vesszőfutása, aki azóta is súlyos állapotban küzd a Lyme kórral. Hogy 'jobb' legyen, az anyát a nyár elején rákkal diagnosztizálták, majd az elmúlt két hónapban intenzíven sugárkezelték. A vége felé már egyre kétségbeesettebbé és szenvedélyes hangvételűvé vált telefonjaim sem értek célba a családnál annak megértésére vonatkozóan, hogy minden egyes nappal csúszunk ki a határidőből, a munkavállalási kérelmünk beadásával kapcsolatosan. Sőt, tulajdonképpen sikerült elérnem a tökéletes kontraproduktivitást, hiszen minden egyes segélykiáltásom irritáló károgásként csengett a család fülében, akik már Pannit kérték, hogy állítson le. Nagy nehezen leálltam. Ahogyan minden más is. A család is, főleg annak megértésével, hogy az augusztus 31-e nem annak az engedélynek a beszerzési határideje, amit a munkaadónak kell beszereznie a munkavállalója számára, hogy annak birtokában az -talán- sikeresen pályázzon az újabb két éves munkavállalási engedélyre, hanem hogy mindezzel már a végső vízumlejárat előtt -legalább- 30 nappal rendelkeznie kell a pályázónak - jelen esetben: nekünk. Nos a fenti engedély még a mai nappal sincs a birtokunkban, hiába a sürgősségi ügyintézésre vonatkozó kérelem a család részéről. Hiába, a Hivatal, az itt is Hivatal, a szava szent és sürgethetetlen. A család 'jó' -és főleg 'okos'- kanadai módjára most ügyvédi segítséghez fordult, hogy a lehető legdrágább módon orvosolja a helyzetet. Így most - de inkább MAJD- előbb egy Tartózkodási Engedélyért folyamodunk a Hatósághoz, majd ha az megvan, akkor az addigra már talán megérkező Munka-erőpiaci Engedéllyel a kezünkben pályázunk a Munkavállalási Engedélyre, amit ha megkapunk, maradunk, ha pedig nem, akkor van még egy ok, amiért nem írok majd blogot Kanadáról.

Maci a Toronto-i Állatkertben

Gondoltam egy bekezdést írni arról a 4 fő európai alapelvről, ami az Unió vezérlő elve is, de inkább nem vonyítok innen a távolból, hiszen önként vállalt láncaink láncok maradnak még akkor is ha aranyból szorulnak a nyakunkra éppen.

Kesu is vendégszerepelt nálunk a nyáron.

Szándékaim szerint azonban ennek az írásnak nem szabad szomorúságot tükröznie, vagy sugallnia, hiszen létezik jó néhány egyéb perspektíva is helyzetünk leírására, melynek eredményei vagy hozadéka adott esetben éppen otthon(-ról) lennének elérhetetlenek. Valószínűleg inkább csak a cowboy szabadság-érzékenysége miatt tűnhet a helyzet és annak leírása kétségbeesettnek, pedig nem az, inkább csak furcsa módon Üres. Másfelől van az úgy, hogy látszólag -ugyancsak- a semmiből -és még érdekesebb módon ugyanazon az útszakaszon autózva (a pontosság kedvéért: rendre Miltonból hazafelé jövet, este, mozi után) - rátörnek a cowboyra olyan gondolatok, amelyek abszolút magukban hordozzák egy szebb és boldogabb jövőkép ígéretét, mintegy mozgó agyi hologramot vetítve a jelen sötét fellegekkel takart szürke egére. Ezek szerint a sugallatok szerint ugyanakkor már történésben vannak a várt vagy remélt dolgok és attól függetlenül, hogy tudatlanságunk miatt hogyan és miképp aggodalmaskodunk fölöttük, mindenképpen be fognak következni.

Hello Mindenkinek!

A cowboy másik blogja újabb írással gazdagodott: Hanglenyomatok címmel. Kattints az alábbi linkre! Jó olvasást!

http://nonexistentv.blog.hu/

Üdvözlet az olvasónak a hallgatótól... Igen, nagyon sokáig hallgatott a cowboy és annak első blog felülete, de most itt van újra, feledtetve a nemlét már-már állandósuló csendjét. Persze a családtagoknak már nem újdonság, de a hallgatásnak az volt a legfőbb oka, hogy egyrészt zajlottak a dolgos hétköznapok, másrészt volt egy közel két hónapos periódus, amikor egy zenekarban játszottam. A zenélést azért találtam ki, hogy egy kis örömet hozzon az életembe, de érdekes módon eddig mindkét zenekaros kirándulásom szerencsétlenül alakult. A második nekifutás sokat jelentett és sajnáltam is először, amikor szinte a semmiből másfél hónapnyi közös munka után közölték, hogy vége. Az egész azért ütött nagyon szíven, mert addig csak pozitív visszajelzést kaptam és azt gondoltam, hogy komolyodni fog az egész. A történet tanulsága: ha Kanadában dicsérnek, akkor kezdj el gyanakodni, mert az valószínűleg pont az ellenkezőjét jelenti. Ugyanis a kanadaiak annyira konfliktuskerülők, hogy nem merik/akarják elmondani, ha valami nem OK, inkább agyon dicsérnek. Ez egyébként fordítva is igaz... :-)

A cím első két szavát persze egybe is írhattam volna, így is-úgy is azt fejezné ki, amiről írni szeretnék, azaz nagyvilági kiruccanásainkat. Konkrétan néhány Torontóban tett látogatásra gondoljon az olvasó, amit ott élő magyar ismerősünkkel, Romival (aka Román Ági) abszolváltunk az elmúlt hetekben hónapokban. Szó lesz még a 'line dancing' intézményéről is, amit talán sortáncnak fordítanék, ha nagyon muszáj lenne. Néhány hete még a Niagara vízesésnél található Fallsview Kaszinóba is eljutottunk  szomszédaink jóvoltából. Ezt is érdemes lesz kivesézni picit.

A cowboy számára ezek az utazások legalább annyira szólnak a lélek, a test, vagy a látókör szabadságáról, szélesítéséről, mint a hétköznapok egyszerűségéből történő kiszakadásról, és az attól való eltávolodástól, hiszen az életünk -talán mindkettőnk nevében fogalmazhatok így- egyelőre csak ritkán tudja biztosítani azt a fajta lelki gazdagságot és változatosságot, amelyhez szokva vagyunk/voltunk. Persze a hétköznapok zen-poklai alatt főleg munkahelyünk/munkaadóink és/vagy -társaink viselt dolgait értem, nem annyira a tavalyi énünk 'szar az egész!' attitűdjét. A fentiek alapján tehát azt az atavisztikus következtetést vonhatjuk le, hogy szar és szar között is különbség van!

Node a filozofálgatás helyett vissza az élményekhez. A korán enyhülő tél több alkalommal is arra csábított idén, hogy kisebb-nagyobb kirándulásokat tegyünk, hol a környező természetvédelmi parkokban, hol pedig nagyvárosi környezetben, a torontói betondzsungelben, ami -fizikai- közelsége ellenére még sok tekintetben ismeretlen a számunkra. Előbb az AGO-t (Art Gallery of Ontario - http://www.ago.net/ ) látogattuk meg az akkor épp tavaszian bolondos február közepén. A tavaszi bolondságot akkor még úgy kellett érteni, hogy hóviharos, napos-borongós és esős időszakok váltották egymást többször is a nap folyamán. Romihoz általában kocsival megyünk, de újabban inkább találkozunk a város egy adott pontján, ami neki is majdnem annyi bumlizással jár, mint nekünk, de ezt valamiért egyikünk sem bánja. A 'bumlizás' egyébként német eredetű kifejezés és eredetileg vonatozást jelent, ami esetünkben nem igazán helytálló, mert tán mindannyian inkább buszozunk, de ezt most ne firtassuk.

Ha már buszozás, akkor kacsintgatás is. Az ismerőseink gyakorta mondogatják/mondogatták, miszerint Torontó felé kellene kacsintgatnunk - nos ezt jelentem, ezúttal megtettük:

Talán nem így gondolták... :-)

Szóval az AGO olyasmi, mint Pesten a Nemzeti Galéria, vagy valami hasonlóan nagy presztízsű képtár, azzal a különbséggel, hogy Torontó csak tartományi székhely, nem pedig főváros. Az épület modern és noha viszonylag a belvároshoz van közel, mégis inkább a kínai negyed perifériáján található. Ez főleg városrendezésileg érdekes, mert ha kinéztünk a múzeum ablakán akkor egyrészt ilyen torontósan megszokott látvány fogadott...

Másfelől meg ilyen óvárosos, kínai negyedes...

A hölgyek mögötti 'Falusi Idióta' elnevezésű pub-ot még a múzeumba érkezés előtt lecsekkoltuk és nem is kellett csalódnunk. Finom ételekkel, italokkal és jó kis pub-os hangulattal telt az idő. A cowboy persze már sörből is basszusgitár elnevezésűt rendelt * bass ale.

Említettem, hogy a múzeum inkább modern, nos ez mind a külsőre, mind a belsőre igaz, de ebből a fotóból talán csak kevéssé látszik. Szemből azért (volt) nehéz lefotózni, mert az utca viszonylag keskeny, az épület pedig széles, így oldalról talán csak sejthető, hogy milyen...

Mindenesetre az utca felőli, árkádok alatti bejárat pont így nézett ki:

Persze több tárlat közül választhattunk és meg kell hogy mondjam mindez olyan régen történt, hogy a cowboy már szinte arra sem emlékszik, hogy végül melyikek mellett döntöttünk, de az biztos, hogy láttunk -számomra- nagyon érdekes kortárs alkotásokat. Műalkotásokat szavakkal leírni nem túl könnyű vagy kecsegtető dolog, de eggyel mégis megpróbálkozom. Volt egy nagy asztal, ahol a különböző nemzetek bankjegyein látható képek/épületek/személyek voltak láthatók méretarányos makettek formájában. Persze magyar bankjegy is volt, a II. Rákóczi Ferencet ábrázoló 500 Ft-os címlet személyében. Láttuk még Kanada nagy nemzeti festőnemzedékének a munkáit. Ők az ún. "Hetek csoportja", akik a 20. század elejének /1919-től használta ezt a nevet kanadai képzőművészek egy baráti közössége/ első olyan festői, akik célzottan próbálták kanadaiként definiálni magukat és művészetüket, valamint kiállni az ország természeti szépségei mellett, hiszen azt addig inkább tartotta a művészvilág szégyellni valónak, mintsem ábrázolásra méltónak. Nos, erőfeszítéseiket megértve és méltatva sem dobtuk el az agyunkat az egyébként szép, de amúgy semmi különös tájképek láttán. A képeket nézve persze ezt a véleményt felül lehet bírálni, de azt is vegyük számításba, hogy itt ez a képzőművészet (leginkább a festészet) netovábbja - és így már talán világosabb, hogy miért írtam azt, amit. Aki vizuális típus, annak íme egy link, hogy milyen képekre kell itt gondolni: http://www.google.com/search?q=group+of+seven&hl=hu&client=firefox-a&rls=org.mozilla:hu:official&prmd=imvns&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ei=kx2YT-CeNcLSgQec5cnVBg&sqi=2&ved=0CFYQsAQ&biw=1280&bih=639

A cowboy "írói" álnevével szemben sokkal többre tartja az ország azon művészeti örökségét, ami valamilyen módon az őslakosokhoz, vagy az indiánokhoz kapcsolódik. Az alábbi képek már a ROM (Royal Ontario Museum)-ban készültek egy későbbi Toronto-i kirándulás alkalmával, valamikor március végén. A ROM is modern épület, döntött homlokzati struktúrájával tökéletesen testesíti meg azt a kifejezést, amikor a "paraszt szédül az aszfalton..."

Beborít a kultúra...

De persze belülről is érdekes volt a látvány - ha nem is pusztán építészeti okokból eredően. Itt is sokféle tárlat közül választhattunk, akkor épp az azték kiállítás volt a leginkább reklámozott utazó-tárlat, de mi inkább a klasszikusokkal indítottunk. Ennek megfelelően az őslakosok kultúráját és tárgyi örökségét bemutató "First People - Első emberek" részleg felé vezetett az utunk. Érdekes volt látni, hogy miképp elevenedik meg gyermekkorunk első indián regényeinek olvasmányélménye és materializálódik olyan ikónikus tárgyak formájában, mint a klasszikus indián kenu, vagy akár a Sziú törzsfőnök, Ülő Bikának tulajdonított harci fejdísz és felső (bocs, de nem ismerem a helyes indián elnevezést...).

Ha valaki szeretne egy kicsit a témában elmélyülni, annak mellékelek egy kis videót a fenti tárgyak történetéről és eredetéről. (A videó az alábbi linkre kattintva nyílik.)

www.rom.on.ca/media/podcasts/display.php

Persze ha már indiánok, akkor medve-kultusz is. Azt csak a Jim Jarmusch rendezte Szellemkutya című filmből tudom, hogy a medvét az indiánok egyenrangúnak tekintették  az emberrel. Ez medve-ábrázolásaikból is kiderül.

Madve.

Ha már tiszteletteljes monumentalitás és szellemvilág, akkor persze totemoszlopok is. Na most az itt kiállított 4 totemoszlop egyike sem pici. Egyforma magasak és mindegyik oszlop ketté van felezve (ugyan ez majd nem látszik), de mivel ezek kb. négy emeletnyi magasak (és nem panelházi emeletre kell gondolni, hanem olyan klasszikus múzeumira) ezért csak videóval tudom érzékeltetni a méretüket, meg úgy egyáltalán az érzést, amit árasztanak... A teljesség végett elmondom, hogy az Észak-nyugati partvidék-beli Nisga`a és Haida törzsek lakói faragták az oszlopokat. Számomra mindig lenyűgöző olyat látni, ami alig hihetően emberi kéz műve és mégis.

Ég és Föld között...

Megnéztünk még egy ásványkiállítást is, ahol ugyancsak méretes és a fentiekhez hasonlóan érdekes ásványok voltak kiállítva.

Nem kelt tészta...

Az aznapi utolsó tárlat, amit megnéztünk, egy a világ veszélyeztetett állatfajait bemutató kiállítás volt. Azért ezt a kb. 3 méteres csáphossz mérettel rendelkező és -hál`Istennek Japán tengereiben élő- pók/rák félét elnézve magamat sokkal nagyobb veszélyben gondolnám, ha egy szörnyű napon igaziból is összetalálkoznánk. Japánban bizarrul nagyra növő állatkák vannak - lehet, hogy a friss, urándús levegő teszi, de ez meg egyáltalán nem vicces.

Pókica. Melléállni sem mertem... :-)

Ami viszont vicces, az a line-dancing. Ami ugyan nem kacsatánc, pedig azok is libasorban, na jó ezt hagyjuk. A magyar nyelv nagyon trükkös és az benne a rossz, hogy mindezt józanul is esélytelen elmagyarázni egy külföldinek, hát még... - de ez megint egy másik történet kezdete... Szóval a line dancing egy közösségi tánc - részben azért, mert sokan csinálják egyszerre, de mindenki magának... Na jó, ez így megint félreérthető. Szóval ez egy olyan egyéni táncforma, ami közösségben és közösen zajlik esetünkben a szomszédos faluban, Norval-ban található Nashville North elnevezésű eredeti western szórakozóhelyen. Ez egy olyan, klasszikus cowboy filmes mulató, mélyen dekoltált cowboy kalapos pultoslányokkal és szerdánként line-dancing-gel vegyítve, amit egy "Double Trouble" elnevezésű esemény keretében celebrál két enyhén túlsúlyos, jópofa nő. (Na jó, két nagyon túlsúlyos, de nagyon jópofa nő).

Le lehetne egyszerűsíteni a koreográfiát azzal, hogy azt mondjuk róla, hogy ez egy ilyen "egyet előre, kettőt hátra" típusú tánc, de tévednénk ekkor, mert azért ez ennél sokkal sokrétűbb és sokkal bonyolultabb, főleg azon a szinten, ahogy ezek a "nénik" művelik. Ez az egész számomra egy klasszikusan kanadai jelenség - nem maga a line dancing, hanem annak eme megnyilvánulása. Két talán eredendően nem erre a dologra rendeltetett erősen középkorú nő vezet egy közösségi tánc programot egy éjszakai lokálban. Ez már így elsőre is meredek, de ha hozzávesszük, hogy a közönség sorai között ugyanilyen mértékben fedezhetünk fel érdekességeket - úgymint szélsőségesen vegyes életkor, a nemek és a bőrszín feltűnő keveredése - akkor talán kezd derengeni, hogy miről beszélek. Az i-re a pontot az teszi fel, hogy miközben szinte mindenki jóval bénább, mint a már említett instruktorok, mindenki vállalja magát és valahogy az egészben nincs semmi ciki, vagy furcsaság, csak egy pozitív kisugárzású közösségi élmény. Ez nem más, mint funkcionalista közösség-kovácsolás. Mindenki tudja magáról, hogy ő itt kívülálló és/vagy bevándorló, de eljár line-dancing-re mert hasonszőrű emberek bénáznak ugyanúgy mint ő, és ami a legfontosabb érzik jól magukat közösségben. Szép.

A cowboy ezúttal nem állt be a sorba, mert valakinek a krónikás (és a méltósággal söröző ember) terhes szerepét is vállalnia kellett, de legalább meg tudtam örökíteni, hogy milyen is ez az egész képekben és hangulatában.

(Persze élesben, zenére csinálták...)

Egészen más hangulat és szinte teljes képtelenség a mai blogbejegyzés utolsó momentuma, a Niagara vízesésnél található Fallsview Casino-ban tett húsvét környéki látogatásunk. Az előjelek nem voltak kecsegtetőek, hiába volt hétvége, a cowboynak másnap dolgozni kellett, és az indulás is késői volt - valamint az autóút Niagara Falls-ba is legalább másfél óra - mindezek ellenére igent mondtunk a meghívásra. Utólag nem is bántuk meg. Kaszinóba menni péntek este az igencsak nagyvilági és enyhén Las Vegas-ra hajazó Niagara Falls-ban, izgalmas programnak és kultúrtörténeti kiruccanásnak tűnt.

A "képtelenség" szó arra utal, hogy magában a kaszinóban nem szabad fotózni, sajnos kívülről meg nem nagyon fotóztunk mielőtt bementünk volna, de azért a netről leszedett képek remélem segítenek elképzelni az életérzést.

Persze a lényeg nem ez volt, hanem, ami belül tárult elénk. A méretek csaptak arcon először, mint mindig: ameddig a szem ellátott játékgépek és rulett- meg pókerasztalok. A második dolog, ami átjött az, az volt, hogy általában a kaszinóról vagy valamilyen alvilági kapcsolatra, vagy a Monte Carlo-i luxusra asszociálunk, itt pedig a kettő közti átmenetről volt szó. Helyesbítek alvilággal kapcsolatos gondolatom nem nagyon volt, mert az egész állami monopólium keretében működik, luxusnak is csak a csillogás és egy viszonylagos nívó miatt volt nevezhető. A dolog érdekessége főleg az állami jelenlétben és kontrollban volt. A krupiék mellett és/vagy helyett ilyen totál állami tisztségviselőknek kinéző alakok álltak. Sok helyen tettek ki a szerencsejáték veszélyeire (ld. szenvedélybetegségek) figyelmeztető reklámtáblákat. Az is érdekes volt, hogy itt nem a felső tízezer szórakozása a kaszinóba járás, hanem sokkal inkább a közép-osztálybelieké. Így szinte többségben voltak a kis-nyugdíjasok és/vagy az egyszerű emberek. Persze senki nem volt nagyon lepukkanva, a látszatra azért itt is nagyon ügyeltek. Mint megtudtam, amerikaiak is sokan járnak át ide a határ túloldaláról, mert itt állítólag kisebb a nyeremény után fizetendő adókulcs. Ezt szerencsére a cowboy is megtapasztalhatta, mert a szűz kéz esetében is szerencsét hozott. Szinte első 'labdaérintésre' megtízszerezte a félkarú rablóba csúsztatott 10 dollárost, és még arra is volt esze, hogy emlékezzen rá: ez is olyan dolog, amit a csúcson kell abbahagyni.

Ezt azért csak lefotóztam...

Az igazi főnyeremény!

A cowboy másik blogja ismét új bejegyzéssel bővült; lásd alább:

Hamarosan a kanadai cowboy blogon is olvashattok legújabb élményeimről a felhőkarcolókkal tarkított Toronto-ban/ben/ról/ig. Jó szórakozást!

http://nonexistentv.blog.hu/

Világtalan világpolgár - új bejegyzés a cowboy másik blogján a nonexistenTV-n. Az alábbi linkre kattintva olvashatjátok az írást. Hajrá!

http://nonexistentv.blog.hu/2012/02/06/vilagtalan_vilagpolgar

Szevasztok,

megint csak utólag és megkésve, valamint a törések után összeragasztgatva kívánunk ezúton is Boldog Karácsonyt és Minden Jót az Újévre nektek, olvasóknak. A késés és a megtörés okairól mindjárt, előbb azonban egy kis időjárási helyzetkép; Georgetown-ban éppen szakad a hó - szóval épphogy lekéstük a majdnem fehér karácsonyt. Azért csak majdnem fehér, mert valószínűleg nem fog sokáig megmaradni a csendes csapadék, de így a szoba ablakából nézve szép. Sajnos a cowboynak sem jelent majd mindez extra bevételi forrást -hiszen a tavaly is bevált hótakarító bizniszt idén sem hagyom még abba- mert csak néhány centi várható, de ezt olyan nagyon nem bánja, mert munka után édes a fizetés...

A drámai felütés után vissza a karácsonyhoz, ami a címben is elmúlt már ugyan - számomra kicsit talán több értelemben is. Az idei ünnepek is just in time (a.m. épp időben) rendszerben zajlottak nálunk, azaz én a beosztásom szerint is dolgoztam volna még 24-én (is), Pannit csak az utolsó pillanatban rántották be -egy kis pszichikai hadviselést követően- a munkaadói ugyancsak 24-re. Ez még csak hagyján is lett volna, azonban kicsit szomorúbb voltam amiatt, hogy én már 26-án reggel is mehettem -igaz dupla 'gázsiért'- dolgozni. Az ok, amiért a kiskereskedelmi üzletek már 26-án kora reggel nyitnak nem más, mint a Boxing Day- sőt egyre inkább Boxing Week Sales névre keresztelt szörnyűség, azaz az Év végi kiárusítás. Ilyenkor -majdnem- mindent leértékelnek, és az emberek a már novemberben kezdődő karácsonyi vásárlást beteljesítik egy jó kis shoppingolással, mikor máskor, mint -akár már- 26-án reggel 6-kor. Nem viccelek, a saját szememmel és a telefonom kamerájával látta(tta)m, amint az emberek reggel hatkor szakadó hóesésben sorban állnak az áruház előtt, ahol dolgozom, hogy mondjuk megvegyék a sz*!%os x boxukat (ez egy tévére köthető játék konzol) 70 dollárral olcsóbban. Szóval leginkább a zen-pokol kifejezés segít leírni, milyen egy ilyen 26-i kiárusítás napján a kereskedelemben dolgozni; lélektelen és szánalmas volt látni, ahogyan az emberek kilátástalanul kutattak egy jó vétel után - legyen az akár csupán egy doboz szélvédő mosó folyadék. Persze ahogy az állatvilágban is sajnáljuk a szerencsétlen áldozatot, addig egy másik élőlénynek pont ez a szörnyűség jelenti a sikert, vagy a túlélést. Panni a minap mesélte, azt, amit egyébként én is tapasztaltam a boltban, hogy például azok a nációk, akik a Karácsonyt hivatalosan nem is ünneplik - indiaiak, ázsiaiak stb. - milyen hasznot tudnak ebből a szituációból kovácsolni. Még az egyik hindu rádió legutóbbi műsorában is az volt a téma, hogy ki milyen jó vásárt csinált ezzel vagy azzal. Ahhoz hasonlóan, amit Geszti Péter mondott/idézett az X-Faktor egyik műsorában, miszerint 'az életet csak előre felé lehet élni, de csak visszafelé lehet megérteni', úgy nehéz néha egyes szituációkban nem benne lenni és kívülről szemlélni azokat, hiszen az egy elég skizofrén állapotot idézne elő. Szóval ma 28-án visszanézni arra a napra nem olyan szörnyű, de akkor benne lenni eléggé az volt számomra, az összes többi le nem írt kicsinyességével és szarságával együtt. Nade, eb csont beforr - mondják.

Ez ám a megszállottság...

Szóval, amilyen későn tudtuk elkezdeni a karácsonyozást, olyan hamar vége is szakadt -legalábbis számomra. Igaz ugyan, hogy a mostani szabadnapjaimon be lehet bepótolni az év végi pihenést, de a Karácsony már elmúlt. Tovább fokozta az enyhe rossz kedvemet, hogy 25-én egész napos internetes és telefonos kimaradás volt nálunk, szóval nem tudtunk a családjainkkal beszélni. Családból némi pótszert kaptunk azonban Marie szüleiből és szűkebb baráti köréből, utóbbiba egyre inkább mi is beletartozunk. Egy héttel ezelőtt már volt egy másik karácsonyi parti is - akkor a tágabb baráti kör volt jelen, méghozzá igen nagy számban; nem számoltam pontosan, de biztos volt olyan időszak, amikor 40-en is voltunk, vagy még többen. Tavaly az ünnepek mindhárom napját más-más családnál töltöttük, ehhez képest idén úgy alakult, hogy ez a 25-i este volt az egyetlen, amikor nem otthon voltunk. Szóval, amikor az előbb azt írtam, hogy a Karácsony eltűnt, vagy elmúlt, akkor egy kicsit arra gondoltam, hogy a fenti tények ismeretében komoly áhítatról, vagy ünnepi hangulatról nehéz beszélni az én esetemben. Ezt mind magunknak kell(ett) megteremtenünk és ez azért szerintem nem olyan, mint a rövidtávfutás. Ehhez idő kell(ene). Mindenesetre idén is a sütés-főzés receptjét követtük az ünnepi hangulat előcsalogatására, így elkészítettük életünk első töltött káposztáját, valamint rumos-megyes kókuszos golyó és sajtos pogácsa is készült; utóbbi nagyon bajnok lett. Szóval a törés nem volt szilánkos az esetemben, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű így tölteni a szeretet ünnepét.

Jocy-éknál (Marie mamája) azonban tényleg nagyon könnyen tudja otthonosan érezni magát az ember és ez nagyon nagy segítség. Valóban a béke szigetét jelentik számunkra és írekként (a papa ír származású, így a rokonaik egy része is az) valahogy sokkal európaibbak, mint sokan mások, akik inkább elfelejtik származásukat a varratmentes beilleszkedés érdekében. Jocy-éknál bármi megtörténhet, van úgy, hogy az ukrán családi barát Mária kezdi el szoprán hangon és ukránul énekelni a Csendes éjt, akad, hogy a -népes számú- kutya sereg balhézik össze, esetleg ad hoc táncparti alakul ki a szoba közepén és ahol idősebb nagybácsik ropnak -testalkatukhoz nem illő- szexis táncot fiatalabb ismerőseikkel, de valahogy az az ember érzése, hogy semmi sem igazán ciki, mert mindenki kellőképpen laza és jól nevelt ahhoz, hogy minden poén üljön.

Kutyuló ebek... A nagyobbik egyébként Duke, aki egy nápolyi masztiff.

Terítéken a karácsonyi asztal - Jocy dirigálja a népet, ki hova üljön.

Az is jó náluk, hogy időnként megjelennek új emberek a csapatban, akikkel mindenki szívesen folytat ún. small talk-okat (az angolszász kultúrában így nevezik azokat a  beszélgetéseket, amelyeket azért folytat az ember, hogy elüsse a liftben, sorban állásnál, vagy egyéb közös terekben eltöltött rövid időt). Tulajdonképpen ez egyfajta felületes ismerkedés, de ezek a látszatra felszínesnek tűnő beszélgetések nagy jelentőséggel bír(hat)nak az ember életében.

A cowboy is újabb és talán tartós barátságokat köthet legfrissebb projektje révén, amelyről valószínűleg a legközelebbi alkalommal számol be.

Innentől azonban fordítsuk meg az idő kerekét egy kicsit, ugyanis időközben beköszöntött az Új év, ami itt nálunk közel két órája történt. Itthon búcsúztattuk az ó évet kettesben és néhány pohár ital társaságában, de mivel mindketten végigittuk az ad hoc menü sort -koktél, tömény, sörök és persze pezsgő- ezért a konyha most úgy néz ki, mintha egy kisebb házibuli lett volna nálunk. Érdekes módon csak a magyar Újévet köszöntöttük, -himnuszt énekelve, a Petőfi után szabadon, majd Schmidt Pált és annak újévi köszöntőjét hallgatva, ami azért más egy kicsit innen a messzeségből, persze inkább a pezsgőt ittuk, mint a szavait, de azért mégiscsak. Végül az itteni éjfélre már bőven beájultunk - Panni kívánságára: Mary Poppins alatt - tévé nézés közben, hiszen a cowboy inkább már csak nézte, de nem látta...

Most viszont néhány órával később felriadtam és mivel az ágyban úgyis csak forgolódtam volna, úgy döntöttem írok és majd egy kész blogbejegyzéssel kedveskedem az Újév első napján. Itteni kedves magyar ismerősünk, Romi is ezt tette tegnapelőtt 30-án, mármint kedveskedett -mily' meglepő!- méghozzá Karácsonyra egy színház-meghívással, amit az olvasók előtt is -potenciálisan- ismeretes Distillery District-ben abszolváltunk a Soulpepper társulat jóvoltából. Egy Miklós László darabot láttunk, az Illatszertárt (magyarul egy kis ismertető: http://www.theatrum-mundi.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=106:laszlo-miklos-illatszertar&catid=20:kozvetitett-szindarabok&Itemid=100003 valamint egy kis angol háttéranyag az érdeklődőknek -konkrétan netuddki-re gondolok- http://www.soulpepper.ca). A darab alaptörténetét számos alkalommal feldolgozták, mint utóbb megtudtam, még a pár évvel ezelőtt játszott amerikai romantikus vígjátéknak (A szerelem hálójában - eredetileg You've Got Mail) is ez a sztori az alapja. A Distillery District-ről már több alkalommal említést tettem - ez egy régi whiskey lepárló negyed Torontó belvárosában, amit felújítottak és manapság egyfajta művésznegyed, ami stílusában a budapesti Millenárishoz hasonlít leginkább és eddig nekem ebben a téli kivilágításában volt a leghangulatosabb.

Fényes éjjel

'Jaj de nagyon be vagyok én állítva...!'

The Young Centre for the Performing Arts, azaz a színház

Egyébként maga a színházterem, ahol a darabot láttuk/néztük leginkább egy stúdió színházra emlékeztetett, de ez az alábbi videóból is kiderülhet. Valamint az, hogy a díszlet is nagyon ízléses és átgondolt volt.

Amit viszont már csak a szavak adhatnak vissza, az az, hogy a darab olyan klasszikus értelemben vett szép színházi munka volt, talán -jellegéből fakadóan- nem katartikus, de mindenképpen szórakoztató. Meg kell említenünk Adam Pettle és Brenda Robins nevét is, ugyanis ők dolgozták színpadra ezt a kellemes vígjátékot. A színház előcsarnokában, ahol egyébként kiváló büfé is üzemel, nem volt nehéz magyar hangokat hallani a háttérzajból kiszűrődve, konkrétan mellettünk lévő asztalnál is két idős magyar nő beszélgetett. Egy idő után nekem már minden arc olyan magyarosnak tűnt, pedig hát biztosan nem volt mindenki az. Ugyanakkor jó volt magyarnak lenni a teremben. A darabban elhangzott egy általánosító kijelentés a magyarokra vonatkozóan, miszerint mi gyakran csúnyán összeveszünk egymással, majd pár óra/nap múlva el is felejtjük az egészet. Hogy ez valóban így van-e, döntse el ki-ki maga! (vagy Bebe, de ezért a poénért ugyancsak én kérek elnézést!)

Persze a Torontó-ba történő transzfereink most is kalandosak voltak; tegnap úgy tudtunk busszal menni, hogy egy adott pontig el kellett mennünk kocsival, mert így volt csatlakozás. Na most a buszt épp hogy sikerült elérnünk, amit egyébként hazafelé is eljátszottunk, mert 1 perccel értünk a Georgetown-ba tartó busz indulása előtt az Union nevű központi állomásra. A kedélyeket tovább borzolta, hogy mikor Bramalea-ben leszálltunk a járatunkról, hogy onnan autóval folytassuk hazáig, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a minket már Torontóban elérő eső gyönyörűen elkezdett lefagyni és kialakult a klasszikus jégpáncél jelenség. Istennek hála, megúsztuk és nem csúsztunk el/meg nagyon.

Szóval zárásképp és a fentieket összegzendő, ha elmúlik Karácsony, akkor sem kell szomorkodni, mert jön az év vége, aztán pedig az Újév, idén konkrétan 2012, ami pedig hozhat bármit. A tavalyi év utolsó előtti napján még a hó is esett, ami egy kis plusz munkát és bevételt eredményezett a cowboy számára, de ezt nem bánta, mert ugye bérből él az ember... :-) Szevasztok, Boldog Újévet Mindenkinek, a másnaposoknak jobbulást és korhelylevest!

A Panni-ban kicsit felcserélődtek az 'n' betűk, hiába na, néha már törni a magyartot! :-)

Szevasztok,

újra itt van, újra itt van a cowboy, vagy a 'nagy csapat' - kezdhetném stílszerűen, hiszen újabb kulturális kirándulást tettünk Kanadában, ezúttal a klasszikus kanadai sport, a jéghoki terén, vagy írhatnám jegén, ha még mindig stílszerű szeretnék lenni, de már nem. Az ötlet, hogy hétvégén hoki meccsre menjünk, nem tőlünk származott, hanem a munkatársamtól Shawn-tól, aki a Superstore-ban ún. buggyboy, (ő tologatja vissza a parkolóból a bevásárlókocsikat az üzlet előterébe) egyébként pedig a Georgetown Raiders technikai kisegítője - a csapat honlapja szerint (Water Technician - Shawn Wood), de róla majd bővebben kicsit később.

A hoki Kanadában valóban az egyik legnépszerűbb sport, de nemcsak mint versenysport létezik, hanem minden településen látni olyan placcokat télen, ahol a város, vagy a helyi közösség biztosít teret a tömegsport szerelmeseinek és szabadon szerveződő pár fős csapatok ütik a korongot szinte egész nap - sőt még este is, mert a kiépített sport pályákon hatalmas fényszórók teszik lehetővé, hogy a játék sötétben is folytatódhasson. A sport annyira a közélet része, hogy a híres hoki játékosokat, vagy Stanley Kupa győzteseket igazi hősnek tekintik, talán mindennél és mindenkinél jobban. A Kupához egyébként számos anekdota és mendemonda fűződik, én egy kanadai filmben azt láttam, hogy a győztes csapat minden tagja 24 órán keresztül birtokolhatja a serleget, amit egyébként akkora becsben tartanak, hogy már a puszta megérintését is csodatevőnek tartják. A 'Szent Grál'-ként is emlegetett kupa egyedülállóságát az is erősíti, hogy ez egy vándorkupa és - a többi észak-amerikai sport relikviától eltérően - nem készítenek belőle évente újat, hanem csak egy van belőle. Az is eltérés a többi sport liga - egyébként szintén nagy becsben tartott - kupáitól, hogy a Lord Stanley 'csészéjére' a győztes csapat minden játékosának, menedzserének és technikai személyzetének a nevét rágravírozzák. Ennek megfelelően, ha a -magánkézben lévő és jelenleg az Ontario-i Junior Jégkorong Ligában versenyző - Georgetown Raiders (a 'raider' angol szó egyébként 'támadó'-t, 'fosztogató'-t jelent magyarul) megnyerné a Stanley Kupát, akkor a csapat felszerelés-asszisztense, Shawn is ott láthatná a saját nevét csillogni az ezüst és nikkel ötvözetből készült, majd egy méter magas serlegen.

Ez a 'veszély' egyelőre nem fenyeget, viszont a tél igen, ugyanis Mikulásra megérkezett a hó. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy úton volt, de mára elfogyott az ereje. Tegnap este a napközbeni esőt, szép téli havazás váltotta fel, de ma reggelre a hajnali -ugyancsak cseppfolyós- csapadék javarészt latyakká minősítette le az idei első -majdnem- havat. Mindenesetre az évszakok egyelőre atomóra pontossággal követik egymást itt a messzi észak-ámérikában: október elsején kőkeményen köszöntött be az ősz - később szerencsére korrigált egy viszonylag hosszú indián nyárral, amit újabban -és ugyancsak nagyon időszerűen- egy csapadékos, hűvösödő ősz váltott. Végül december elejére megérkezett az, amit ugyan nem vár(t)unk annyira, de mindenképpen hosszú, kanadai télnek hívunk; igaz azt hallottam, hogy idén talán enyhe lesz.

Egy biztos, a jégkorongcsarnokban (ki gondolta volna?!) általában hideg van - erre egyébként az indulás előtt Marie, a szomszédunk is figyelmeztetett, akit invitáltunk ugyan, de későn - így nem ért minket meglepetésként, hogy a Gordon Alcott emlékcsarnokban a lelátón tényleg fagyos volt a hangulat. Mivel Shawn leadta a drótot, hogy hányra menjünk a biztos jegy-szerzés végett -kicsivel hat után mentünk az egyébként a fél nyolcas meccs-kezdéshez képest- és mivel -megérkezésünkkor már világossá vált - aggodalmunk cseppet sem volt jogos, simán kaptunk jegyet. Fejenként 10 dollárért, ami olcsóbb, mint egy mozijegy, úgyhogy ráfojtottunk a vacsira egy (Cowboy) hot-dog/üdítő, (Panni) sült krumpli/üdítő kombóval. Valamiért a fagyos üdítő végül nem fogyott annyira.

A csarnok névadója, Gordon Alcott egyébként arról/azért híres, mert ő volt annak a mozgalomnak a mozgatórugója, vagy katalizátora -ha tetszik- ami kis NHL (National Hockey League - Nemzeti Jégkorong Liga) néven került be a köztudatba és a 8-13 évesek számára tette -szervezett módon- elérhetővé ezt a méltán népszerű sportágat. A kis sportolók egyébként az akkori hat nagy csapat mezének replikáját viselték, ezzel is hangsúlyozva az utánpótlás jelentőségét.

A meccs előtt a régió rendőrkapitányait szólították a jégen elhelyezett ad hoc vörös szőnyegre, akik egy jótékonysági összefogás ürügyén pózoltak és kezeltek a csapatkapitányokkal. Apropó csapatok, a Raiders ellenfele az Oakville Blades volt, amely csapat -Shawn elmondása szerint- a hazaiak nagy riválisának számít a bajnokságban. Ezután meghallgattuk a kanadai himnuszt - ezúttal nem élőben énekelte egy dekoratív spiné, mint az NBA meccsen, hanem - felvételről.

Számomra - és előre sejthetően csak számomra - érdekes volt, hogy a jeget egy speciális jég-tökéletesítő berendezéssel kezelték minden harmad előtt. Talán egy videót nem, de egy fotót remélem nektek is megér...

...sima ügy

Untitled from Viktor Toth on Vimeo.

Line up - Bemutatkozás

A hangulat a meccsen eléggé kisvárosi volt, a képeken majd látszik, hogy nem is voltak sokan a két egymásra merőleges lelátón, pedig szerintem izgalmas és követhető volt a játék. Igaz mindkét fél sok hibával játszott, sok volt az eladott labda /korong/ és szerintem indokolatlanul gyakran ütötték (és ütik komolyabb meccseken is) cél nélkül előre a korongot, 'majd lesz valami' alapon. Az nyilvánvaló, hogy a játék gyorsasága nem ad túlzott időt a gondolkodásra, én mégis hiányolom azt a fajta stratégiai átgondoltságot a hokiból, ami a mai európai futballban egyre inkább jelen van, a mérhetetlen technikai kifinomultság mellett. Azért persze felnézek ezekre a srácokra, akik mindentől függetlenül nagyon keményen nyomják ezt a sportot - sajnos néha el is feledkezve annak sport mivoltáról és belemennek olyan dolgokba, amelyeknek szerintem nem a pályán lenne a helye. Ennek megfelelően itt is volt egy kis bunyó, ami meglepő módon a magyar építőipar dramaturgiáját követte, (brigádonként) egy csinálta, a többi meg nézte...

A múltkori NBA meccshez hasonlóan itt is zene fokozta a hangulatot a holt-időben, tehát minden bírói sípszót követően, de itt nem a nagy bajnokságok profi, előre szerkesztett zenei etűdjei harsantak fel, hanem vagány - többnyire rockos - zeneszámok. Ez egy kicsit kevésbé idegenítette el az egész játékot, tőlünk nézőktől, ami nekem tetszett. Az is jó volt, hogy a harmadok között, és egyéb szünetekben nem reklámmal telt az idő, hanem játékos vetélkedőkkel és számunkra az első harmad végét követően - ami egyébként 0:0-ás döntetlennel zárult - a csarnokban található sportmúzeum megtekintésével. Ebbe annyira belefeledkeztünk, hogy rögtön le is késtük a második harmad elején esett első hazai gólt, amire azonban hamar válaszoltak az oakville-iek egy középpályás labdaszerzést követő eredményes ziccer formájában. Ekkor a vendégcsapat kapuja mögötti palánk túloldaláról követtük az eseményeket - a fenti bunyós kép is ott/onnan készült. Igazából azt akartam megörökíteni, hogy az Oakville Blades kapusát 'Prigione'-nak hívták, ami olaszul 'börtön'-t jelent, de ezt most el kell hinnetek nekem, mert a kapu mindig kitakarta a név-feliratot a hátán és ezért nem tudtam lencsevégre kapni... Egyébként sok nem tipikusan kanadai név hangzott el a hangosbemondóból, ami ugyancsak azt mutatja, hogy Kanadában majd' mindenki bevándorló. Az első játékrész tehát nem hozott semmilyen döntést, vagy előnyt a csapatok számára, de azért izgalmas pillanatokból nem volt hiány. Az alábbi videóban az látszik, amikor a kék színben játszó Oakville Blades emberhátrányból szerez kis híján vezetést - rövid időn belül kétszer is.

Untitled from Viktor Toth on Vimeo.

Kisvárosi mérkőzés lévén, a csapat kabala figurája sem volt olyan profi szórakoztató-művész, mint az NBA meccs dínója, de talán annál viccesebb volt a hátán a felirat, ami a Csillagok Háborújának sötét urára, Darth Wader-re utalt...

Sötét erők...

A második harmad a hazaiak fölényét hozta, ami főleg a gólok számában mutatkozott meg, mintsem a játékfölényben. Úgy tűnt, jól ismeri egymást a két csapat, hiszen többnyire egymás hibáiból építkeztek, de szerencsére a hazaiak számára jobban jöttek össze a gólok és egyre inkább megnyugodhattak a -z akkor még korántsem annyira biztos- vezetés birtokában, ami a második harmad végére 3:1-ként jelent meg a digitális kijelzőn. Ekkor még nem voltam/unk biztosak abban, hogy egy hoki meccs hány 'period'-ból áll, de a második játékrészben már mindketten reménykedtünk abban, hogy (csak) háromból, mert háromszor 20 percet még csak-csak kibírunk egy olyan csarnokban, aminek az átlaghőmérséklete ugyan állandó, de sajnos állandóan 0 fok alatt van, ugyanakkor négynél valószínűleg már egyre kevésbé lett volna őszinte a mosolyunk.

Szerencsére a harmadik harmad végén úgy tűnt, mindenki örül - a többiek a végeredménynek, mi pedig annak, hogy ez már 'a' végeredmény. Shawn, aki minden szünetben a játékosok pálya melletti box-ába sietett - gondolom vízcsere végett - megígérte, hogy a meccs után bevisz minket az öltözőbe és egyéb kulisszatitkokat tár fel a csarnok életéből, de mivel egyrészt Panni kezdett nyűgös lenni, valamint mert azt a mai napig nehezen tudnánk eldönteni, hogy egy junior hokicsapat - győztes hazai meccsét követő- öltözői látogatása melyikünknek is (lenne) kínosabb, ezért úgy döntöttünk nekünk ennyi elég a mókából - köszönjük szépen. Shawn egyébként rendes fazon, mint majdnem mindenki, aki az ún. egyszerűbb emberek közé sorolható errefelé. Ő egy szegény ördög, akinek mindenkihez van egy szava, hiába 'csak' buggyboy. Ő az, aki mindenkit ismer, vagy legalábbis nagyon úgy adja elő, és mindenkivel könnyen és gyorsan létesít kapcsolatot nemtől és kortól függetlenül. Elsőre nagyon harsánynak és szarkasztikusnak tűnt és kicsit tartottam is tőle, de nyitottsága és őszintesége miatt megkedveltem. Látszik rajta egyébként, hogy neki sokat jelent, hogy hasznos lehet, egy mégoly kis jelentőségű csapat tagjai számára is, mint a Georgetown Raiders, de úgy tűnt, ezt nemcsak én tartom nagy dolognak, hanem a játékosok is, akik minden harmad végén, így a győztes(4:1), harmadik végén is, egytől-egyig lepacsiztak Shawn-nal a pálya kijáratánál.

Szép volt fiúk!...

A meccset követően elmondtam neki, hogy blogot írok a meccsről és őt is megemlítem benne, aminek látszólag nagyon örült és üdvözült breki hangon harsogta, hogy ''Thank You! / Köszi!''

Georgetown-ba egyébként már nemcsak a tél, de Santa is beköszöntött - úgy kb. bő két hete, valamint múlt pénteken az ún. 'Fény napja' ünnepség keretében a 7-es út menti Dominions Garden fényparkját is beizzították, ezzel is jelezve a sötétség elleni szerény, emberi küzdelmet. Eh Man! :-)

Az alábbi címen olvashatjátok a 'Valóságkapcsoló' című írást a másik blogomon:

http://nonexistentv.blog.hu/2011/11/30/valosag_kapcsolo

A kanadai cowboy blog is hamarosan bővül, ha történik a cowboy-jal valami említésre méltó... Üdv mindenkinek! Szevasztok! cwb

Kultúra, te drága!

Korábban említettem, hogy tavaly sokat búsultunk azon (is), hogy nem tudunk annyit kulturizálni, mint azt otthon megszokhattuk, és tettük. Ezen is igyekszünk változtatni az idén, ezért kétségbeesetten kapaszkodunk valamennyi kulturális szalmaszálba - legutóbb a bramptoni Rose színház őszi programfüzetéből szúrtuk ki -jobban mondva, szúrta ki a cowboy, mivel jól sikerült a program, már nyugodtan vállalhatja fel- a Colin Mochrie és Brad Sherwood jegyezte improvizációs színházi estet. Bár a programfüzet sokszínű volt, mégis sok mindent éreztem lutrinak a választás során - talán legkevésbé pont azt, amire végül a választás esett.

Mindketten nagy Beugró rajongók vagyunk - szóval voltak bizonyos elvárásaink. Másfelől voltak kétségeink is, mert korábban láttunk egy kanadai stand-up comedy-s dvd-t és azon akkor sem nevettünk, amikor értettük a poént. A humor tud kultúrfüggő lenni és csak reménykedtünk benne, hogy az előadás, amit kiválasztottunk nem lesz az, vagy hogy legalább eljut hozzánk az üzenet, poén formájában is. Hallottuk korábban Panni mamájától, hogy a kanadaiak kitaláltak egy olyan improvizációs színházi formát, ami valamilyen módon a jégkorong szabályrendszerét követi - így próbálva meg népszerűsíteni ezt a műfajt (mármint a színházit; a hoki népszerű magától is). Ennek bár utánanéztem, mégsem tudnám megerősíteni, hiszen az alábbi oldalon a hokis külsőségek nincsenek nagyon komolyan alátámasztva (http://www.canadianimprovshowcase.com/about-us.html). Persze Zsuzsa lehet, hogy nem erre a társulatra gondolt... Az viszont tény, hogy Kanadában annyira népszerűvé vált ez a dolog, hogy országos középiskolai bajnokságot is szerveznek rá - en.wikipedia.org/wiki/Canadian_Improv_Games

Tény, hogy az a társulat, amelyikre jegyet váltottunk ugyanolyan ismeretlen volt számunkra, mint a fentiek és azért a jegyár igencsak borsos volt. Fejenként közel 75 dollárt fizettünk érte - ne számoljátok át, csak fájna... Közhely, hogy Kanadában drága a kultúra, de azért egyrészt vannak relatíve olcsóbb programok (meg persze ingyenesek is), valamint a hazainál jóval magasabb átlagfizetés miatt, talán könnyebben is lehet megfizetni.

Dolgos hétköznapjaink miatt nem is nagyon tudtunk utánanézni annak, hogy mit is fogunk látni és én már képzeletben fogalmaztam is a mostani blogbejegyzés summáját az előadás előtt, miszerint biztos nem lesz annyira jó, mint amennyibe kerül(t). Szerencsére tévedtem. Jobban mondva, lehet, hogy nem ér(t) annyit, mint amennyibe fájt, de volt annyira jó az előadás, hogy az ára eszembe sem jutott. Elvarázsolt, és visszaadta azt a fajta kultúrélményt, amit annyira hiányoltunk tavaly és hiányolunk néha még most is. Pedig a vidéki Kanadától nem is vártam volna még ennyit sem. No nem mintha a bramptoni színház ajánlata ne lenne nívós, sőt gondolom, hogy sok név ismerős is lehet a hazai kulturista közönségnek - mellékelem is a programfüzetüket (www.brampton.ca/sites/Rose-Theatre/en/Events-And-Tickets/Documents/RTPBrochure1112_finalweb.pdf), de tény, hogy egy fővárosi (értsd: budapesti) programkínálat csak kvázi a torontóival versenyezhet... és mi még mindig kicsit az otthonihoz mérjük a dolgokat.

Maga a színház azonban nagyon modern és színvonalas volt; ráadásul Brampton város jellegét fokozva a 'központban' található. Íme néhány kép.

Nappali megvilágításban

És este

Az autó a színház előterében -Panni mögött- nem a parkolás egy luxus módja, sokkal inkább a reklámé és az autózásé, hiszen egy Toyota Lexus modellről van szó. A parkolás hagyományos módszerét preferálók a színház mélygarázsát választhatták - mi is így tettünk. Tettünk volna, ha megtaláljuk. Bár a színház már megvolt, sőt, a cowboy zsigereiben érezte a megoldás közelségét, először rossz mellékutcában kerestük a parkolóhoz vezető lejáratot a színház mögött. Két sötét alak álldogált a színház hátsó bejáratánál, mondhatnám művészbejárójánál, ha le akarnám lőni a poént.. Szóval félreálltam, kiszálltam a kocsiból és odamentem hozzájuk, hogy megkérdezzem merre van a parkoló lejárat. Sötét volt, esőre állt, nem akartam szédelegni és még valamit szerettem is volna bekapni az előadás előtt, szóval gondoltam a színházi dolgozók -mert annak véltem őket- majd biztosan tudják a választ a kérdésemre. Nos nem tudták, bár akkor már én is sejtettem, hogy tovább kell haladnom az épület vonalát követve. Ahogyan azt is sejtettem, hogy valószínűleg éppen a két fellépőt kérdeztem meg az imént, hiszen ki lenne az, aki Brampton-ban ne tudná, hogy hol van a színház parkoló, ha nem a vendégművész? Mivel nem akartam annyira kispolgári lenni, hogy autogram-ot vagy közös fotót csikarjak ki a helyzetből, inkább magamban mosolyogva visszaszálltam a kocsiba, hogy a későbbiekben még nagyobbat röhöghessek...

Lehetett ugyanis, de mielőtt erre rátérnék, néhány szó a színházról. Kérdés ugyan, hogy meddig lehet még ezt az írást nyújtani, ugye? Panni segít ötleteket adni ehhez.

Anti bácsi poénja jut eszembe a L'art pour L'art színház egyik jelenetéből, amikor az öreg egy gatyamadzagot nyújtogat: "Én már csak ezt tudom nyújtani!" Panni egyébként természetesen gumicukrot majszol.

A színház és annak személyzete nem meglepő módon nagyon profi és naprakész módon kezelte az eseményt. Minden alkalmazott modern fülhallgatót -magyarul hedszetet- viselt, mosolygott és tudta a dolgát. A felső szinten fotó kiállítás, valamint mindkét szinten büfé szolgálta ki a kultúr-szomjat. Alkoholt is árultak, a jelenlevők többsége lehívta ezt az opciót. A közönségen látni/érezni lehetett, hogy ez számukra is színházi esemény, ennek megfelelően is voltak öltözve, ennek megfelelően is viselkedtek. Akadtak persze baseball sapkás fiatalok is, de ők is ismerték a jó modort. Végül 10 perccel a kezdés előtt megszólalt a hangosbemondó és arra figyelmeztette a kedves közönséget, hogy foglalják el a helyüket a jegyüknek megfelelően. Kanadában mindenki - és ez alól lassan már a cowboy sem kivétel újabb kori okostelefon-beszerzését követően - a telefonját cseszteti pótcselekvés gyanánt, most sem történt ez másképp - valakire még a biztonságiaknak is rá kellett szólni, mert előadás elején fotózott/videózott volna a telefonnal. Ez a kulturált, de határozott (és persze hedszetes) rendező részéről verbálisan-, a (még mindig profi, de kicsit régi vonalas) jegyszedő és egyben útbaigazító néni részéről irányított zseblámpasugárral történő rámutatás útján került megvalósításra a -vélhetőleg fiatalkorú- elkövető sérelmére és ellenében. Az akció olyan összehangolt és eredményes volt, hogy a Brad Pintyet - új, Mo.-n forgatandó zombis filmje révén - maceráló terrorelhárító csoport is megirigyelhette volna.  Néhány saját fotó, majd egy videó a színház belsejéről és a kezdés előtti pillanatokról...

Mi, amint a videón is látható a kakasüllőn foglaltunk helyet - ebből is következik, hogy még így sem a legdrágább jegyeket vásároltuk meg - de később kiderült, hogy ez egy ilyen előadáson nem biztos, hogy hátrány.

Rögtönzéses színházról lévén szó, a jelenetek vázát ( szereplők, helyszín, szituáció stb.) a közönség adta - sok esetben mindez bekiabálás útján zajlott. Adódtak -szép számmal- azonban olyan helyzetek is, amikor a közönség sorai közül választott a két előadó segítőt és főleg ilyenkor örültünk, hogy ránk nem nagyon tudott esni a választás. Talán nem lettünk volna cikik, mivel pont az volt az előadás - egyik erőssége, hogy a színészek szinte bármilyen helyzetre tudtak viccesen és gyorsan reagálni, improvizálni, de azért biztosan megizzadtunk volna egy-két szituban. Összességében meg talán nem is kellett volna szégyenkeznünk, mert így is volt olyan szituáció, amikor a közönségből valakinek a kanadai himnuszt kellett volna egy -jelenetbe illesztve- énekelnie és az első sornál többet nem nagyon tudott citálni. Néha az az érzésem, Kanadában csak újkanadások vannak - és ez annak ellenére is gyakran tűnhet igaznak, hogy nyilvánvalóan nem így van...

A színészeket egyébként így kell eredményesen elképzelni:

Colin Mochrie

Brad Sherwood

Mindketten az Angliában és az USA-ban is sugárzott "Whose line is it anyway? / Kinek a szövege ez egyáltalán?" című -impro színházas- TV műsorban szereztek maguknak hírnevet. Mint nemrégen megtudtam, a hazai Beugró is ennek a műsornak az adaptációja... Aki bővebben -és  magyarul- is olvasna róluk, íme egy link: whoseline.isgreat.org/show.htm. Colin egyébként skót, míg Brad amerikai származású - én, aki már személyesen is társalogtam velük, azt hiszem, feljogosítva érezhetem magam, hogy csak így, a keresztnevükön szólítsam őket... :-)

Az előadás azzal a meghökkentő kijelentéssel indult, miszerint a két showmen (mert többes szám ugye) egyáltalán nem tudja, hogy mi fog a színpadon zajlani a következőkben, ugyanis nem rendelkeznek semmiféle forgatókönyvvel. Ez igaz is, meg nem is. Azt tényleg nem tudták, hogy a közönség soraiból milyen ötletek fognak érkezni a különböző helyzetek, szituációk részleteire vonatkozóan, de nyilvánvalóan a játékok keretrendszere adott volt. Ezek számunkra ugyancsak ismeretlenek voltak, de látszott, hogy a közönség nagy része ismerte az egyes játékok tematikáját. Hál' Istennek sem ez, sem a nyelvi nehézségek nem nagyon gátoltak meg minket abban, hogy értsük és élvezzük a műsort.  Sőt, a színészek mindig világosan el is magyarázták a jelenetek előtt, hogy hogyan fog zajlani az egész - utána azonban tényleg minden esetleges volt, és tényleg sok minden a közönségen múlt.

Nekem az a jelenet tetszett a legjobban, amikor a két színész egy adott szituációban egy úgynevezett 'játék a játékban' dolgot művelt. A jeleneten túl, ami már önmagában is nyakatekert volt (ugyanis két lakótárs, egy mikrobiológus és egy állatpreparátor vitatkozott azon, hogy az egyikük elköltözik, mert nem bírja már elviselni a másik folytonos hülyeségeit - továbbá mindkettőjüknek volt, egy a közönség által meghatározott furcsa szokása, amit valamilyen feltétel megvalósulása esetén művelt... * ld. Befutó játék a Beugróban / Party Quirks az eredeti, Whose line is it anyway?-ben). Ezt fejelték meg a szereplők egy érdekes rap-büntető show-val. Az egyik színész rappelésre kényszeríthette a másikat a 'Kick it!' felszólítással, ha a másik egy olyan kifejezést használt, amire az első úgy gondolta, hogy nagyon nehéz rappelni. Ilyenkor a rendezők bejátszottak egy rap-alapot és erre kellett a szenvedő félnek rappelve improvizálni az adott kifejezésre vonatkozóan, mindaddig amíg a kihívó úgy nem gondolta, hogy elég jól nyomja a társa és el nem hangzott a szájából a 'Word' szó, ami a szövegelő számára azt jelentette, hogy kegyelmet kapott és nem kell rappelnie többé. Ekkor varratmentesen folytatták a fenti jelenetet ott, ahol abbahagyták. Trükkös nem?

Panni azt a játékot karmolta leginkább, amikor egy jelenet hangeffektusait a közönség tagjai szolgáltatták. A két színész szándékosan úgy játszott, hogy a párbeszédeikbe belecsempésztek valamilyen meghatározó hanggal járó cselekvést, és ezeket a hangokat a közönség egy-egy tagjának kellett biztosítania, egy előzetesen kiosztott rádiós mikrofon segítségével. Annyi csavar volt a dologban, hogy az egyik színész hangjait egy állandó -és a színpadra kihívott- néző, míg a másik karakter 'hangjait' a közönség egy adott sorában ülő, állandóan változó arctalan szereplő szolgáltatta. Ez néha nagyon vicces helyzeteket szült, néha meg kínosakat, és utóbbiakat a színészeknek kellett a játékukkal kikozmetikázni. Dicséretükre legyen mondva ez mindig sikerült nekik, mi pedig jókat derültünk az újabb és újabb csavarokon, amiket a színészek bedobtak, hogy tovább vigyék a jelenetet.

Kétségkívül az est egyik fénypontja volt az a játék, amikor egy -a közönség által- meghatározott jelenetben, Colin és Brad 100 rugós egérfogó aknamezője között mezítláb -és bekötött szemmel- játszott. Állítólag rohadtul fájdalmas egy ilyen egérfogóra rálépni, és azért ez elég sokszor előfordult, de egy-két elfojtott üvöltést leszámítva, a színészek a szerepükben maradtak. Colin olyannyira, hogy a hangulatot fokozandó, néha a kendőt félrehúzva, szándékosan dobálta Brad-et a földről felszedett egérfogókkal - egy esetben sikerült is tökön dobnia társát...

A zárójelenetben azonban feloldódtak a fenti feszültségek és ellentétek, ugyanis a páros My way című Paul Anka (de Frank Sinatra és többek között Elvis Presley által elhíresült - szám átköltésével foglalta össze az est történéseit. A show profi volt, ügyesen találták meg az egyensúlyt a szórakoztatás, és a színházi virtuozitás között valamint sikerült nyíltnak és szókimondónak is maradniuk. Zárásul egy olyan játékról, amikor a szünetben a nézők által feltett -és papírcetlikre írt- kérdésekre, a színészek szavanként felváltva válaszoltak...

Brad: "Vajon"

Colin: "létezik"

Brad: "-e"

Colin: "Isten?"

...

Brad: "Isten"

Colin: "létezik."

Szevasztok,

bizony, bizony régen jártam a blog szerkesztői felületén, de most újra itt vagyok és rögtön két írást is belepréselek a következő blogbejegyzésbe, ezért is neveztem el úgy, ahogy. A két téma nem függ szorosan össze, sőt egyáltalán nem, mégis elkezdem az egyiket, mégpedig azt, amelyiknek a megírását már régóta dédelgetem a fejemben. Mielőtt azonban ezt megtenném, röviden egy-két dologról, ami pedig a későbbiekhez nem kapcsolódna. Legutóbbi eltűnésem oka inkább prózai, mint drámai. Zajlanak a dolgos hétköznapok és egyrészt nincs idő érdekes dolgoknak történni, másrészt ha történnének mi nem érünk rá, mert egyikünk vagy másikunk dolgozik.

Panni egyéves munkájának az eredménye az alábbi kis videóban tekinthető meg.

Az angolul nem tudók kedvéért a videó három fázist mutat be; ezek közül az első leginkább a megérkezésünkkor tapasztalható járásképet - de inkább az azzal való küszködést... - mutatja be Chase részéről. A következő lépcsőfok áttörő eredményeit leginkább annak a bokaműtétnek tulajdonítja a videó, amelynek következtében Chase képessé vált a sarkait letenni járás közben és egyre inkább elhagyta az addig jellemző lábujjhegyezést. A harmadik és egyben utolsó állomás a jelenkori állapotot mutatja, ahol a kisfiú már képes két bottal járni. Az a tény, hogy a képeken nem Panni, hanem főképp az anya Rachel látható, ne zavarjon meg senkit, ez a videó főképp a következő adománygyűjtő gála promóciója; azon pedig, hogy Pannit, valamint az általa alkalmazott módszert egy szóval sem említik, már lassan mi sem csodálkozunk, pedig talán kellene. Mindegy.

Panni és Chase életében a másik nagy állomás, hogy a kisfiú -és kisebb mértékben a cowboy kedvese is- kiszabadult a szülőotthon (munkahely) fojtogató falai közül és elkezdtek óvodába járni, ahová Panni viszi Chase-t kocsival. Ez az önállósodás és fejlődés következő lépcsőfoka mindkettejük számára és jó látni, hogy ez a fajta haladás valamilyen különös módon egészíti ki egymást kettejük esetében. Valamint azt is jó látnom, hogy  Panni sokkal önállóbban kezeli életének eme szakmai oldalát, mint tette azt tavaly. Pedig a terhek nem lettek kisebbek, sőt, de most nem erről akarok írni.

Lezárult a nyári hazautazásunk során kialakult vitás ügyünk a United/Contitnental légitársaságokkal is, miután a napokban a Continental is visszautalta repjegyünk le nem utazott hányadát. Összességében 12 óra és kb. 1000 dollár mínusszal zártuk ezt a kis családlátogatást - természetesen a korábban a repülőjegyekre és a járulékos költségekre kifizetett pénzeken kívül. Erre már csak azt mondhatnám, amit valamelyik bank reklámjaiban hallani, miszerint az "élmény megfizethetetlen" - és valamilyen szinten tényleg. Ideje azonban rátérnem írásom eredeti tárgyaira, de legalábbis az elsőre. Következzék az 'Istant moms - azaz az Anyapótlók.

Instant moms - Anyapótlók, vagy pótanyák

Előszó

Egyik kedves ismerősünk blog-írási stílusa és bejegyzései (Moukhtar Lucia: http://permesiva.blogspot.com/?spref=fb) adták az ihletet ahhoz, hogy a rövidebb lélegzetvételű, vagy egy komolyabb blogbejegyzés kereteit ki nem merítő, adott esetben inkább csak agymenésnek nevezhető jövőbeli írásaimat egy másik blog keretein belül osszam meg az olvasókkal - ennek a Kanadai cowboy Light címet találtam ki. A fenti jellemzők egyébként Lucia blogjára egyáltalán nem illenek, csak ebben a dologban ily módon inspiráltak...

A következőkben egy olyan írás következik, amit  eredetileg ennek az új -de egyébként még nem létező- blognak a keretein belül szerettem volna megírni. Szóval vehetitek ezt most tesztnek is. Egyébként a véleményetekre is igen kíváncsi lennék ezzel a dologgal kapcsolatosan - szóval kommenteljetek nyugodtan erre (is) ízlésetek szerint. Köszi!

...

Hajlamos vagyok azt mondani, hogy a pótanyákat, nem én, vagy nem mi -technikailag nem, de fizikailag elanyátlanodott kalandorok-, hanem a helyzet, vagy az anyai ösztön univerzális mivolta szüli. Szinte már látom, hogy az előző mondatnál elvesztettem csekély  számú blogolvasóim egy jelentékeny táborát. Arról van szó, hogy technikai értelemben véve mindkettőnk anyukája elérhető, skype, telefon, e-mail segítségével, fizikailag azonban sem egy buksi-simogatás, vagy adott esetben egy fenékbe-billentés sem kivitelezhető. Csupán ennyit értettem elanyátlanodás alatt.

Pótanyák bármikor kialakulhatnak az életünk során, amikor arra szükség adódik. A mi esetünkben ez, a fentiek és történetünk tükrében adott. Mielőtt azonban -tévesen- a 'befogadott' szituációjából eredeztetnénk a pótanyaság intézményét, vegyük sorra melyek is a pótanya ismérvei. A pótanya valószínűleg rendelkezik anyai ösztönökkel - mivel azonban ezzel nyilvánvalóan még semmit sem mondtunk, fűzzük hozzá, hogy szabad gyökökkel is bír a témát illetően, ergó a gyermekei vagy felnőttek már, esetleg nem igényelnek annyi és/vagy olyan szeretet-dózist, a részéről, ami benne minden kétséget kizáróan mégis megvan. A pótanya természetes szerepéből fakadóan anyáskodik átmenetileg 'befogadott' gyermekei  felett. A pótanya szerepe ideiglenes és átmeneti, de legalábbis nem feltétlenül egész életre szóló, persze ez utóbbira maga az élet rácáfolhat. Végül, de nem utolsósorban a pótanyát a helyzet, de nem kizárólagosan a 'befogadott' helyzete szüli; sokkal inkább az a felismerés a pótanya részéről, hogy itt rá szükség van.

A pót- vagy instant anya többféle lehet, a keveréktől függően. Vegyünk tehát egy, a fenti ismérvek szerinti pótanyát, keverjük hozzá az élet savát-borsát, meg a szituációból fakadó sajátosságokat és máris készen van a jelenség, amiről szó van. Ebből is látható, hogy a különböző alapanyagok, különböző eredményt hoznak, de ettől -érdekes módon- a pótanyaság ténye, alapvető intézménye nem változik.

Egyik legkorábbi pótanyánk a party-léggömb bolt eladó, Elan. Ezt a státuszt tavaly Hálaadás idején érdemelte ki, amikor kb. első találkozásaink egyikén meghívott minket -egyébként tök ismeretlenül- magukhoz vacsorára, mert azt hitte, hogy senki másnak nem jutottunk eszébe Hálaadás alkalmából és nagyon nem szerette volna, ha ez nekünk traumát okoz. Nem okozott volna talán, de akkor volt már egy meghívásunk Panni munkaadóitól... Elan szervezte le nekem a hólapátolás bizniszt is egyébként. Mivel ő dohányos, ezért gyakran össze lehet vele futni az utcában egy kis dumcsira. Nemrégen észrevette, hogy nincs a kukánknak fedele, ezért hozott egyet. Igaz, hogy azt meg azóta ellopták, de sebaj.

Ugyanilyen pótanyának tekinthető Panni indiai származású angol tanára is, akinek szintén nagyon sokat köszönhetünk. Nála a pótanyaság arra is kiterjed, hogy Panni egyúttal betöltse a társalkodónő szerepét is. Már volt szó korábban Romiról, aki magyar és van is bizonyos családi- vagy ismerettségbeli kötelék - valamint nem elhanyagolható módon és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, tudja, hogy merre vezet a Stanley Road Niagara Falls-nál. Néha ennyi is elég. Néha meg persze ennél sokkal kevesebb is túl sok. Mint például az őrület határán balanszírozó, lengyel származású Dorothy a munkahelyemen, aki rikoltozó, magas hangján próbál felettem anyáskodni, vagy legalábbis én így élem meg, hogy folyton megtalál a hülyeségeivel. Az ő esetében a pótanyaság jogalapját -talán- közös kelet-európaiságunk képezi, de ebben nem is vagyok biztos. Ami pedig az őrületét illeti, azt megértem. Huzamosabb ideig külföldön tartózkodni és/vagy hezitálni a hovatartozást illetően simán tud ilyesmit okozni. Érdekes módon nála mutatkozik meg legpregnánsabban, hogy a pótanyák személyét néha nem is feltétlenül a 'befogadott' személy igényli, hanem maguk az anyák.

Panni tanácsára az írás második részét -marketing szempontokat is figyelembe véve- pár nappal később posztolom, ezzel is időt hagyva nektek a fentiek megemésztésére. Hajrá!

Nemsokára következik: 2 in 1 Part II - Kultúra, te drága!

Hey, azaz Hejj!

Ígéretemhez híven újra blog, de legalábbis annak kezdő mondata ezen az esős, már-már klasszikusan őszi hétfő délutánon, ami leginkább blogírásra alkalmas. Ezennel a TIFF-ről, azaz a Toronto International Film Festival-ról, egészen pontosan annak egyik napjáról és sajnos még pontosabban annak csupán egyik vetítéséről írok, de ne legyünk telhetetlenek és főleg ne vágjunk a dolgok elébe!

Írásom háttértartalmát, mondhatnám eszmei vezérfonalát ismét összehasonlítással azaz múltba-és jelenbe-tekintéssel kezdem. Szóval a TIFF-re jegyet szerezni sem könnyű, így duplán meg kell(ett), hogy elégedjünk egy filmmel is. Másfelől sikerült elintézni, hogy azon a napon, amikorra a jegyet megváltottuk, a cowboy se dolgozzon, így hát egy újabb, egész napos kirándulás előtt álltunk. Hál' Istennek az időjárás is támogatta a programot - amint a képekből majd kiderül. Az a nap pedig szeptember 11-e volt, ami ugyebár a csak 9/11-enként emlegetett terrortámadás tizedik évfordulója is volt egyben. Ebből az alkalomból minden aznapi (film)vetítés előtt leadták azt a rövidfilmet, amit a fesztiválszervezők pont a tíz évvel ezelőtti események emlékének dedikálva készítettek. Mert ez a fesztivál már tíz éve is 25 éves múlttal rendelkezett - idén ugye tízzel többel... Úgy is mondhatnánk, pont a cowboy-jal egykorú. Hú.

Még a nyár-pótló tóparti szieszták egyikén merült föl az ötlet, hogy mi lenne, ha az idén lecsekkolnánk a TIFF-et, Toronto és Kanada méltán híres nemzetközi filmfesztiválját, és mivel tavaly nagyon erős kultúra-deficitben szenvedtünk, idén ebből is igyekszünk - szerény képességeinknek megfelelően - búváradagot nyelni. Szóval summázva az összevetést múlttal és jelennel, míg tavaly csak sóvárogtunk ilyen dolgok után, netán nyavalyogtunk azok hiányán, idén a tettek mezejére léptünk és ez ismét csak jó.

Jegyet nemcsak általában nehéz szerezni, technikailag sem könnyű; ha az ember felmegy a fesztivál honlapjára először is várnia kell, ha ez megtörtént, akkor kap egy 15-20 perces időkeretet, hogy a kb 3 lépcsős folyamatot lezongorázza. Az egyes szakaszokra külön időkorlát van érvényben, ami nem teszi lehetetlenné, de stresszmentessé sem a vásárlást, mivel elég gyorsan kell kiválasztani, hogy melyik nap, melyik vetítésre kívánunk jegyet venni. Persze minden nap irtó sok film van és amit gyanítunk, hogy jó, híres vagy menő, arra már tutira nincs jegy és a napijegyek (amivel 3 filmet nézhetünk meg szinte 2 áráért) is rég elfogytak már. A vetítések presztízs és műfajok szerint is kategóriákra vannak osztva. Az eligazodásban színkód is segít; ennek megfelelően van 'Kanadában most vetítik először', 'Kortárs Világfilm', Gála bemutató', 'Éjféli őrület' vagy 'Gyermek TIFF' kategória - meg persze ennél sokkal több is. Naponta 26 teremben folyik a vetítés, ami kb 11 helyszínt jelent. Mi a -szerintem elég- rangosnak számító Elgin filmszínházat látogattuk meg filmnézés gyanánt.

Miután gondosan bebuszoztunk Torontóba - járatunkat szigorúan just in time rendszerben érve el - felkerestük a fesztivál központi jegyirodáját, ahová a narancssárga pólóban pompázó önkéntesek igazítottak útba és ahol is - az előzetesen  lefoglalt - mozijegyünket átvehettük. Érdekes volt, hogy míg a közeli King street-en ment a felhajtás, meg különböző látványosságok zajlottak, maga a fesztivál-pénztár szinte rejtve (értsd: alig kitáblázva) maradt a látogatók előtt - így előttünk is a Metro Convention Centre-ben, de azért persze megtaláltuk. A számunkra fontos helyszínek gyalogosan is közel voltak egymáshoz, meg szép idő is volt - így sétáltunk. Többek között ilyen díszletek mellett...

Előtérben a Roy Thomson Hall, hátrébb a CN Torony.

Régi és új - A Szent András Presbiteriánus templom

A TIFF-es VIP-eknek azért nem kellett feltétlenül gyalogolniuk

Mivel egy pillanatra úgy tűnt, hogy van időnk még a közeli CN toronyba is felugrani, ezért arra kanyarodtunk. Aztán győzött a bölcs belátás, valamint a fizikai éhség a kilátás-éhség ellenében és így a torony program máskorra marad. Amíg kicsit messzebb voltunk tőle, azt gondoltuk nem is olyan magas, aztán közelebb és alá érve korrigáltam: 'nem a lófszt nem!' 

Cowboy-béka-perspektíva

A toronyról eszünkbe is jutott, hogy a gyomrunk ebédidőt kongatott és mivel Panni szeme megakadt egy közeli grill bár 'Margarita koktélok' feliratán, el volt döntve a kérdés. Nem is hibáztunk nagyot - ugyan a helyen már nem is hibázhattunk - ugyanis minden nagyon korrekt és kiadós volt. Örömködtünk is nagyon, hogy lám mennyire tudunk élni: Toronto belvárosában koktélozunk, meg burrito-zunk (szüleim és a mexikói konyhában járatlanok kedvéért, a burrito egy nagyon laktató és finom mexikói étel...) a TIFF alkalmából, a sok hülye meg sztárokra vadászott a túloldali Hotel Intercontinental bejárata előtt...

Lone Star Texas Grill - háttérben aláírásvadászokkal

(nem is olyan) Apró örömök

Kivégzés (én a burrito-t, az engem) - Big Rig Tijuana Burrito / bár a Tortilla chips-től nem látszik

Fogyókúrázóknak csak ajánlani tudom egy ilyen burritó tál elfogyasztását - amire még a helyiek is azt mondták: 'bizony nem gógy-adag' - aznap már nem kívántam sem a vacsit sem a nasit, pedig dél körül ettük. A helyválasztás helyességét a mosdó meglátogatása is alátámasztotta:

Természetesen a cowgirl-öknek a nekik megfelelő felirat dukált. Miután a testnek megadtuk a jussát, rövid séta után a kulturális éhségünket (is) csillapítottuk volna. Igen ám, de hiába volt a birtokunkban a jegy, és előttünk a mozi - a sor a bejárat előtt majd egy háztömbnyi volt és Torontóban nem kicsik a házak.

Urbánus környezet - Leragadtak az építőkockánál a tervezők

Szerencsére mi a sornak azon részén álltunk, ami árnyékos volt és tulajdonképpen sorban állnunk sem sokat kellett, igaz, hogy az is vagy negyed órába telt, amíg lassan haladva elértük a bejáratot.

Az Elgin Színház és Télikert

A vörös szőnyeg kapujában

Az emberek egyébként kulturáltan tűrték a sorban állást, lökdösődés, ellenségeskedés nem volt. A bejáratnál a film sztárjait interjúvolták, de sodort a tömeg, így nem álltunk meg bámészkodni. Még nem említettem, pedig nem lényegtelen, hogy Todd Solondz, amerikai rendező új filmjét, a Dark Horse-t (Sötét ló) tekintettük meg, ami a nevéhez hűen ismeretlen volt számunkra - csak annyit tudtunk róla, hogy komédia, sötét humorral. Egy középkorú, de a gyermekkorban megrekedt zsidó emberről szólt, akit szülei -főleg apja- vállalkozása, cége dotál. Enyhén szürreális társadalmi helyzetkép a fiatal felnőtt generáció problémáiról - ez a jelenség egyébként eléggé aktuális és gondolom nem is ismeretlen az olvasók előtt, ellenben csöppet sem kellemes megélni az ilyesmit. Összességében a film nem durrant akkorát, mint amennyire jó volt a vetítés atmoszférája és fesztivál jellege. Ez utóbbihoz azonban a színház és annak enteriőrje is nagyban hozzájárult, ami leginkább a pesti Uránia Filmszínházhoz hasonlított a cowboy szerint.

Szerintetek is?

A vetítés után a rendezőhöz és a főszereplőkhöz lehetett kérdéseket feltenni, de mi ehhez túl távol voltunk fizikailag és szellemileg is - úgy is mondhatnám kérdezni sem tudtunk, igaz, nem is akartunk. Solondz vicces figura egyébként, azt mondta még sosem utazott akkora biztonságban, mint aznap - utalva a fokozott biztonsági intézkedésekre.

Take it easy! / Csak nyugodtan!

Íme a Kanadai Cowboy blog első éves különszáma ezúttal 12 percben képekkel és hangokkal.

Üdv,

ismét blog, ismét élményekről fogok beszámolni, mégpedig olyanokról, amelyek közös, vagy feles szabadnapjainkon történtek velünk az elmúlt hetekben. Ezt főleg azért tehetem ma meg, mert Kanadában szeptember 5-e a Munka Ünnepe, nagyjából az 1880-as évek óta. Ez is persze ilyen munkásmozgalmi, meg szakszervezeti vívmány és nagyjából a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás intézményének mezsgyéjén balanszírozik ezzel - hogy ezzel a komplex képzavarral éljek. (Csak egy zárójeles gondolat, mert idevág: gondoltam már rá, hogy küldök Fábry dizájn centerébe itteni zacskós tejet, mert az errefelé abszolút szokványos; igaz általában 4 literes kiszerelésben árulják, ami 3 darab egyenként 1,33 L zacskót foglal magába. Fentiekből következik, hogy - a Fábry szerint csak Kelet-Európában honos - tejkiöntő is van. Milk-Jug-nak hívják a helyiek. Néha az az érzésem, hogy a Kelet és a Nyugat előbb-utóbb összeér<ik>...)

Ez az utolsó hosszú hétvége az iskolakezdés előtt és ilyenkor általában piknikeznek a családok, vagy a hétvégi házukban (cottage-ejtsd:kotidzs) töltik az időt, valahol vidéken. Ami azért vicces Kanadában, mert egy-két nagyvárostól eltekintve szinte mindenütt olyan, mintha vidéken, de legalábbis erdő közelben tartózkodna az ember; erről már volt szó. A mostani -hosszú- hétvége azonban nem nagyon támogatja az ilyen szabadtéri tevékenységeket, mivel eléggé nyár végi, enyhén borongós idő van. Elvileg Panninak sem kellene dolgoznia, csak élveznie a fizetett ünnep előnyeit, de mivel Chase lázas volt a napokban és ez Panni számára néhány foglalkozás elmaradását jelentette, inkább úgy döntött, pótol. Ilyen, -tudniillik elmaradt foglalkozás-  korábban is történt már velü(n)k, de az a mód, ahogyan ezt a helyzetet mostanában lereagáljuk nagyban különbözik a tavaly megélt hasonló szituációktól. Akkor idegesen számolgatni kezdtünk, mekkora anyagi hátrányt jelent ez majd fizetéskor, esetleg min kell majd emiatt spórolni. Ezzel szemben idén, aznap amikor Rachel megtelefonálta, hogy Chase-nek magas láza van és Panni inkább ne menjen, egyből megláttuk a pozitívumot a dologban és mivel aznapra nem ígértek nagy hőséget, gondoltuk egy Szafari látogatás pont időszerű lenne. Még anno a reptérről hazafelé jövet Rachel említette, hogy otthonlétünk ideje alatt, voltak egy nem túl távoli szafari parkban, szóval kattant az agy, mondhatnám csattant az ostor a cowboy agyában és gyors útvonaltervezés után felnyergeltünk.

Flamborough tényleg nincs túlságosan messze tőlünk, szűk 60 km, aminek a nagy részét autópályán lehet megtenni. Az a vicces benne, hogy ha a térképen megnézitek, gyakorlatilag semmi nincs ott; szóval a semmi közepén létrehoztak egy Szafari parkot. Mondjuk persze ebben is van logika, mert ha elszabadulnak a vadak, legalább nem egyből egy nagyváros közepén kezdenek randalírozni... De persze nem szabadulnak el, mert profizmus van, meg kevés kivételtől eltekintve amúgy sincsenek nagyvárosok.

Mielőtt rátérnék a parkos mondanivalómra egy rövid (utólag visszaolvasva nem is olyan rövid), de nagyon jellemző történet a megértésről, vagy az értetlenségről, na jó leginkább mások megértéséről, elfogadásáról. Az út a Safari parkba (hivatalos nevén: African Lion Safari -ejtsd: Éfrikön Lájon Száfáári- és ennek a későbbiekben még jelentősége lesz...), nem volt bonyolult, de egy apró útbaigazításra mégiscsak szükségünk volt, egyébként kb. 5 km-re a céltól. Mondom, hogy a semmi közepén van a létesítmény és bár az autópályán még hatalmas tábla hirdette a parkot és mutatta a felé vezető irányt, ahogy az már lenni szokott, amint egyre közelebb ér az ember, annál kevesebb az útmutatás. Meg is álltunk az egyik keresztút előtt, amikor már sejtettük, hogy nem sejtjük, merre tovább. Az út szélén bóklászott egy -vélelmezhetően helyismerettel rendelkező- ember, gondoltam, megszólítom. Kérdezem tőle, -nyilván enyhén kelet-európai, de azért korántsem hóttbéna akcentussal- hogy merre van a Safari Park. Hangsúlyozom tudatában voltam, hogy nagyon közel vagyunk a célhoz, de az ember úgy nézett rám és kérdezett vissza kikerekedett szemmel, mintha épp a zombikutató-laboratórium után érdeklődnék, ami nyilvánvalóan nincs a környéken. Tovább maszatoltam: mondom neki 'tudja, a park, ahol oroszlánok vannak'. Lila köd. Elővettem a legamerikaibb akcentusomat és tovább próbálkoztam a 'Lion, Safari és African' szavak különböző kombinációival, amikor egyszercsak megvilágosodás-szerűen azt mondja, ja az Éfriken Lion Száfáári Paark? Idegesen helyeseltem, majd miután készségesen elmagyarázta, hogy merre kell mennem, én 200-as pulzusszámmal pattantam vissza a kocsiba és kezdtem el Panninak puffogni, hogy mit nem értett a kérdésemen az ember: a Lion-t, a Szafari-t, vagy a Park-ot? Ugyanis, ha például hozzám odajön Mogyoród közelében egy külföldi és nem tökéletes, de mindenképpen érthető vagy kikövetkeztethető módon a 'Forma Éggyes Autópólya' után érdeklődik, akkor lehet, hogy magamban megmosolygom az 'Autópólya' kifejezést, de vélhetőleg útbaigazítom és nem kezdek el azon problémázni, hogy egy magánhangzót helytelenül ejtett ki, miközben vette a fáradtságot és az anyanyelvemen kérdezett. Több ehhez hasonló sztori történt már velem és soha nem értettem, hogy más mit nem ért. Panni szerint lehet, hogy valamit hallásilag nem úgy értenek és hallanak az itteniek, mint ahogyan azt mi gondoljuk. Mindenesetre ebben a témában (is) szívesen veszem a hozzászólásokat és véleményeket, legyenek azok szakmaiak és/vagy emberiek. Zárójel ismét bezárva…

A parkot egyébként egy nyugalmazott kanadai tábornok, nevezett Gordon Debenham Dailley - becenevén: Don - hozta létre 1969-ben eredetileg 80 hektáron. (Információink arról, hogy Don csendes volt-e, vagy sem, sekélyesek, mint ez a poén...) A koncepció az állatkertivel ellentétes, azaz mi emberek vagyunk az autónk ketrecébe zárva, míg a (vad)állatok szabadon kószálhatnak. Igaz, hogy a különböző állatfajok egyfajta -ha jól értettem földrajzi- tematikát követve, kisebb al-rezervátumokban tekinthetők meg, de igazából nincsenek kerítések sem, csak az autóút nyomvonala és természetes határok választják el az állatokat egymástól. Ennek megfelelően volt/van Nairobi 'Kerület', Simba Oroszlán-ország és Duma Gepárd rezervátum. A Simba és a Duma gondolom esetünkben tulajdonnevek. Ezeken kívül van még amerikai préri és persze afrikai szavanna is, ahol zsiráfok és zebrák, valamint orrszarvúk heverésznek vagy jobb esetben jönnek közel egy kis ennivalót vagy simogatást remélve. Az állatokat elvileg nem szabad etetni, de ezt a szabályt sokan megszegik – mi nem tettünk így.

Persze bezzeg-Kanada ide, kulturáltabb emberi populáció oda, itt is akadt olyan BMW-s ökör (már bocsánat, de nehéz finomabban fogalmazni), aki az íratlan szabályokat -miszerint nem fotózzuk órákig az oroszlánt, a zsiráfot, meg az orrszarvút stb. csak mert nekünk úgy jó és csak mert mi vagyunk a kocsisor elején- megszegve, pont ezeket csinálta. Becsületére legyen mondva a kulturált(abb) emberi populációnak, hogy senki sem dudált, vagy anyázott, hanem jó (konfliktuskerülő) kanadai módjára, türelmesen kivárta a sorát, hogy elkészíthesse maga is -lehúzott ablaknál (utóbbit egyébként a tiltó táblák hada ellenére) a maga kis oroszlános, elefántos, struccos fotóit. Volt ugyanakkor olyan vicces emberi pillanat is, amikor a -szintén jellegzetesen kanadai- családi furgonból kinézve összemosolyogtunk a család anya tagjával -persze vadigenekként- hogy gyermekük éppen az egyébként tényleg említésre méltóan méretes bivalyszart tartotta lefotózásra leginkább érdemesnek.

Mi ezt nem, de sok minden mást igen. Egy kis Safari saláta:

Vegyesfelvágott

Hozzászólt.

Tartották a szájukat - nem köptek.

''Apuka, majszoljon! Jó, majd szólok.''

5 dolcsi volt egy kör. Kérdés mennyit kap ebből az ormányos?

Fehéren feketék...

Az afro-kanadai sirály.

Úgy néz ki, mint aki benéz...

A park egyébként nagyon profin volt kitalálva – egyébként a mai napig kanadai családi vállalkozásként működik. Igen felhasználó- és látogatóbarát módon volt adagolva az ismeretterjesztés és a különböző show elemekkel dúsított nevelés és szórakoztatás. Az állatok többsége – a szafari résztől eltekintve – ketrecben volt, de persze volt háziállat-simogató terület is, aminek a keretében lámát is simogathattunk, ami talán nem –mindenhol– háziállat, de hál’Istennek volt annyira kulturált, hogy nem köpött le minket és ez jó. Az ismeretterjesztésnek köszönhetően – ami egyébként még az éttermi zónában sem állt meg –  megtudtuk, hogy a zebra fehér alapon fekete csíkos és nem fordítva, valamint azt is, hogy egy strucctojás 30 átlagos tyúktojás tartalmának felel meg, végül, de nem utolsósorban, hogy egy újszülött barna medve egy embertenyérben is kényelmesen elfér.

Az elefánt-fürdő show keretében ismét tudatosult bennünk, hogy az elefántok tudnak úszni – vélhetőleg hajótestszerű testfelépítésüknek köszönhetően, – valamint azt is megtanultuk, hogy az elefánt fél a juhászkutyáktól, de legalábbis engedelmeskedik annak csaholására. A rendrakást az indokolta, hogy az elefántok renitens módon időről-időre megpróbálták ormányukkal a part menti  köveket –mit ne mondjak, kisebb sziklákat – átrendezni, amit a gondozók –valószínűleg keverék– blökije cseppet sem tolerált, ellenben megugatott. Grétsy tanár urat megkérdezhetnénk, jogos lenne-e a kutyust foglalkozásából fakadólag elefántász kutyának nevezni.

Néhány kép erről a kedves momentumról…

Mindig a játék...

Parkrendezés...

Blöki szétcsapott az ormányosok között...

Csend, rend, fegyelem!

Az írás ezen részét már egy másik nap írom, a lakásunkhoz közeli II. Világháborús Emlékparkban; azért itt, mert olyan gyönyörű nyár végi idő van, hogy vétek lenne otthon gubbasztani, azt úgyis megtehetjük még elégszer a –valószínűleg– hosszú tél alatt. Többek között ilyen megfontolásból tértünk vissza amikor csak tudtunk szabadnapjaink nagy részében a már említett Rockwood-ba és annak parkosított tavához. Igaz, hogy nem minden nap tudtunk fürdeni, de jól esett a lelkünknek egy kis vízparti semmittevés. Hál’Istennek többnyire sikerült elkapnunk azokat a szép késő nyári napokat, amikor még a fürdés is összejött, bár a tó környéki erdő is olyan gyönyörű tájakat és látványt nyújt, ami adott esetben kárpótol mindenért.

A strand területe madár - természetesen, sirály - távlatból

És egy kis képes tanmese arról, hogy Kanadában mennyire fontos a szabályok betartása.

A gyerekek vidáman pancsolnak a parton (a képen sajnos nem látszik, de az egyik család blökije is bekapcsolódna a játszásba).

Igen ám, de ott terem a semmiből a rend éber őre, Jones vadőr, aki kedvesen, de határozottan kimoderálja a blökit a vízből, mert a szabály, az szabály.

Jones vadőr mint aki jól végezte dolgát, távozik a helyszínről.

Egy kis vetítés a csónakházi csajoknak...

A sértett eb igazságérzete is sérült... (Sajnáltuk.)

Hazafelé menet irtózatosan nagy szerencsénkre belefutottunk még Rockwood-ban egy errefelé szokványos old-timer találkozóba. Divat errefelé -amennyire az majd a videóból kiderül, és talán - inkább az idősebb generáció körében, a régi, mondhatni klasszikus (és főleg) amerikai autók felújítása, tuningolása, majd az azokkal történő felvonulás, baráti gyülekezés. Egy ilyen következik az alábbi videóban. Megjegyzem erre a  dologra több nagyobb városban fesztivált is szerveznek, koncertekkel, meg autós felvonulással - Georgetown-ban is volt ilyen, de sajnos lemaradtam róla...

Hát ismét csak így. Következő bejegyzésem a vidék után egy igazi nagyvárosba kalauzol el benneteket - remélem, hamarosan! Ciao!

A címben szereplő esések ezúttal nem pofára-, vagy BUX indexre vonatkoznak, hanem vízre. Tudatos filmes utalásról pillanatnyilag nem tudok, de ha valaki felfedezni vél valamit nyugodtan írja meg…

Szóval arról lesz szó a következőkben, hogy a közelmúltban kétségbeesetten próbáltuk bepótolni a nyárnak és a nyári melegnek azokat a járulékos velejáróit –úgymint napozás, fürdés, kirándulás stb. – amelyeket eddig valamilyen oknál fogva nélkülöztünk. Korábban már írtam arról, hogy mennyire hiányoljuk azt a fajta szabadtéri fürdőkultúrát, ami otthon van, itt meg csak nagyon ritkásan, vagy egyáltalán nincs. Ez utóbbira cáfol rá a Rockwood Conservation Area (Természetvédelmi Park), ahol egyszerre lehet kiválóan kempingezni, túrázni, kenuzni, horgászni vagy fürdeni. Igaz, hogy az utóbbit a park-hatóság nem tanácsolja a víz minősége miatt, de ami a lényeg, hogy nem is tiltja. A tippet Rachel-től kaptuk, aki ugyan nem volt még ott, de hallotta, hogy viszonylag közel van és nem túl zsúfolt. Tényleg közel van/volt –főleg hozzánk: kanadai léptékkel szinte egy paraszt- vagy cowboyköpés, európai léptékkel mérve kb. 20 km. Ami a zsúfoltságot illeti, arról bővebben kicsit később.

OHIP – (majdnem) OEP kártya

Előbb egy kis kitérő. A visszatérésünk utáni első közös szabadnapunkon terveztük a park meglátogatását, de előtte akadt még egy kis elintéznivalónk: konkrétan a cowboy egészségügyi kártyáját kellett meghosszabbítanunk, mivel az a munkavállalási engedéllyel egyidejűleg augusztus 31-én lejárt (volna). Igaz, hogy már előző nap este is lyukra futottunk – akkor épp Misssisaugában – mert csak a helyszínen derült ki, hogy a Square One bevásárlóközpontban üzemelő (okmány)iroda nem foglalkozik olyan esetekkel, mint én, de legalább kirándultunk egyet és újra megcsodálhattuk ezt a pompás iker-irodaházat… 

Másnap már biztosra –és Brampton-ba– mentünk; mellesleg az épület a cowboy-jal egyidős, de akkor még nem tudtuk, hogy ez jót jelent-e vagy sem. 

Ismét rá kellett jönnöm arra a távol-keleti bölcsességre, miszerint az élet sikere a pillanatok sikerén múlik. Hiába volt ugyanis minden papírom gondosan előkészítve az irodai látogatásra, kiderült, hogy –egy friss törvény értelmében– egészségügyi kártyát csak az kaphat, aki teljes munkaidőben dolgozik és erről nekem sem elméletben sem gyakorlatban nem lehetett papírom, hiszen én hivatalosan részmunkaidős munka(v)iszonyban állok a Loblaws céggel. Magyarázkodhattam én kétségbeesetten bármit – az egyébként indiai származású – hivatalnokoknak, ők hajthatatlanok voltak, mi pedig kapcsolhattuk a rückwarts-et és irány a munkahelyem, akiktől  munkáltatói igazolást kellett kérnem. A könyvelő rendes volt, mert arról, hogy teljes munkaidőben- nem, de arról, hogy heti 40 órában alkalmaznak, kiállított egy fejléces doksit. Figyelem, itt jön a ‘pillanat sikere’ rész; sorban állás közben izgatottan kalkuláltam, hogy melyik ügyintézőhöz kerülök a 3 közül, hiszen ketten már hallották, amint kijelentettem, hogy én csak részmunkaidőben dolgozom és ha most megjelenek egy papírral, ami szerint heti 40 órát, azt vagy elhiszik, vagy nem… (Annak ellenére, hogy ez utóbbi is igaz, hiszen a részmunkaidős jogviszony a munkaidőt heti min.  28 max. 40 órában szabályozza). Szerencsémre a – nem indiai – harmadikhoz kerültem, aki kicsit távolabb is ült a másik kettőtől és készségesen nyomta rá a pecsétet a megfelelő helyre. Ennyin múlt, hogy lesz-e vagy sem a cowboynak még egy évig ingyenes egészségügyi ellátása.

Rockwood

Ezek után vissza a nyaraláspótláshoz és Rockwood-ba, a Grand River Conservation Authority által üzemeltetett 5 természetvédelmi park egyikébe. A cég brosúrája egyébként büszkén hirdeti, hogy működésüket nem az adófizetők pénzéből finanszírozzák, hanem profi és üzletorientált gazdálkodásuknak köszönhetően. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy drága, vagy akármilyen módon is szervezetlen –urambocsá’ unprofesszionális – lenne az üzletmenet, még Jones vadőr-re (im. Maci Laci sorozat) hajazó parkőrt is láttunk. Kb. 5 dolcsi a napi belépő és nagyon gondozott, jól kiépített meg ápolt az egész.  Sajnos a park egészéről nincsenek fotóim, de kenuzás közben készítettem párat a tó környékéről – szerintem gyönyörű.

Ami a zsúfoltságot illeti, nem volt vészes a dolog; viszont érdekes volt látni, hogy kevesebb echte kanadai és jóval több -különböző bőrszínű- bevándorló, vagy újkanadás volt jelen. Konkrétan a közvetlenül előttünk táborozó család magyar volt...

A tórendszert kisebb –szerintem mesterséges– vízesések határolják így kenuval egyiktől a másikig lehet eljutni, de az 1 órás időlimit alatt sem unatkoztunk, pláne, hogy a tó egyik végén ilyen profi hát- és vállmasszázs kapható – természetesen ingyen. (Ld. alább) A kenukat egy sekély szakaszon ki lehet kötni; a kb. 15 méteres szakaszt a vízesésig gyalog –kroki papucs nélkül albán aknakeresőhöz hasonlatos módon – vagy a cowboy okos ötlete szerint úszómellényben a vízen lebegve – krokodil-mozgással lehet leküzdeni vagy megtenni. A vízeséshez odafelé az előbbi, vissza az utóbbi módon közlekedtünk. Többek között ez a magyarázata annak, hogy a kroki-figurás kúszás után már nem készült több kép a kis Casio kameránkkal, hiszen én csúnyán megfeledkeztem az addig féltve őrzött masina vállamon-létéről, az meg csúnyán vizet kapott.  Azóta beszereztünk egy vízálló modellt, hiszen már tudtuk, hogy hamarosan egy lényegesen nagyobb vízesést fogunk meglátogatni… de addig is néhány pixel eme kisebbikről.

Ezen a képen nem mi vagyunk láthatóak...

Ezen a képen én nem látok... 

Itt Panni nem lát...

Ehhez fogható szépet, pedig még itt is ritkán láttunk. 

A víz és a vízesésben történő megmártózás gyakran  jelképe az újjászületésnek, ez a szimbólum az alábbi videóban azonban még ennél is pregnánsabban jelenik meg…

És egy fotó a horgászoknak; hogy hasznos-e vagy sem döntse el ki-ki maga vérmérséklete szerint, de tény, hogy a képen egy kukacautomata látható (csak hogy ne kelljen még a csalival is otthon vacakolni…)

Automatizált kukacoskodás

The Falls – Vízesések

Múlt szombaton volt szerencsénk végre eljutni a Niagara vízeséshez, ami valószínűleg kötelező ujjgyakorlat minden Kanadába, de legalábbis Ontario-ba látogató számára. Nem is véletlenül. Nem tudom, hogy a számok kellőképpen alá tudnak-e állványozni az olvasó számára a képzelt kép kialakításához, de egy 30 és 53 méter magas, valamint 320 m és 790 m széles vízesést kell elképzelni, amelyeken a nyári hónapokban közel 3000 köbméter víz zúdul alá másodpercenként.  Ugyanis kettő van belőle (sőt összesen 3 az amerikai oldalon lévő Menyasszonyi fátyol-zuhataggal); az egyik az USA határ oldalán, a kisebb és nem túl fantáziadús elnevezésű ‘American Falls’, a másik, a kanadai oldalon lévő és nevét a formájáról kapó ‘Horseshoe Falls’ (Patkó-vízesés) de tény, hogy a látvány, a robaj valamint a vízpáratartalom meggyőző erejű. Egyébként mi, Kanadában élők látunk talán többet a dolgokból, mert az amigóknak szinte maguk alá esik a vízesés, mi pedig szemben állunk vele. Persze a határok átjárhatóak – legfőképpen az alábbi hídon ‘Rainbow Bridge’ (azaz Szivárvány Híd) – ez is szimbolikus. Mi egyébként nem láttunk szivárványt, ami pedig gyakori. Láttunk viszont sok minden mást. Egy kis ízelítő:

Útikalauzunk és -társunk, Romi tapasztalt a témában, hiszen már többször járt a vízesésnél és tudja, hogy hová vezet a Stanley Road. Ezt a viccet persze csak mi hárman értjük és nem is érdemes különösebben magyarázni, de tény, hogy a közel 150 km-es út legnagyobb nehézségét az jelentette számunkra, hogy hogyan találjunk parkolót a vízesés közelében. Nem mintha nem lenne belőlük elég, inkább csak én nem rendelkeztem kellő helyismerettel – és legfőképpen a Stanley Road ismeretével… Nem bonyolult nagyváros pedig Niagara Falls, főképp szállodák egy hatalmas Kaszinó, valamint turista-létesítmények alkotják, olyan mint egy kisváros, aminek a központja azt játsza, hogy nagyváros. Ez sikerül is neki, de minket azért nem lehet(ett) megtéveszteni; ebédelni is a belváros szélén egy főképp helyiek látogatta zenés-kocsmában ebédeltünk – távol a turista-csalogató belvárosi puccparádétól – meg parkolni is sikerült normális áron, na hol másutt, mint a Stanley Roadon… :-)

Itt arra is vigyázni kell, hogy az ember mire mond igent, hiszen a város a boldogító igen kimondásának is az egyik közkedvelt helyszíne… Az ebéd, kávé üdítő szentháromság után bele is vetettük magunkat a vízi élvezetekbe – na nem úgy, mint a közelmúltban az egyik kerítéspillérről túl jó képet készíteni kívánó japán diáklány. Csak hogy lássuk itt is vannak csavaros történetek: a lány (bocs, de holttestének) keresésére induló mentőcsoport először egy férfi holttestet talált; szóval azt nem keresték, de olyat is találtak…

Miután a fenti sétányon kigyönyörködtük magunkat, Pannival ténylegesen a habok közé vetettük magunkat a ‘Maid of the Mist’ (Hableány) nevű turista-hajókirándulás keretében, ami egy 1846 óta működő vállalkozás – egyébként szintén adódollároktól mentesen. Egész turista csomagot lehet egyébként vásárolni a vízesés megtekintésére – a Hableány hajóút, csak egy a sokféle megközelítési mód közül; a kanadai oldalon a Patkó-vízesés mögé is be lehet sétálni, ahol elsősorban a víz robaját lehet megtapasztalni, míg az amerikai oldalon egy kilátó-hídfő kombó, valamint egy besétálható állványzat segíti a közelebbi ismerkedést a vízzel. Azért a vízzel, mert persze kellő közelségből már leginkább ‘csak’ a vizet, mint olyat érzékeljük.

Hál’Istennek a kamera jól vizsgázott és tényleg állta a vizet (de elvileg a sarat is állná…). Az esőkabátos élmények után elsétáltunk a patkó tövébe, ahol én újabb kori sirály-imádatomnak hódolhattam – nem tudom valamiért annyira szeretek sirályokat fotózni, meg videózni… Ebből a perspektívából is nagyon érdekes volt a látvány.

A fenti piros siklót a kirándulás végén magunk is kipróbáltuk. Klassz volt.

Nem lehetett szárazon megúszni...

Ezt követően egy közeli botanikus kertbe vezetett az utunk, aminek már semmi köze nincs a vízeséshez, de azért ugyancsak gyönyörű. Hát így.

<Eredetileg terveztünk egy kis vizuális meglepetést nektek még a hazautazásunk előtt, de erre sajnos technikai okok (laptopunk narancslé okozta korai halála) miatt sajnos nem kerülhetett sor. Talán majd hamarosan...>

Alig egy hete érkeztünk vissza magyarországi látogatásunkból és csak most van némi időm leírni az otthon szerzett benyomásaimat, gondolataimat. Azóta minden nap dolgoztam és ennek most azért mégis inkább örülök mint nem. Ezeket a sorokat a mostanában kedvenc parkunkban Glen Wiliams-ben írom - kellemes, pillanatnyilag inkább borult, mintsem napos időben. Itt egyébként még nincs olyan őszies idő, mint otthonlétünkkor, de azért a nyár vége már itt is érződik.

Érdekes módon az itteni jetlag (http://hu.wikipedia.org/wiki/Jetlag) nem tartott olyan soká, mint otthon átállni, amit nem is nagyon bánunk, mert a kanadai érkezésünk napján azért nagyon furcsán éreztük magunkat. Leginkább ahhoz volt hasonlatos, mint amikor egy számítógépes játékban tévedésből olyan pályára kerülünk vissza, amit korábban már teljesítettünk (és esetleg nem is könnyen). Szerencsére talán a korai munkába állásnak köszönhetően (is), de hamar sikerült visszarázódni az itteni valóságba. Egy ismerősöm mondta korábban – és milyen igaza volt – hogy nem jó ugrálni a két ország között, mert nagyon összezavarja az embert.  A repülőút viszonylagos rövidsége hajlamos elfeledtetni milyen hatalmas is a távolság. Annak ellenére, hogy gyakran mondogatom: a két ország nincs olyan messze egymástól, nagyon más ez a két világ; elsősorban abban különbözik, ahogyan az ember – kvázi az önmaga felépített belső világkép szerint – viszonyul a kétféle valósághoz, ahogyan leküzdi a különbségeket és kétségbeesetten keresi a hasonlóságokat önmaga megnyugtatására. Igazság szerint ez a viszonylagosság egyik legtökéletesebb kifejeződése. A visszautunk Kanadába is erre ébresztett rá.

Csak a később bekapcsolódók és a történetet nem ismerők kedvéért Magyarországra egy több átszállásos exodus keretében jutottunk el – ismét az USA-n keresztül, tehát jött a terrorista-paranoia és a csöppet sem kedves amerikai átlag-légkör. Gond nélkül leküzdöttük mégis – azazhogy egy aprócska gond azért mégis akadt. A United (és Continental) Airlines nem tudta időben indítani a Washington-ból London Heathrow-ra induló járatát és ez számunkra semmi jót nem jelentett. Próbáltuk – kétségbeejtő és szamurájokhoz méltó esélynélküliséggel – elérni a londoni csatlakozásunkat, de hősi csatában elvéreztünk, majd még pénzzel is csúnyán lehúzattunk… Mindenesetre nagy nehezen és meggyötörten, de megérkeztünk július 21-én este éjfél előtt nem sokkal. Ez már egy kicsit predesztinálta rosszkedvünk nyarát; nem túl vidám ugyanis a ‘nyaralás’ első napján az útra szánt költőpénz teljes egészétől megszabadulni – más hibájából kifolyólag, de jó magyarként perelünk, perelünk kifulladásig. Azt nem tudnám megmondani, hogy a jetlag tényleg bír-e depresszív hatással, de hogy a júliusi kánikulából a júliusi őszbe történő megérkezés képes ezt elérni, az biztos. (egyébként megnéztem, tud enyhe depressziót okozni...) Utólag már csak nevetek rajta, hogy milyen jó, hogy itthonhagytam a fürdőnadrágomat - hiszen rövidnadrágra is csak ritkán volt szükség. <<Most éppen egy közeli mókus akasztotta meg a figyelmemet – valahogy egyre inkább megértem a walt disney-s formavilágot… sok esetben nem is áll messze az idilli valóságtól.>>

Nem úgy, mint a visszautunk, amit ezúttal Ukrajnán keresztül abszolváltunk egyszerre lényegesen kevesebb kalamajkával. Igaz az utazás légköre itt sem volt felhőtlen, de hogy kevesebb volt a faxni, az tény. Balkáninak viszont balkáni volt – épp csak rezesbandát nem láttunk, pedig igény az lett volna rá… :-) Akkor nem volt csak őszinte a mosolyunk, amikor a kijevi reptéren a gépre való felszállás előtt félreállítottak az útlevelünk furcsasága (magyarsága) miatt, majd egy angolul tökéletesen beszélő bulgakovi karakter mobilon lecsekkolta a kanadai hatóságokkal a belépési- és munkavállalási engedélyem érvényességét. Na akkor kicsit összeszorult a zabszem a kovboj seggében – de végül minden rendben találtatott és felszállhattunk a gépre. Szóval mind a Kelet, mind a Nyugat meg tudja fingatni az embert, ha arról van szó és akkor még a magyarokról nem is beszéltünk. Egy hasonlóság azért mégis van – a hangosbemondó lényegi információit itt sem, ott sem érted, pont, mint egy Jacques Tati filmben.

A viszonylagosság számomra valóságértelmezés, az állandó viszonyítás (viszonyítgatás) részemről talán már sokótoknak (Bori – van ilyen szó?) unalmas volt; Panni el is nevezett bezzeg-kanadásnak a hátam mögött. Tény, hogy az összehasonlítást nehéz elkerülni, de ez nálam elsősorban annak volt köszönhető, hogy agyilag próbáltam magamban rendbe tenni a különbségeket. A különbségek pedig mindig valamilyen viszonyítást feltételeznek. Egy idő után azonban a hazai emlékek elkezdték felülírni a viszonyítás alapbeállításait, azaz a kanadai valóságot és az ember furcsán érezte magát, hogy akkor most mi is van? Ja, semmi… nemsokára indulunk haza. Vagy legalábbis vissza. Tehát amikorra megszoktuk, hogy otthon vagyunk, el kellett kezdenünk magunkat lelkileg arra programozni, hogy nemsokára visszamegyünk. Ez, ahogyan az elején már írtam, az előkészítés ellenére sem ment könnyen. Ez sokaknak sületlenségnek tűnhet, pedig abszolút megtapasztalható dologról van szó. Remélem mihamarabb egyre többen tapasztaljátok meg ti is egy itteni – nálunk tett – látogatást követően. Tény, hogy ez fajta kettősség, vagy összezavarodottság mindkettőnkben gyakran nyilvánul(t) meg átmeneti beszédzavarban és ez itt is, ott is tapasztalható (volt).

A másik dolog, ami a dolgok viszonylagosságát erőteljesen tudja kifejezni, az az idő. És főleg annak múlása – kimúlása. Itt most elsősorban korok, korszakok végéről beszélek, valamint azok megértéséről, vagy szubjektív értelmezési lehetőségeiről. Ahogyan mi is túlreagáltuk talán várakozásainkban a hazautazást, úgy a körülöttünk lévőknek is gondot okozhatott néha az a fajta könnyedség, ahogyan mi kezeltük – vagy úgy általában a messziről jött és messzemenő vendég kezeli – a megadatott idő kegyetlen korlátait. Pedig az idő múlása feletti szomorkodásnak egy hatékony ellenszere van szerintem – annak megtagadása, szándékos rombolása, vagy figyelmen kívül hagyása. Azok voltak a legkedvesebb pillanataim az otthonlétkor, amikor sikerült félretenni az idő múlása felett érzett szorongást. Bátram ajánlom ezt mindenkinek – hiszen ezek az élmények is tanítanak bennünket valamire és úgy látszik, ez is tanulható. Persze tudom, hogy nem lehet abszolút félretenni, azért mégis azt gondolom, hogy minél többet gyakoroljuk, annál jobban fogjuk kezelni az ilyen jellegű helyzeteket. Másfelől jó okosan kihasználni az ölünkbe hullott időt, hiszen így is-úgy is eltelik.

Tény, hogy a túlzott várakozás nem segített jobbá, élvezetesebbé tenni az otthon töltött időt; már napokkal, hetekkel az indulás előtt azzal töltöttem – fejben – munkahelyi üresjárataimat (hiszen árufeltöltés közben azért gyakran elkalandozik a cowboy), hogy elképzeltem milyen lesz odahaza; kivel mit fogunk enni, inni, hová megyünk szórakozni stb. Persze szinte semmi sem úgy alakult, ahogyan azt előre láttam. Ez ugyancsak szubjektív dolog és nem is minden esetben baj az, ha valami nem a terv szerint alakul. Azt már világosan látom, hogy legközelebb minden másképp lesz – és ez főleg rólunk (rólam) szól, hiszen elsősorban mi vagyunk azok, akik egy megváltozott környezetben kénytelenek változni, alakulni, míg úgy tűnt, hogy az otthoniak nem változtak annyit. Ugyanakkor az ember a fizikai és az időbeli távolság miatt hajlamos idealizálni helyzeteket, embereket, viszonyokat. Talán nem csak a viszonyítás okozta, hogy az a benyomásom alakult ki az otthoni életről, a mindennapokról és élethelyzetekről ez alatt a rövid idő alatt (is), hogy otthon minden szűkebb, szorosabb és ebből fakadóan magasabb nyomás alatt van. Ezt elsősorban fizikai terekre vonatkozóan érzékeltem, de ezek szoros kapcsolatban vannak az élethelyzetekkel, a kapcsolatokkal, és a sorsokkal. Az itteni nyugival szemben, otthon nagyon sok minden – sok mindenki is – támogatja, segíti a konfliktushelyzetek kialakulását; ezt én is éreztem, átéreztem. Miközben itt minden a konfliktuskerülésről, valamint a békés egymás mellett élésről szól. Szóval a tér – és az élettér – tágassága úgy jelenik meg, mint egy viselkedéskutatást célzó kísérlet egyik leglényegesebb tényezője. Tény, hogy az idő tereibe több élményt is zsúfolhattunk volna, az talán nem okozott volna több feszültséget, ugyanakkor a már korábban leírt okok miatt kicsit muszáj volt visszafogottabban múlatni az időt.

Az otthonlét legnagyszerűbb élménye azonban mégis annak megtapasztalása volt, hogy a felnőtté válás – mint kiutazásunk egyik járulékos és szükségszerű hozománya – hogyan és miképp tágítja ki ennek az életnek nevezett univerzális társasjáték perspektíváit, hogyan nyilvánul meg a közösség- és az összetartozástudat egy magasabb szinten, messze túl az egyén önös érdekein és vágyain, beleágyazva szépen az idő és tér kényelmes nyugágyába. Vizslát!/Bye for now!

<Az írás során nem tettem elég nyilvánvalóvá, úgyhogy most pótolom, hogy ezúton is szeretnénk mindenkinek megköszönni, akik az otthon tartózkodásunk ideje alatt gondoztak, ápoltak és tápoltak bennünket mind lelkileg és testileg. Egyúttal elnézést is kérünk azoktól, akikkel nem tudtunk személyesen találkozni. Reméljük legközelebb sikerül.> 

Bármily hihetetlen, a cowboy újra jelentkezik - ezúttal egy echte kanadai témakörrel, amely a prérifarkas létjogosultságát taglalja egy 2.5 millió lakosú nagyvárosban, Torontóban. A cím ezúttal nem egy film, hanem egy rajzfilmsorozat, konkrétan a 'Roadrunner' (Kengyelfutó gyalogkakukk) állandó mellékszereplőjére, a prérifarkasra (amerikaiul - coyote) utal, aki az eredeti sorozatban a Wile E. Coyote nevet viseli. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Galea família lekonyuló fülű blökijét is így nevezte el a család középső lánygyermeke, Paige).

Aki egy kis emlékeztetőre szorul, annak íme egy fotó a Chuck Jones jegyezte klasszikus prérifarkasáról, akit személy szerint mindig már-már megkönnyeztem (röhögés közben) állandó szerencsétlensége és jóságos gonoszsága miatt.

Nade kicsit konkrétabban, hogy miről is lesz szó; bő két hete szombaton meghívást kaptunk Nina Ivanova-tól, aki Panni kolléganője és szintén a Galea művek egyik alkalmazottja - egyébként logopédus, tehát Chase beszédfejlesztéséért műkődik közre, miszerint lenne-e kedvünk meglátogatni őt. A meghívás további értéknövelője az a tény volt, hogy Nina - aki egyébként ukrán származású, de már majd 10 éve Észak-Amerika különböző országaiban, városaiban tevékenykedik - az Ontario tó partjához közel lakik, így kvázi mi egy jó kis strandolós-pihenős napot képzeltünk el. Annál is inkább vágytunk erre, mivel Kanadában nincs olyan jelentős fürdőkultúra, mint odahaza, úgyhogy fürdőruhával és naptejjel felszerelkezve készültünk az útra. Azt már tudtuk, hogy itt a magas UV sugárzás miatt elengedhetetlen a naptej használata (lehet, hogy írtam már, de a magas UV érték, a szmog hiányából fakad, tehát nincs semmi, ami szűrné a káros sugarakat).

<<A szmog hiányánál el kell időznöm egy kicsit, ugyanis ez egy ellentmondásos dolog. Kanada egyfelől szörnyen motorizált ország, tehát a lakott területek és az azokat összekötő úthálózat eléggé leterheltek a légszennyezés szempontjából. Ugyanakkor az ország leginkább egy hatalmas erdőhöz hasonlatos, ahol azért nagyon komoly hagyománya (jelene és szerintem jövője is) van a környezetvédelemnek és a természeti értékek megóvásának. Tehát a városok is leginkább egy nagy erdőre emlékeztetik a cowboyt, ahol azért van jó pár bevásárlóközpont, meg autópálya, de az embernek az az érzése, hogy mégis a zöld területek vannak túlsúlyban. Valahogy még mindig a természet bölcsőjében ring az itteni civilizáció - ez a benyomásom, és erről szól ez az írás is.>>

Azt még nem sejtettük, hogy a fürdőnadrágra olyan nagyon nagy mértékben azért nem lesz szükség, de azért a cowboy is átvedlett és nekivágtunk annak a sétánynak, ami az Ontario tó mentén a kívánt partszakaszra vezetett minket. Amint elértük a tavat a cowboy átváltott turista üzemmódra és eszeveszetten kattingatott, szerintem az alábbi képekből megértitek, hogy miért.

A séta sokkal hosszabbnak bizonyult, mint amilyen sokat aztán később fürödni tudtunk - ennek okairól később - de nem bántuk, mert a sétány végig a tóparton és többé-kevésbé kiépített szakaszokon haladt. Hol egy épülő felhőkarcoló, hol egy pillangó-megfigyelő park, hol pedig egy, a helyi madárfajokat bemutató sziklakert mellett sétáltunk el és ezek feledtetni tudták velünk a hőséget és a környéken - egyébként a nagy tavak miatti - szinte állandóan magas páratartalmat.

Vasvarjúcska...

Kissé odébb egy kövesebb partszakaszon amatőr Inukshuk-építők műveibe botlottunk - persze csak képletesen. Az 'Inukshuk' egy ősi inuit szimbólum, sokfelé látni ilyesmit házak kertjeiben. Asszem itt most messziről kell kezdenem a magyarázatot. Az 'inuitok' a kanadai őslakosok egyik megnevezése, ami annyiból nem helytálló, hogy sokféle törzs élt itt a nyugati civilizáció megérkezése előtt - ezek közül az inuitok egy ma is élő - sőt politikai autonómiával is bíró - közösség. Szóval az inuitoknál az 'Inukshuk' szimbólum egy kövekből kirakott szobrot takar, aminek jelentése: "valami, ami emberként nyilvánul meg". Ezt a szimbólumot tájékozódási pontként, vagy valaminek a jelöléseként használták az őslakosok, de talán jobban teszem, ha mellékelek képeket, ugye?

Hagyomány és fejlődés, ahogyan az alábbi - egyébként a közigazgatásilag Torontóhoz tartozó Etobicoke városrész címereként szolgáló - képen is olvasható.

Egyébként csak hogy bonyolultabb legyen, az inuitok megkülönböztetnek egy még inkább emberszerű változatot a fenti szimbólumukból - ezt Inunnguaq-nak, azaz embermásolatnak hívják - íme (aki még emlékszik rá, ez a szimbólum adta az alapját a 2010-es Vancouver-i téli Olimpia kabala figurájának is).

Egy másik érdekes példa a természeti népek találékonysága és a technikai fejlettség közti harmonikus kapcsolatra; amint az a fenti képekből is kiderülhet a tópart eléggé meg van szórva menő lakóparkokkal, amelyek többnyire felhőkarcolókban nyilvánulnak meg. Ezeket nyáron a tó vizével hűtik, télen pedig azzal fűtik. Abból, hogy a vízzel ennyi mindent lehet kezdeni, megkapjuk a választ arra a kérdésre is, hogy miért nem fürödtünk sokat a tóban. GY.K.: mert qrva hideg azért. Szóval attól függetlenül, hogy volt rajtunk fürdőruha, bokánál-lábszárnál beljebb nem nagyon akaródzott menni - nem tudtuk biztosan ugyanis, hogy a térdből történő kétlábas amputációt fedezi-e az egészségbiztosításunk. A viccet félretéve csak egy-két buddha-tudatú kisgyermek mártózott a vízbe felsőtestileg - mi várunk még egy-két hónap vízhőfokmelegedést. Nagyon nagy a víztömeg és úgy tűnik épületgépészeti alkalmazásokra még mindig sokkal inkább megfelel, mint fürdésre. Az azonban vicces, hogy télen meg nem hül le annyira a tó víze, hogy ne használhatnák bizonyos mértékig a hatalmas felhőkarcolók alkotta pénzügyi negyed fűtésére.

"Nyugdíjas álllás"

Azért persze a fürdőzés hiánya nem esett egybe a beach-feeling mellőzésével. Az érzés megvolt, csak éppen a fürdőruha volt felesleges.

Többen egyébként a közeli parkok egyikében bbq-ztak, kerti sütögettek - teraszuk nem lévén. Jellemzően sokan űztek valamilyen szabadidős sportot - a korzón gyakoriak voltak a bringások és a korisok; a vízen kenuzni, evezni és yachtozni, meg jet-skizni lehetett. Ez sem feltétlenül luxus errefelé.

Végül a kép, ami az egész írás ötletét és magvát adta az akkori jelenben. Van-e létjogosultsága a prérifarkasnak a 2.5 milliós lakosú Toronto-ban? A válasz: persze, ha tudunk egymás mellett békében élni.

Kérjük jelentse, ha aggresszív prérifarkast lát! (Ne etesse azzal, amit a coyote szeret, különben könnyen vacsorája lehet!) - i.m.: Rímhányó Romhányi.

(Vigyázat! Hosszabb, mint érdekes írás!)

Akit elrettent a cím és azt gondolja, hogy most valami masszív létfilozófiai írásba szaladt bele, az nyugodjon meg - általában az gyógyír sokmindenre, mármint a megnyugvás - bizonyos értelemben tényleg az lesz. A filmcím, amit a bejegyzés címébe rejtettem, ezúttal a Catherine Zeta Jones-os és Tom Hanks-es Terminal (2004) és most kivételesen kapcsolódik is egy kicsit a mondanivalómhoz.

A mozit egyébként Steven Spielberg rendezte és egy olyan kelet-európai fickóról szól, aki a hazájában kirobbant politikai balhé miatt a New York-i reptéren reked, és mivel az USA nem ismeri el az utódállam jogi státuszát, ezért sem az álmok országába nem engedi be, sem haza nem tudja küldeni. Elöljáróban ennyit, a többi kiderül a blogból; a film gyengeségei ellenére nézhető.

Előzőleg említettem, hogy pár hete már hivatalosan is dolgozom, igaz, hogy csak részmunkaidőben, de mégis. Rögtön időznék is egy kicsit a részmunkaidő viszonylagosságánál. Elvileg 28 órát dolgozom hetente - de, a gyakorlatban, ha a szükség úgy hozza, ez több is lehet. Eddig 29 a rekord, de biztos lesz ennél több is. Örülünk-e egy részmunkaidős állásnak egy hipermarketben a kanadai Georgetown-ban kétdiplomás értelmiségiként? Ez itt most a megválaszolandó létfilozófiai kérdés. A válasz igen, de ennél érdekesebb a miért. Kapcsolatunk a kis- és nagykereskedelmi áruházlánc, a Loblaws georgetowni egységével a kezdetekhez nyúlik vissza - konkrétan ebben a Real Canadian Superstore-ban (ez magának a hipermarketnek a neve) vásároltunk először Kanadában - akkor még Rachel jóvoltából, aki jó kanadaiként maga is ott vásárol(t) és így minket is oda vitt. Ő már a munkakeresésem ama kezdeti fázisában is említette, hogy milyen jó lenne, ha a Superstore-ban kapnék munkát, pedig akkor még náluk, azaz Terra Cottában laktunk. Indokai között elhangzott, hogy a Loblaws (ez a cégóriás neve) milyen kiváló juttatásokat ad a dolgozóinak. Nos ez igaz, de a részmunkaidős dolgozóknak nem járnak, ezek az egyébként tényleg korrekt béren kívüli juttatások - így a cowboynak sem. Nade talán majd egyszer. Egyelőre az az élvezetes a részmunkaidőben, hogy hetente szinte 3 szabadnapom van, mert a műszakjaim általában 8 órásak. Nem kell korán kelnem és nem is nyúlik a késő éjszakába a munkaidő - ez a korábbi pizzás élményeimmel összevetve sokkal pozitívabb. A munkába járás is fejlődött a korábbiakhoz képest. Az alábbi drótszamárral járok újabban - a kerékpárvásárlással kapcsolatos türelmetlenségem abból fakadt, hogy egyrészt türelmetlen alak vagyok, másrészt az a napi 10-15 km gyaloglás, ami a munkámmal jár, nem teszi könnnyebbé a munkahelyre történő 30 perces begyaloglást. Csak összehasonlításképpen az út bringával kb 7 perc.

Mi fáj akkor mégis néha?

Az, hogy két diplomásként - és szigorúan munkakörömet tekintve - árufeltöltő vagyok. Erre még rájön, hogy az angol nyelvtudásom tökéletlenségeiből fakadóan képes vagyok nagyon idiótának érezni magam. Részben azért, mert az áruházban végtelen számú portéka van (konkrétan közel 300.000 terméket forgalmaz a cég országszerte - ebből 17.000 valamelyik etnikum speciális igényeit elégíti ki.) - ezeknek a nevét én gyakran nem értem. Vagy azért, mert nem ismerem az adott angol kifejezést (pl.: kloffoló, ágybogár-irtó labdaszivacsok /nem vicc - megtörtént/, függőágy). Vagy nem értem, magát a terméket sem, mert nem tudtam, hogy létezik ilyesmi (pl.: szamócacsuma kitépő készség, almacsutkátalanító stb.) Néhány esetben csak a szó hangképe nem esik le, tehát, ha meghallom az 'entrep' a.m.:ant-trap, (azaz hancsacsapda) szót - akkor nem arra gondolok, hogy ez a kifejezés, két általam is ismert szó összeolvadásából fakad úgy mint ant és trap, hanem elkezdek gondolkodni hogy mi a fene az az 'entrep' és feltehetőleg még buta arcot is vágok hozzá. Mint ez a krapek a munkaruhámul szolgáló polón. A felirat egyébként egy sajátmárkás termékcsoportra (P.C. - Presidence's Choice a.m. az elnök választása) vonatkozik...

A vevők és a munkatársaim sem lepőd(het)nek meg nagyon az angolom tökéletlensége hallatán, hiszen Kanadában majd' mindenki bevándorló - csak esetleg nem első generációs, mint jómagam, hanem már itt született, második generációs - ebből kifolyólag a vicces angol sok embernek sajátja. Itt jegyezném meg, hogy a Terminál című filmben is különböző etnikumok képviselői egyengetik, vagy éppen nehezítik meg a főszereplő Tom Hanks útját és ez tulajdonképpen nálunk sincs másképp. Van itt lengyel származású menedzser asszony, olasz raktáros, indiai szakmai gyakorlatos és spanyol ajkú takarító. Mivel szinte mindenki keresztül ment azokon a -nyelvi- nehézségeken, amelyekkel most én is szembesülök, ezért általában megértőek a kollégák és a vevők. Az értelmesebbeknek, vagy akik behatóbban ismerik a helyzetemet meg le is esik, hogy hoppá ez az ember helyből legalább 3-szor annyi nyelven beszél, mint az átlag kanadai, akiknek a többsége itt Ontarioban még a második hivatalos nyelvet, a franciát sem bírja. Ezzel a nézőponttal egyébként csak a nap végén tudom magamat nyugtatgatni, hiszen egy adott kommunikációs szituációban nekem meg kell felelni - konkrétan és átvitt értelemben is - és nem a vélt vagy valós igazamból fakadó sebeket nyalogatni.

Az is igaz, hogy egy ekkora cégnél a vállalati kultúra is sokkal kiterjedtebb és pozitívabb, mint a pizzériában, ahol két rosszarcú vállalkozó szava jelentette a mindent. Itt minden másként, szervezettebben és sztenderdizáltabban van, igaz, hogy ExxonMobil-nál eltöltött éveim után még mindig fájóan amatőrnek érzem a mindennapok realitását. Sok minden működik igen alacsony hatékonysággal és néha a főnökeim nagy részét is elcseszett balféknek gondolom, akik képesek akár napi 17 órát is robotolni, szerintem, mert nincsen normális magánéletük...

A keresetem kérdése egy másik érdekes viszonylagosságot sejtet. Egyelőre minimálbéren vagyok, azaz 10.25 dollárt kapok óránként, amivel -így részmunkaidőben is- közel az otthoni fizetésemmel egyenlő pénzösszeget tudom megkeresni, de a lényeg persze most sem a felszínen keresendő. Korábban már többször említettem, hogy az itteni munkatapasztalat többet nyom a latban, mint egy külhonban megszerzett extra diploma, vagy akár több év tapasztalat. Így idővel, akár a cégen belül próbálok valamilyen irodai pozíciót megszerezni, akár másfelé veszem majd az irányt, a Loblaws-nál eltöltött idő és a leinformálhatóságom valószínűleg középtávon is növelik a munkaerőpiaci értékemet. Nem beszélve arról, hogy a munkavégzés ténye és az anyagi biztonságunk megszilárdítása nagyban hozzá járul a fizikai és lelki jólétünkhöz. Itt a nyár, több a program, egyre növekszik az ismerőseink és a barátaink száma, ami egy másik -nemcsak- kanadai jellegzetesség a networking (kapcsolatépítés) malmára hajtja a vizet.

A cégről egy-két beszédes adat a tréningen kapott hivatalos mappából: hetente egy bő magyarországnyi vásárló fordul meg a cégóriás különböző áruházláncaiban. Országrészenként ugyanis más-más áruháztípusokkal van jelen a hipermarket piacon a Loblaws; ezek profil szerint is különböznek - így más áruháztípusokkal és más néven jelenik meg a cég az élelmiszer-, a nagykereskedelmi és az diszkont élelmiszer- vagy akár a pénzügy esetleg az üzemanyag-forgalmazás területein. Én konkrétan a Real Canadian Superstore nevű hipermarket lánc Georgetown-i egységében töltök el heti 28 órát. A névválasztás jó marketingpolitikát tükröz. Kanadában - mint minden fiatal államban - divat a nemzeti karakter hangsúlyozása. Szóval, ha valamire ráírod, hogy kanadai, az jó reklám.  Szeretnek is a kanadaiak ide járni, mivel a versenytársak üzleteinél szerintem kicsit kulturáltabban és relaxáltabban lehet vásárolni. Általában nem is az alsó-, hanem a felsőközéposztály látogatja a Superstore-t, ami egyébként drágább sok más üzletnél, de talán magasabb minőséget is kínál. A cowboy a több, mint 138.000 alkalmazott egyike. Néhány további érdekes adat a volumenről: 27 millió kg frissárut szállítanak az üzletekbe hetente, erre jön rá az a 16 millió doboz, amiben egyéb áruk érkeznek - amennyire én meg tudom ítélni - többnyire a Nagy Fal országából. És igaz, hogy a cég elkötelezett a természet- és a környezetvédelem területén, de azért rohadt sok szemetet termelünk... mert itt azért komolyan veszik a lejárt szavatosságot. Nagy a verseny és nem engedhetik meg maguknak a cégek, vállalkozások hogy a kemény munkával felépített - és dollármilliókat érő - jóhírnevüket lerontsák egy-két blamás üggyel. Mint ahogy persze nekünk sem engedik meg, hogy a kidobásra ítélt élelmiszerekből fogyasszunk, így csorgó nyállal figyelem, amint látszólag hibátlan Lindt csokikat dobnak a sűllyesztőbe kartonszám, ha úgy hozza a szükség. Én munkaidő alatt amúgy is mindig éhes vagyok, mert olyan sok finomság van a polcokon.

Ami az árakat illeti, még egy érdekesség. Alig hihető, de mindig akad egy-két termék, ami még vagy már nincs a rendszerben, így árat sem mutat a pénztárgép a termékkód beszkennelése után. Ilyenkor felhívnak a pénztárosok és nekem jogomban áll egy - valószínűsíthető vagy józan becsléssel meghatározott - árat mondani a termékre. A vevő, ha akarja, ezt elfogadja és megveszi azon az áron a portékát, ha sokallja azt, akkor eláll a vásárlási szándékától. Vicces nem? - de ne tévesszük szem elöl a lényeget. Ez egy kereskedelmi tevékenységet folytató piaci szereplő, aki/ami el akar adni dolgokat; ezért (ettől) van.

Zárásképpen az esszencia. Miben oldódik fel minden dolgok viszonylagossága? Egy közeli jóbarátom nemrég azt ecsetelte levelében, hogy számára olyan távolinak tűnnek a történeteim, meg a beszámolóim és egy kicsit hihetetlen is számára, hogy ezek a dolgok velünk történnek. Nos, néha mi magunk is eszmélünk a dolgokra, de alapvetően számunkra minden, ami történik, amiben részt veszünk, az a jelen. Itt van az, ami zajlik. Így a kérdésre a válasz is a jelenben adódik meg egyszer és mindenkorra. Minden más tényleg tök viszonylagos.

A cím, ahogy gyakran korábban, félrevezető, valamint magában hordozza a szinte már megszokott filmes utalást – na meg egy adag idétlenséget is persze. Szóval ez a mostani egy erősen retrospektív írás, mivel már hetek óta készülök megírni és közben persze sok minden más is történt, amiről ugyancsak szándékomban áll majd agymenni – szóval klaviatúrára fel! (most éppen éjfél előtt pár perccel, mert most éreztem úgy, hogy szétvet a közlésvágy).

Újabbkori időhiányomnak az az örömteli tény ad okot, hogy (újra!!! biggyesztem oda emlékezetből a lelkesedést jelképező három felkiálltójelet – ugyan valamit, valahogyan eddig is folyton dolgoztam; a napokban összeszámoltam, hogy mennyi mindent is csináltam már, amióta kint vagyunk…én is meglepődtem) van munkám. Ennek a kijelentésnek főleg a tény-jellege örvendetes, maga a munka, amit végzek, nem annyira az – konkrétan árufeltöltő vagyok egy kanadai áruházlánc georgetowni egységében, de ennek – és minden dolgok – viszonylagosságáról egy későbbi alkalommal fogok írni.

Most inkább arról, hogy megérkezett Kanadába a tavasz! Csak hogy lássátok, mióta tervezem a téma kitárgyalását elmondom, hogy időközben a nyár is beköszöntött és ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lett volna átmenet két évszak között – csak relatíve egyszerre történik/történt minden. Az egyik ok, amiért nem akarom veszni hagyni ezt a témát, az a már korábban is említett közlésvágy – korunk internetes mozgatórugója. A másik ok, hogy olyan sokáig tartott a tél, sőt olyan nehezen akart kitavaszodni – ez egyébként a kanadaiak, pontosabban szólva az itt élők szerint sem szokványos – hogy gondoltam emlékezzünk meg erről és ünnepeljük egy kicsit a fényt és a jó időt. Tetőtéri lakásban élve utóbbit nem jó túlzásba vinni, mert központi hűtés ide, manuális ipari klíma a hálószobánkban oda, ha befűtenek odafent – márpedig a múlt héten 30 fok körül volt még este is – akkor nem nagyon van menekvés. Ez a pesti albérletünkben is pontosan így volt, szóval nem ér ez a szituáció minket váratlanul, de ez nem jelenti azt, hogy könnyen viselnénk.

Az írás okainak firtatásakor elfelejtettem megemlíteni, hogy egy empírikus kísérletet is abszolváltunk annak megállapítására, hogy igaz-e, amit többektől is hallottunk korábban, miszerint a tavasz Kanadában szó szerint egyik napról a másikra érkezne. Ezt úgy kell elképzelni, hogy többek elmondása szerint, az egyik nap lefekvéskor még teljesen kopaszak a fák, de a következő napon arra eszmélünk, hogy minden zöldben pompázik. Nos azt kell, hogy mondjuk, hogy ez nem igaz. A tavasz nem így érkezik, nem így valósul meg Kanadában, legalábbis idén nem így történt. Ezt az is alátámasztja, hogy még április végén, május elején hangzott el a cowboy szájából, az a bizarrnak tűnő mondat egy reggelizés közben: „Nézd Panni, ott egy (1, azaz egy darab) zöld fa! Sokat írtam korábban különböző lelki nyavajáinkról, amelyekhez nagyban hozzájárult, hogy a közeli parkokban sétálva  még olyankor is azt kellett megélnünk, hogy szürkék a fák, amikor otthon már mindenki májusi virágzásról, meg hőhullámokról, valamint rövidgatyás/pólós élményeiről számolt be. Panni többször is le akarta fotózni az áprilisban (és májusban) még mindig téli kosztümüket viselő fákat - bizonyítékképpen - de erre valamiért persze nem került sor.

Igaz, hogy Szt Patrick napja környékén már volt egy pár tavaszi nap, de azért utána még kaptunk a télből rendesen. Végül csak beköszöntött a jó idő és nem is jött hirtelen az az otthonról megszokott 'rohadtmeleg', hanem volt egy kis átmenet. Ennek persze azóta ugyancsak vége van, de egyelőre a nyár is elég jól viselhető - néhány kivételtől eltekintve. Kanadának ezen a részén sok nagy tó található (Nagy Tavak vidéke), ezért az időjárásjelentés a téli 'wind-chill' faktorhoz (ez azt mutatja meg, hogy a szél mennyit ront, az amúgy is hideg időn, kvázi mennyinek érzed) hasonlóan a páratartalmat is mindig bemondja; általában magas ez a szám, ebből fakadóan az ember gyakran érzi úgy, hogy törülközés nélkül vette fel a ruháit zuhanyozás után. Van még egy érdekes dolog, ami pedig az UV sugárzással kapcsolatos. Heti hülye kérdésem: Miért visel minden amerikai (egyébként általában igen jó minőségű) napszemüveget? Nos, ennek az az oka, hogy itt Kanadában nincs, vagy nem jellemző a szmog és így nincs, ami kicsit szűrje a nap káros sugarait. Állítólag ezért is könnyebb leégni; ez ellen persze lehet különböző krémekkel védekezni, de a napszemüveg tényleg fontos, mert ezek a káros sugarak a szemre is nagyon veszélyesek. Azt figyeltük meg, hogy a napszemüveg télen is nagyon kedvelt - akkor a hóról visszaverődő erős fény miatt. A nagy tavak persze a moszkító- és szúnyogállománynak is kedvező feltételeket teremtenek, úgyhogy akik (kisebb-nagyobb) víz közelében laknak - szomszédunk, Marie szülei ilyenek - azok többet szenvednek a dögöktől; ha náluk vendégeskedünk vagy kerti sütögetés van, akkor mi is... Mindjárt egy ilyenről is írok, előtte azonban pár kép a virágos Kanadából.

Előtérben egy szépen gondozott kert - a háttérben az elmaradhatatlan terasz az elmaradhatatlan BBQ-val.

Virágzás.

A következő videó még valamikor május elején készült, akkor virágzott ugyanis a Magnólia nevű növény, ami se nem bokor, se nem fa; virágozni is csak néhány napig virágzik, de akkor gyönyörű.

A szomszédaink május vége felé, Viktória nap környékén meghívtak minket kerti sütögetésre és sörözgetésre. A Viktória-nap olyasmi, mint nálunk Augusztus 20-a, szóval az államalapítással kapcsolatos nemzeti ünnep. A fél ország persze azt sem tudja, ki az a Viktória királynő, de mindenki örül a szabadnapnak. Legközelebb július 1-én lesz hasonló, azt Kanada nap-nak hívják és szintén day-off. Viktória napon az emberek összegyűlnek és tábortűz mellett iszogatnak valamint tűzijátékkal szórakoztatják magukat. Mi is ezt tettük - azzal a különbséggel, hogy még koraeste teszteltünk egy internetes hülyeséget is, miszerint, ha light kólába sok kis 'mentos' cukorkát teszünk, akkor azok kémiai reakcióba lépnek és ha ügyesen ejtjük a palackot a kupakjára, akkor az rakétaként lövell a magasba. Csak az utolsó, döntő mozzanatnál hibáztunk... de sebaj, talán majd legközelebb.

A tűzvirágok felvezetéséül leírom, hogy Kanadában inkább az ilyen tűzijátékos ünnepekhez kötődik a csillagszóró használata - így persze azon az ominózus estén is előkerültek hosszabb-rövidebb formátumban. Párkapcsolatunkat jól jellemzi, hogy míg a cowboy szívet rajzolt a csillagszóróval, addig Panninak inkább csak egy segget sikerült... :-)

Érdekes volt megfigyelni a tábortűz szociológiáját - viszonylag sok volt számunkra az ismeretlen arc és a társaság is elég vegyes volt, de a cowboyt mégis a békés egymás mellett élés megnyilvánulása fogta meg. Különböző emberek hozták magukkal a kis italos dobozukat, hűtőládájukat - ki-ki a vérmérsekletének megfelelő italtípussal és mennyiséggel - és szépen elvoltak a tábortűz mellett. Aki akart az társasági életet élt, aki meg nem, az meg csak úgy elvolt a párjával vagy magába. A szülők kicsit külön, de mégis szervesen az est részeként borozgattak a barátaikkal, valaki a kocsija hangcuccán jó kis fílinges rockot nyomatott és mindenki jól érezte magát. Később persze - mindenki örömére - előkerültek a tűzijátékok is, sőt egy rakéta begyújtásánál a cowboy is közreműködött ;-)

Szóval így zajlott az első kanadai Viktória napunk, mégha a tűzijáték számunkra nem is elsősorban Kanada születésének, hanem ittlétünk egy újabb sikerének szólt; ezekben a napokban tudtuk meg ugyanis, hogy sikerült munkát találnom, de erről majd máskor.

Zárásképpen 5 forintos beugró kérdésnek azért még felteszem, hogy a 'Don't forget me' virágfajtának vajon mi lehet a magyar megfelelője? A megfejtéseket névvel és címmel várom a szerkesztőségbe... Szevasztok!

Üdvözlet az immár tavaszodó Halton Hills-ből!

Mielőtt végképp összezavarodna mindenki, elárulom, hogy Halton Hills Georgetown és a környező kisebb települések (Glenn Wiliams, Acton etc.) gyűjtőneve. Talán a régióhoz vagy talán a kistérséghez hasonlatos közigazgatási egység. A nevéhez hűen, tágabb lakóhelyünk igencsak dimbes-dombos, most mégsem annak geopolitikai sajátosságairól fogok írni, hanem inkább azokról a lelki hullámzásokról, amelyek a földrajzi jelleghez viszonyulva bennünk, de legalábbis a cowboyban zajlanak és zajlottak az elmúlt 8 hónapban.

(A domborzati viszonyokat leginkább azzal tudom érzékeltetni, hogy szánkópálya (Cedarvale Tobogan Park) van a 'város' közepén... nem kellett nagyon hozzá földet hordani szerintem.)

De hogy az előbbi gondolathoz visszatérjek bennünk is hullámzásról van szó - ez nem vitás. És a szánkós példához hasonlóan fel is kell ahhoz mindig a domb aljáról másznunk, hogy aztán lecsúszhassunk róla újra. A szánkópályát szerintem konkrétan gyerekeknek szánták, de mi is kipróbáltuk a tél folyamán Pannival, mert találtunk a szánkópálya szélén egy elhagyott sportos példányt - vállsérülés ide vagy oda nem lehetett kihagyni. Mi tagadás, kár is lett volna.

íme, a hajlított fából és egy általam sufni-tuningolt szivacs ülőrétegből álló snow-jet(mobil). Két felnőtt ember alatt a gyerek-szánkópályán is képes izgalmakat nyújtani... :-O

És valahogy Kanadával is így vagyok személy szerint én is. Ugyanis sok olyan dolog történt és történik velünk, amire otthon kicsi volt az esély, ugyanakkor épülünk belőle. Ilyen például az autóvezetés, vagy az önállóság magasabb foka is, vagy hogy mást ne mondjak Panni számára az angol nyelvismeret-, valamint szakmai önérzetének megacélozása. Annak ellenére, hogy egyfelől érzelmileg nehezen küzdjük le néha - elsősorban magunkban - az akadályokat, másfelöl sokszor sikerül is megtalálnunk azokat a pillanatokat, amelyek segítenek töltődni.

Tény, hogy - kiszámíthatatlansága vagy előre nem láthatósága miatt - a legnagyobb pofont a munkakeresési nehézségek adják és adták a cowboynak. Sajnos másoktól is hallom, hogy a korábban - például az anyaországban - megszerzett tanulmányi vagy szakmai eredmények vajmi keveset nyomnak a latban a kanadai álláskeresés során. "Messziről jött ember azt mond, amit akar" - mondják a helyiek... és hát Kanadába a legtöbben messziröl érkeznek. Ebből fakadóan újra fel kell állítani egy stratégiát arra vonatkozóan, hogy az ember, hogyan tudja megtalálni a képességeinek és a karakterének leginkább megfelelő munkát. Van olyan ismerősünk, aki erős angol nyelvismeret híjján, de kiváló vezetési képességeinek köszönhetően kukás autót vezet immáron majd tíz éve. Elsőre szokatlannak vagy bizarrnak tűnik a gondolat, de ha megvizsgáljuk, hogy neki személy szerint passzol-e ez a munka és hogy jól érzi-e magát benne, akkor a válasz minden bizonnyal két igen. Akad olyan is, aki bevállalta, hogy több éves procedúrával honosítja a külföldi tanár diplomáját és itt is azzal foglalkozik, amit tanult és amihez ért. Ez is működőképes elképzelés. A cowboy egyelőre a fenti két stratégiát próbálja ötvözni, azaz egyrészt kisebb alkalmi, de könnyen elvégezhető munkákkal igyekszem költségvetésünk ad hoc lyukait betömni, ugyanakkor a másik szememet azokon a lehetőségeken tartom, amelyek a szakmai versenyképességemet növelhetik. Akadályokból azonban akad bőven, kezdve azzal, hogy nem ártana honosítani a diplomámat, hogy lássuk mit is ér egy külker diploma a kanadai munkaerőpiacon. Vagy arról is beszélhetnénk, hogy bevándorlási státuszunkból fakadóan nem részesülünk különböző juttatásokból és engedményekből. Mindketten munkavállalási engedéllyel vagyunk itt, de ez egyfajta ideiglenes státusz; az állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező személyek - egyfelől paradox módon, másfelől logikusan - több segítséget kapnak az államtól. Panni jövedelme viszont túl magas ahhoz, hogy valamilyen átmeneti szociális segélyt kapjunk. Szóval nem könnyű, hogy az embernek, de legalábbis a cowboynak le kell nyelnie azt a békát, hogy 35 évesen újra végigjáratják vele a szamárlétrát. Amikor azonban nagyon elkezdek magamban hőbörögni és háborogni, akkor rádöbbenek, hogy senki nem könyörgött nekem, hogy ide utazzak felhagyva mindent - azt a keveset is - amit eddig otthon sikerült felépíteni.

Sziklába gyökeret ereszteni - ez most a feladat.

Mindezek ellenére, remélem, hogy hamarosan elérkezik az az idő, amikor azt mondhatjuk, hogy megérte szűkölni. Nem beszélve arról, hogy nagyon sok pozitívumot is megélünk a mindennapjaink során - és az is igaz, hogy amikor az ember távol van a hazájától, hajlamos a hátrahagyott betelt poharakról elfeledkezni (a mindent átitató erőszakról, az etnikai feszültségekről, a politikai és közéleti aljasságokról, a lelki és anyagi nyomorról) pedig, ha az otthoni híreket olvassuk a neten, sajnos ezzel szembesülünk nap, mint nap és erről számoltok be nagyon gyakran ti is. Szóval a rosszabb pillanatainkban, amikor azért a hazaköltözés gondolata is felmerül, azzal nyugtatjuk magunkat, hogy otthon se (lenne) jobb a helyzet. Itt kb. egy fizetésből is tudunk úgy élni, mint otthon, csak persze nincs itt a család és nincsenek itt a barátok.

Ha családtagokra nem is, de barátokra itt is szert lehet tenni és tulajdonképpen nekünk ez is sikerült. Tegnap is kirándulni voltunk a számos környékbeli természetvédelmi park egyikében Marie-val, Matt-tel és Rhys kutyával. Utóbbinak nem indult jól a napja: reggeli sétájuk során egy patakban valami megvágta a hátsó lábszárát, később a sétából hazafelé menet egy megvadult lassie támadt szegény Rhys-re, kisebb sebeket is hagyva a hátán. A kirándulásból hazaérve aztán lefertőtlenítettük a sebet egy kis alkohollal - vigaszul marha-steak maradékkal traktáltam az ebet 'műtét' közben.

Nemrégen éves kondi-bérletet is váltottunk a GoodLife Fitness (GLF) helyi klubjába - csak hogy kicsit a testnek is megadjuk, ami jár. Muszáj is egyébként, mert mindketten bőven a 'versenysúlyunk' alatt vagyunk. Na nem az éhezés miatt, sokkal inkább az idegi megterhelés következményeként - szerintem. A GLF egyébként országos hálózattal rendelkezik itt Kanadában, tévében, rádióban is gyakran mennek a reklámjaik - afféle mainstream (~legismertebb, legdivatosabb) klub. Nem is ok nélkül - a gépparkjuk lenyűgöző, mind mennyiségileg, mind minőségileg és Panni már a Zumba-tréningjüket is lecsekkolta. Vicces, hogy a hazai árakat simán veri az itteni terem (fejenként havi 50 dollárba - kb 10.000 Ft-ba fáj a tagság), viszont színvonalban sem marad alul. Az extra szolgáltatásaik közül nem mindegyik ingyenes, de van gyermekmegőrző, Tanning (asszem ez ilyen spriccelős-barnítós kabin), külön férfi-női szauna is, meg két profi masszázsfotel. Utóbbiakért nem kell fizetni és mivel Panni gyakran később végez, mint én - gyakorta élek a különböző előre programozott masszázsok egyikével. Aki lecsekkolná a klubot, annak íme egy link: http://www.goodlifefitness.com/

Ha már az olcsó, de jó dolgoknál tartunk. Szomszédainkat is meglepte, amikor elújságoltuk hogy a minap - egyébként pont a 4 éves kapcsolatunkat ünneplő vacsit követően - ráakadtunk egy The Shoe Company nevű üzletre, ahol alapból is jó áron lehet mindenféle cipőket, meg kiegészítőket kapni, de van egy olyan részlegük a bolton belül, ahol a kimondottan márkás, adott esetben extravagáns, ugyanakkor pofátlanul olcsó cipőiket kínálják. Egy-egy cipő 20-40-60 dollárra van leárazva, de még erre jött rá plusz 25% az első és 50% kedvezmény a második pár cipőre. Mi összesen három párat (egy Merrellt, egy Timberland-et és Panninak egy helyes bőr balettcipőt) vettünk - pedig a harmadikra már nem járt extra kedvezmény - összesen 75 dollárért (kb 15.000 Ft), de ebből szerintem darabját nem lehetne outletben megkapni otthon ennyiért. Ki nem szeret olcsón vásárolni, nem igaz?

Szóval néha ilyen apró örömök is képesek feldobni az embert, ugyanakkor az is érdekes, hogy máskor meg szinte a -látszólag- semmiből támad rá olyan kedvetlenség, hogy alig tud belőle kikecmeregni. De, hogy egy kis keretet adjak ennek a néhol csapongó, de talán kibogozható írásnak elmondom, hogy tegnap a túrázásból hazafelé jövet megálltunk Glen Wiliams-ben egy kávé-tea-üdítő-re, majd elnéztünk a bájos kis település végén található Antik kereskedés felé. Lepusztult, de hangulatos - kissé raktárszerű - épület, udvarán szintén enyésző, de még mindig hangulatos hajók, kocsik, furgonok. Az út másik oldalán erősen meredek, homokföldes hegyoldal és néhány elvetemült túrázó, kutyával, gyerekekkel - ahogy azt egy (kassza)sikeres filmben kell. Legalábbis azt hittük elsőre. Később észrevettük, hogy a kissé elborult elméjű család a hegyoldalban a csapadék vájta hasadékot használta arra, hogy különféle zsákokon, szivacsokon csússzon (vagy zúzzon?) alá. Nem mindig úgy sikerült, ahogy tervezték, de a cowboy számára 'megnyugtatóan' világossá vált, hogy azokról a bizonyos dombokról nyáron is ugyanúgy le lehet csúszni...

A cím egy 2007-es David Cronenberg filmre utal, amelynek "Eastern promises" a címe és egyébként elég durva, de jó. Szóval ott hagytam abba a legutóbb, hogy az adománygyüjtő gálát követő reggelen Panni drámai bejelentéssel fogadott. Valóban, a családjainkhoz közel álló olvasóknak már nem újdonság, de annyi történt, hogy az álláskeresésem viszonylagos sikertelensége miatt Panniban fogalmazódott meg először, hogy finomítanunk kell a stratégiánkon. Aggodalma az anyagiakat illetően leginkább amiatt vált jogossá, hogy Chase az achilles műtét után valóban képes volt járáskor telitalpon lépkedni, de összességében sokkal kiszámíthatatlanabb és ingadozóbb lett az állapota. Ez az utóbbi időben sajnos ahhoz is vezetett, hogy néhány alkalommal le kellett mondania a családnak a foglalkozást, mert a gyermek nagyon kezelhetetlen volt. Konkrétan ez csak egy-két nap kiesést jelentett, de ez elég volt ahhoz, hogy megkonduljanak a vészharangok.

A cowboyt ugyan nem érte váratlanul ez a forgatókönyv, hiszen  tudta, hogy hiába szaporodtak el az utóbbi időben a pozitív visszajelzések és az interjúk az egyes pályázatait követően, egyszer eljön az az idő, amikor újra kell gondolni a dolgokat és esetleg megint "survival job"-ra kényszerül. (Így nevezik a kanadaiak azokat a munkákat, amelyeket az ember azért vállal, hogy ideig-óráig áthidalja a felmerülő anyagi nehézségeket ~ "túlélési munka").

Az volt a pozitívum - ebben az egyébként nem túl kellemes helyzetben - hogy sikerült olyan megoldást találnunk, ami hosszú távon sem vágja el annak a lehetőségét, hogy valami rendes munkám legyen. Rövid brainstorming-ot (a.m. agyalás) követően, felkerestük a közeli ismerős kisboltok, ismerős alkalmazottait, vagy tulajait és a segítségüket kértük. A célunk az volt, hogy olyan részmunkaidős elfoglaltságot találjunk nekem, ami mellett tudok állásokra pályázni és interjúkra járni. Szerencsénkra elég segítőkészek itt az emberek és hamar jobbra is fordultak a dolgok. Múlt hétfőn - a kisállat-eledel bolt eladóinak köszönhetően - felhívott Al, egy középkorú, szimpatikus rokkantnyugdíjas, hogy hetente egy-két alkalommal sétáltatnám-e Sally nevű 8 éves golden retriever kutyájukat. Természetesen igent mondtam és így még egy kuncsaftom lett az idős kutyahölgy személyében. A kutyasétáltatás minden bizonnyal az egyik legjobb munka a világon. Az általam eddig megismert kutyusok mindegyike jólnevelt, szófogadó, mókus- és kismadárvadász-ösztönnel megáldott jószág. Nem elhanyagolható tény, hogy a sétáltatás jól is fizet - egy húsz perces sétáért 20 dollárt fizetnek, ami nem rossz pénz, pláne, hogy a cowboy szívesen is csinálja.

A másik, munkát eredményező dolognak saját magam jártam utána. Az egyik álláskeresést-segítő irodából elhoztam egy szórólapot friss állásajánlatokkal és megtaláltam köztük a helyi - egyébként ingyenes - újság, a The Independent & Free Press ajánlatát, amelyben újságkihordókat keresnek keddre és csütörtökre. Kiderült, hogy legkésőbb csak este 7-re kell a lapokat kikézbesíteni, így mindkét napon megoldott, hogy kocsival menjek. Nem rossz mi? - Kocsival járok újságot kézbesíteni... Annyire itt sem olcsó azért benzin, de tény, hogy szükséges a kocsi. A szomszédos, aranyos kisváros Glenn Williams lakosainak kézbesítek a GH 191 és a GH193 jelzésű útvonalakon - ne kérdezzétek, hogy mit jelentenek a kódok, de - tájékoztató jelleggel - szívesen mellékelek egy kis térképet a két útvonalról - íme:

A fenti egy viszonylag gyorsabban - kb. 30-40 perc alatt - elvégezhető útvonal, 52 házzal. A másik kicsit időigényesebb (noha 'csak' 77 ház), azt olyan óra, másfél alatt csináljuk meg.

Szép környéken, nyugis kerületekben - viszonylag vadkutyamentesen tud a dolog lezajlani... (egy házat kivéve), de egyébként annyira profi a szervezés, hogy a kihordók heti 29 centért, egy elég sokmindenre - többek között kutyaharapásra is - kiterjedő biztosítást köthetnek. A cowboy kötött... Egyébként nem vagyok köteles terjeszteni, ha bárminemű problémám akad. Sőt, akkor sem kell kézbesítenem az újságot, ha az előző szám még a ládában van, mivel ezzel megakadályoz(hat)om, hogy a postaládában felgyülemlődjön (BBJ - azért fejlődök nem?) az újság - esetlegesen ötletet adva ezzel a rablóknak, hogy pont oda kellene betörni, mert "biztos elutaztak otthonról"... Pesten, úgy hallom, ebben úgy 'segítenek' a helyi hómlesszek, hogy a postást, vagy újságkihordót tisztes távolból követve kilopják a postaládákból a drága újságokat, majd értékesítik őket egy Moszkva téri újságárusnál. Hát, ez is egy megoldás! Mindenesetre itt legalább annyira bizarrul hangzik ez a történet, mint amennyire felesleges a betörőktől való félelem, mert még Torontó külvárosában sem zárják a garázsukat az emberek...

Ha már a postaládákról esett szó, nem bírtam megállni, hogy ne fotózzak le néhányat, csak a hanglatfestés céljából. Szóval íme egy cseppet sem reprezentatív, de illusztratív sorozat:

Ilyen a klasszikus amerikai stílusú postaláda.

Ezt a fajtát "Rusztikus újgazdag" stílusnak neveztem el - biztosan nagy lenne rá a kereslet a hazai nehízfím menédzserek körében, mivel tényleg masszív és fémből van ... :-)

Végül egy - ha nem is a kedvenc - példány a barkács szellemiségű felhasználói körből. Ennek egyébként komoly hagyománya van errefelé. Az ügyesebb kezű és kreatív házigazdák szívesen villantják meg hobbi egész- vagy részeredményeiket. Az alábbi képen egy dizájnos családnév tábla látható:

Korábban említettem, hogy ketten végezzük ezt a kis mellékest, ami a cowboynak egyre inkább nagyszámú részmunkaidős munkáinak egyike. Nemrégiben hívott fel a Statisztikai Hivatal munkatársa - korábban pályáztam náluk is - és lehet, hogy ott is kinéz egy minimum heti 20 órás munka. Szóval Panni inkább az újságkihordás biztonságot adó békéjét kedveli, nameg az ablakok mögött gyakran megbújó kisállatok látványát...

Az Ablak-Zsiráf után szabadon... :-)

A cowboy viszont ennél is jobban szereti, ha ilyen autócsodákra bukkan a terjesztés közben... Csak stílusosan; egy Chevrolet El Camino. (A háttérben Panni sétál, láthatósági újságos batyuval az oldalán).

A Húsvét szerencsére másféle ígéreteket is tartogatott számunkra. Múlt vasárnapra húsvéti ebédre voltunk hivatalosak Marie (a szomszéd lány) szüleihez, akik részben máltai és ír gyökerekkel rendelkeznek. Cunning-ék nagyon kedves emberek, igazi családcentrikus, barátságos légkör fogadott (be) minket is. A cowboy egy kis aknamunkát is végzett Panni születésnapjának alkalmából, ami szintén a múlt hétvégén volt: megkértem Matt-et, hogy ha lehet, készítsenek Panninak születésnapi tortát, aki eleget is tett a kérésemnek. Igaz, hogy a fotó egy kis spéttel készült a gyergyaelfújáshoz képest - de a lényeg átjön.

A szülők - főleg a mama, Jocy (ejtsd: Dzsoszi) - annyira gondoskodtak arról, hogy mindenki jól érezze magát - beleértve persze minket is - hogy egészen feloldódtunk. Pannit is meghatotta a kedves fogadtatás, még ajándékokat is kapott. Azt hiszem, a Cunning család egy köztes kategóriába tartozik, egy másik kedves ismerősünk Romi felosztása szerint, (nála is vendégeskedtünk egyébként a húsvétos hétvégén - és ott is volt torta) aki úgy véli, hogy az emberek egyik része sok - és többnyire felületes - kapcsolatot ápol, míg a másik csoport tagjai kevesebb, de mélyebb, meghittebb kapcsolatot tartanak fenn. Marie szüleinél totál az volt az érzésem, hogy létezik egy uniós halmaz is, ahová az olyan emberek tartoznak, mint ők, akik nem esnek kétségbe, ha állandó a nyüzsgés és 20-30 emberre kell sütni-főzni, ugyanakkor az is fontos számukra, hogy a vendégeiket olyan szeretet és közvetlenség vegye körül, amiben azok igazán otthon érezhetik magukat... Az első kategóriáról sem negatív értelemben beszélt Romi; sőt azt is elmondta, hogy azok az emberek, akiket ő oda sorol, valamilyen megmagyarázhatatlanul ösztönös viszonyban vannak az élettel. Ezt nehéz illusztrálni, mindenesetre a soraimat most azzal a véletlenszerűen készült videóval zárom, amikor Jocy egy fényképet szeretett volna Panniról készíteni, de csak kicsivel később vette észre, hogy a fényképezőgép videó üzemmódban van...

Szevasztok,

ismételten képzeletbeli lasszót vet a cowboy az olvasók retinájára - ezúttal a múlt szombati adománygyűjtő gála ürügyén, amit Panni munkaadói a kisfiuk számára létrehozott alapítvány javára rendeztek a Torontó északi részén fekvő "La Primavera" elnevezésű rendezvényközpontban. Sajnos a tavasz - szokatlanul hosszan - várat még magára itt Kanadában, de legalább már a télnek vége van. Az alcím arra utal, hogy az alapítvány jelmondata (Chase the Dream - Kergesd az álmot!) úgy is érthető, hogy Chase, az álom, vagy hogy Űzd az álmot! - mivel a chase szó jelentése: üldözni, kergetni. Elég szimbolikus, gondolom nem is szorul bővebb kifejtésre a dolog.

Ez a mostani volt a második ilyen gála a család életében és eszmei jelentőségén túl azért fontos számu(n)kra, mert az ott felajánlott adományok teszik lehetővé a gyermek kezelési és ápolási költségeinek a fedezését. Bár Kanadában a hazai rendszerhez hasonlóan ingyenes az egészségügyi ellátás, Chase betegségét és elsősorban annak gyógyítási módszereit nem fedi le a kanadai intézményrendszer. Ez politikai hátterű dolog, nem szakmai, de tény, hogy ezen a téren elmaradottabb az itteni ellátórendszer, mint sok más európai társa. (Persze ez nem jelenti azt, hogy egyébként meg ne lenne nagyon profi.) Azok a családok, akiknek CP-s (Cerebral Palsy - az egy- vagy több végtagra kiterjedő agyi bénulásos betegségek gyűjtőneve) gyermekük, vagy családtagjuk  van arra kényszerülnek, hogy megpróbálják a civil- és a magánszféra támogatását kérni. A Galea család is ezt teszi.

Mivel az apa - szakmájából fakadólag - sok befolyásos vagy tehetős emberrel kerül kapcsolatba, a meghívottak vagy a résztvevők között sok ismert TV-s személyiség, sportoló vagy üzletember, gyártulajdonos akadt. Rengeteg szervezést és előkészületet igényel egy ilyen esemény megszervezése - nem csoda, hogy a család számára már hetek óta ez a dolog állt a központban. Két videóval is igyekeztek hírverést csinálni a rendezvények - ezeket különböző csatornákon terjesztették, de persze plakát és szórólap is készült. Előbbieket most én is megosztanám veletek:

Korábban mi is könnyelműen megígértük nekik, hogy elmegyünk az idei gálára, azonban, amikor két hete Rachel - az anya - rákérdezett Panninál, hogy ugye megyünk-e, ő csak zavarában habogta rá, hogy igen. Bocskorunk azért- na most azért habozok, mert az 'ódzik' népies kifejezést kellene múlt időben ragoznom és helyesen leírnom... de értitek remélem, hogy azt akarom mondani, hogy nem volt valami nagy kedvünk a rongyrázáshoz... Többek között azért sem, mert - csak hogy bezárjam a kört - akkor éppen én voltam megfázva. Hezitálásunk másik oka a fejenkénti 125 dolláros részvételi díj volt, amit a családnak esze ágában sem volt nagyvonalúan felajánlani nekünk, szóval mostanában (is) ritkán vacsoráz(t)unk közel 50 ezer forintért. De gondoltuk, illik ott lennünk egy ilyen eseményen, úgyhogy lenyeltük a békát.

A helyszín a Vaughan (ejtsd: vón) városrészbeli La Primavera rendezvényközpont volt, ahogy tavaly is. Aki lecsekkolná, vagy itt tervezi megrendezni a következő családi programot, annak íme az elérhetőség: (sajna csak angolul) http://www.laprimavera.ca/About_us.html Viszonylag nívós hely és a rendezés is rendben volt - igaz a cowboy az érkezéskor elkövetett egy komoly protokoll bakit. Ahogy beléptünk az előtérbe egy fiú és egy lány fogadott minket. Én a fényképezőgépet a kezemben szorogatva azt szerettem volna megtudni tőlük, hogy merre tudjuk átvenni a jegyünket, de mindeközben nem vettem észre, hogy a fiú a kezét nyújtotta, amit én - gyanakvó kelet-európaiként - félreértettem, mert azt hittem, hogy a kamerát akarja elvenni a kezemből... Szóval ezt a sztorit Badár  Sanyi egy stand up fellépésben biztos el tudná viccesen mesélni, de nekem égett a fejem rendesen. Na mindegy tudjuk ezt be a megfázásomnak, ami egyben némaságomat is jelentette aznap, mert a hangom is totál elment. A fenti intermezzo-t leszámítva nem feszengtünk túl a rendezvényt, igaz nem is lazultunk le nagyon. Bár több lehetőség is nyílt a korlátlan alkoholfogyasztásra - igaz csak Panni számára, mert én vezettem - valahogy éreztük, hogy nem itt és nem most kellene csúnyán bekarmolni. Meg az idétlen bárpultos sem értette a Cuba Libre kifejezést, amivel mi rumos-kóla longdrink készítésére akartuk őt sarkallni. Azok a fránya kulturális különbségek... Becsületére legyen mondva, amint megértette, hogy mit akarunk, nem sajnálta a rumot - ha jól láttam egy-egyben mixelte. :-)

Asztaltársaságunk körében ismerősökre is akadtunk - főleg Panni, aki Mya-t - Chase korábbi beszédterapeutáját - és egy másik fotós lányt is ismerősként üdvözölt. A résztvevők számát nem tudnám megsaccolni, de talán az alábbi fotó segít azoknak, akik jók ebben (persze ez még a gála elején készült, de minden asztalnál ültek később):

Hatra hirdették az est kezdetét, amikor is előételeket szolgáltak fel svéd asztalos jelleggel a vendégek számára. Nekem az exxonos céges bulik jutottak az eszembe erről. Tény, hogy az előételekben nem volt hiba, finom volt minden és a mennyiséggel sem volt gond. Az asztaloknál finom olasz vörös- és fehérborral lehetett leöblíteni a falatokat. Igaz, hogy a menüsor (tejszínes tortellini és paradicsomos gnocchi, valamint csirke- és marhahús párolt zöldségkörettel) már nem volt annyira elragadó, de addigra már amúgy is jóllaktunk az előételekkel és a desszert kínálat feledtette a hiányosságokat. A vacsora előtt beszédeket hallhattunk - többek között - a Chase lábműtétjét végző Dr Roy, M. Nuzzo-tól, de felszólalt egy Stanley kupa győztes hoki játékos és a horgászműsorvezető Bob Izumi is. Az asztalokon kihelyezett brosúra bőséges információt szolgáltatott a betegségről, meg a gyógyulás körülményeiről - sajnos hamisakat is. Például Panni javadalmazásáról kissé túlzó (konkrétan a fizetésének pont a dupláját írták be, mint tételes költséget) számokat láttunk. Az volt a marketingkommunikáció üzenete, hogy a műtét csodákat tett Chase-zel, a kondukció meg rohadt sokba kerül, úgyhogy tessenek bőkezűen adakozni. Panninak az is rosszul esett kicsit, hogy a műtétet végző amerikai orvosnak nem győzték megköszönni a segítségét, őt pedig egyáltalán nem nevesítették, csak magáról a konduktív terápiáról, mint módszerről beszéltek sokat, de a nap, mint nap a gyermekkel küzdő emberről nem. Igazat adtam / adok neki, de azt is értem, hogy egy amerikai orvos nagyobb presztízs-tényező, az adománygyűjtés szemszögéből, mint egy magyar konduktor lány. A sors iróniája, hogy a műtétet megelőzően  éppen ez az orvos áradozott Panniról, mint a csodatévő konduktorról, akit mindenképpen szeretne megismerni és akár egy konferenciára is meghívni, hogy népszerűsítse azt a nagyszerű módszert, amivel dolgozik. Szóval egyelőre státuszunk az igahúzásra korlátozódik, de most ez van. Próbálunk hozzá jó képet vágni... Néha azért sikerül - ld alább:

Az is igaz, hogy az est következő programpontjaként beharangozott videó-blokkok egyikében Panni nagyon hangsúlyosan jelen volt és ezt a 8 kivetítő mindegyikén jól lehetett látni. A verbális kiemelés ellenére sokan maguktól is rájöttek, hogy Panni foglalkozik Chase-zel és ők nem is mulasztották el, hogy gratuláljanak neki és további sok sikert kívánjanak. Az alábbi képen is ez látható:

Ami ezútán történt, az a korábban kiállított és felajánlott tárgyak csendes aukciójának a végkifejlete volt. A meghívott hírességek különböző tárgyakat ajánlottak fel - ezekre az asztaloknál licitálni lehetett. Hogy a múltkori írásomat ide szőjjem, a Toronto Raptors-os Bargnani 7-es számú meze is terítékre került - nem tudom végül mennyiért ment el, de a kikiálltási ár azt hiszem csak 250 dollár volt.

Az alábbi videó egy kis körkép - melynek alfája és omegája persze megintcsak a múzsa...

Voltak olyan felajánlások is, amelyekre nyíltan lehetett licitálni -  ezek többnyire utazások voltak, vadászattal összekötve - belföldön, vagy valamerre dél-amerikában. Nem tudom, láttatok-e már ilyen tipikus amerikai licitet, mellékelek egy videót, de Scatman John nincs a kanyarban se...

Mi nem vártuk meg a táncos parti kezdetét, ami a licitet követően kezdődött, mindenestre másnap reggel Panni drámai bejelentéssel fogadott.

Szevasztok!

Újra jelentkezik a cowboy - ezúttal NBA-s különkiadással. A blogbejegyzést két dolog is indokolja. Egyrészt vészesen lecsökkent a blog látogatottsága az utóbbi időben... :-) Az igazi ok mégis inkább az, hogy a múlt héten szomszédaink költői kérdést intéztek hozzánk sms-ben: miszerint lenne-e kedvünk elmenni az április 10-i Toronto Raptors-New Jersey Nets meccsre, Torontóba. Fogalmazzunk úgy, hogy 'pont ráértünk'. Ők egyébként Marie mamájának 65. születésnapját ünnepelték, ezért nem tudtak elmenni a meccsre... Isten éltesse!

A címről: a raptorok kifejezést - hála Spielberg dinós filmjeinek - talán nem kell indokolnom, azt pedig, hogy miért járnak a raptorok Adidasban az alábbi csapat-logó indokolja…

Nemcsak azért örültünk meg nagyon ennek a lehetőségnek, mert még egyikünk sem volt ilyen rangos kosárlabda eseményen – főleg nem NBA meccsen – hanem azért is, mert ránk fért egy kis töltődés az utóbbi napok (hetek) zavaros történései után. Pannit ismét ledöntötte lábáról az influenza, Chase egyik orvosa szerint lehet, hogy a kisfiú autisztikus vonásokat is mutat, valamint egyelőre a cowboy is eredménytelen álláskeresés ügyben. Persze ennek a lehetőségnek is – talán – én örültem jobban, de a nap végére kiderült, hogy a nem kosárlabda rajongó nézőnek is bőven kijár a szórakozásból egy ilyen meccsen. Ha elolvassátok ezt a bejegyzést, kiderül, miért…

Bár régen magam is kosárlabdáztam – akkor még jobban is követtem az NBA történéseit – a Toronto Raptors csapat neve nem cseng(ett) előttem ismerősen. Miután utánanéztem utóbbi eredményeiknek kiderült, hogy miért. Na jó nem akarok gonoszkodni, és nem is kellene, mert például a 2008-09-es idényben ők voltak a keleti főcsoport Atlanti divíziójának bajnokai, de mostanában gyengébben muzsikálnak. 1995-ben alapították a csapatot a Vancouver Grizzlies-zel egyidőben, az NBA kanadai terjeszkedésének eredményeként. Miután a másik csapat a Memphis állambeli Tennessee-be költözött, az NBA – a Nemzeti Kosárlabda Szövetség, profánul az észak-amerikai profi kosárlabdaliga – egyetlen nem amerikai székhelyű csapata a Toronto Raptors lett. Ez a csapat összetételén nem látszik, mert többnyire amerikai játékosok alkotják. Igaz, hogy az egyik leginkább ponterős játékosuk pont olasz, Bargnani, aki tegnap egyébként nem lépett pályára. A csapat menedzsere pedig kanadai, Jay Triano. Ennyit a száraz tényekről.

Mivel a meccs színhelye – az Air Canada Centre – éppen a torontói Union vasút- és buszállomás közvetlen közelében volt, ezért úgy döntöttünk nem bumlizunk, hanem inkább bulizunk. (Az ismételten béna szóviccért én kérek elnézést…!) Ez azért is volt jó ötlet, mert tudtuk, hogy ülőhelyünk a bár közelében található és bár egy pohár sörig/borig nem büntet a police, azért alapvetően itt is a zéró tolerancia elve van érvényben. Szóval megváltottuk a jegyünket, és mivel Panni aznap dolgozott, ezért ’Just In Time’ rendszerben dolgoztunk. Kapunyitás előtt nem sokkal értünk oda, így volt időnk bambulni egy picit a város felhőkarcolóinak árnyékában. Lehet is egyébként…

Itt egy másik, művészkedős, ellenfényes fotó, ami bizonyítja, hogy az Air Canada Centre (a továbbiakban ACC), a CN Tower valamint a Union vasútállomás egy kupacban vannak…

Az ACC egyébként csak 1999-től ad otthont a Toronto Raptors – és egyébként a szintén nagyon népszerű Toronto Maple Leafs hokicsapat – mérkőzéseinek, korábban az ugyancsak hatalmas Rogers Centre-ben játszott a csapat. Az épület kívülről nézve olyan semmi különös, ugyan eléggé be is van építve a terület, amerre a szem ellát, felhőkarcolók hada veszi körül. Tudom, hogy ez már lassan vesszőparipám, de engem lenyűgőznek ezek az épületek, ezek a méretek – Nagykőrös jóval kisebb város… J és Budapest sincs még a kanyarban sem… Továbbmegyek az európai nagyvárosok sem ilyen jellegűek szerintem. Szóval még egy kép.

Nade vissza a sporthoz – jobban mondva az ahhoz tartozó kellékekhez. A sörhöz konkrétan. Kívül tényleg semmi különös az ACC, de belülről minden más. Kezdjük ott, hogy saját sörfőzdéje van. Ez milyen leleményes? Már szimpatikus a hely! Egy logisztikai fenomén!

És íme a termelés elosztóágazatának egyik földszinti egysége.

Szinte minden büfében lehet egyébként sört - is – kapni – nem olcsón, de korrekt, professzionális vendéglátóipari keretek közt. A sör itt majdnem kétszer annyiba kerül, mint egy átlag pub-ban, de azért persze fogyasztottuk mi is. Sőt az árából fakadólag mértékkel is – erre egyébként (mármint a mérsékletes alkoholfogyasztásra) minden adódó alkalommal fel is hívják a figyelmet a létesítményen belül. A söröspoharakat be is lehet vinni a lelátóra, de tesznek rá egy olyan műanyag fedőt, aminek a kialakítása olyan, hogy egyszerre nagyon kellemes belőle inni, ugyanakkor nehéz kilöttyenteni belőle az italt. Én ezt is a kanadai konfliktus-kerülés egyik megnyilvánulásaként értelmezem, de tény, hogy működik a dolog.

Magán a lelátón kulturáltan de felszabadultan viselkednek az emberek – alapvetően felhasználó barát módon értelmezi mindenki a ’Cirkuszt és kenyeret’ elvet. A szervezők, meg az NBA azért, mert azt adja a népnek, amit az akar, a nézők meg azért, mert erre vevők. A reklám, meg a különböző pénzköltési lehetőségek szövik keresztbe-kasul az este szinte minden mozzanatát, de mivel profin csinálják, ezért nem zavaró. Nem beszélve arról, hogy a szórakozás mellett sportértéke is van a dolognak, hiszen az NBA a világ egyik legjelentősebb férfi kosárlabdabajnoksága és egyben a világ harmadik legnagyobb nézőszámú profi sportligája – legalábbis a Wikipédia szerint. Egy szó erejéig, vissza a kulturára, meg a kulturális különbségekre. Eszméletlen sok turbános férfit és fiatalt lehetett látni –ez megszokott egyébként Kanadában–, az egyik szünetben egy indiai show-tánc produkciót is láthattunk – valamilyen indiai ünnep alkalmából, majd a hangosbemondó Boldog nemtudomilyenünnepet kívánt a nézőknek. Így is lehet. Mindez egy NBA meccsen. Érdekes nem?

Nade megint csak vissza a sporthoz és a meccshez. Nem véletlen, hogy gyakran kalandozom el, mivel a meccsen sem mint őshonos Raptor drukkerek vettünk részt, hanem mint érdeklődő külhoniak. És bár a meccs is érdekes volt – kivételesen eredményes volt a hazai csapat – sokszor ragadta meg valamilyen érdekes részlet a figyelmünket. A Raptors kabalafigurája – mit ad Isten?! – egy piros színű raptor (bár inkább profi animátornak nevezném) minden alkalmat megragadott, hogy a nézőkkel – főleg a gyerekekkel – bohóckodjon. Hol fehér öltönyben moonwalk-olt egy Michael Jackson koreográfiában, hol egy kopasz ember kobakját simogatta meg meglepetésszerűen, hol pedig Ford autóreklámhoz asszisztált egy kis villany-autót vezetve.

Ezek a kis show-elemek rendre időkérés alatt vagy a negyedek közti szünetekben zajlottak – a cowboynak volt egy olyan érzése, hogy ezek a mesterséges szünetek, valahogy le is vannak vajazva az edzőkkel, vagy a csapatokkal, de ismétlem, mivel a reklám profi módon volt a sportba illesztve – sőt a közönség is vette a lapot – nem volt zavaró az összkép. A dinó kabalafigurának segítői is akadtak a csapat pon-pon (vagy pom-pom?!) lányainak vagy magyarul hivatásos szurkolócsapatának a személyében. Ők olyan fontosak a csapatok körüli felhajtásban, hogy például a Raptors honlapján külön oldalt szentelnek a munkásságuknak Dance Pak név alatt. Férfitársaim kedvéért mellékelem az elérhetőségüket – egyébként a lányok etnikai sokszínűsége jól tükrözi a kanadai viszonyokat, szóval politikailag totál korrekt a válogatás. http://www.nba.com/raptors/1011_dancepak.html

Nekem az is furcsa volt, pedig biztos láttam már tévében összefoglalót NBA meccsről, hogy – főleg – a hazai csapat támadásai alatt modern csatazajt, azaz biztató zenét is szolgáltattak a rendezők. Ezek a zenék többnyire hip-hop számok alapjai vagy részletei voltak – illeszkedve a műfaji követelményekhez. A csarnok hangfalai egy antik kolosszeum gladiátor-viadalának hangulatát keltették, erősen megtámogatva hatalmas és csíkokban futó kijelzőkkel meg egyéb vizuális nyalánkságokkal. Egyébként a cserét és az időkérést is külön hangeffektus kísérte. Íme egy kis ízelítő:

Alapvetően az volt a benyomásom, hogy ezek a meccsek kíváló alkalmat biztosítanak kisebb-nagyobb családi-, vagy apa-fiú programokhoz; sok ilyet láttunk. A mellettünk ülők esetében jobbról is, balról is akadt erre példa. A gyerekeknek ilyenkor meg lehet venni az aktuális reklámanyagot (polót, bögrét, kulcstartót), valamint a szem-szájnak ingere típusú cikkeket, úgymint jégkrém, csoki, nyalóka, pattogatott kukorica, üdítő stb.) Meg is veszik egyébként, a gyerekek pedig nagyon élvezik mind a játékot, mind pedig a járulékos javakat. A meccsről azért sem akartam bővebben írni, mert két okból is nehéz lett volna fenntartani az érdeklődést. Az egyik a műfaji korlát, a másik pedig, hogy a Raptors szinte az egész meccsen vezetett és csak a végére tette kissé izgalmassá az ellenfél a végkifejletet. Panni is csak azért izgult, mert a szomszédaink elmondták, hogy ha a hazai csapat 100 pontnál többet szerez, akkor a belépőjegy egy szelet ingyen pizzára is feljogosít az egyik nagy pizza láncnál. A szemetek megálltak 99-nél, pedig lett volna még idejük a végén dobni egyet. Én nem bántam, mert már korábban biztosra mentem egy szelet Supreme pizzával a sör mellé. Biztos, ami biztos alapon. Ja, ha valakit érdekelne, a végeredmény 99:92 lett a Raptors javára… Most szólj hozzá!

Szevasztok!

A cowboy a tegnapi Szt Patrik nap alkalmából ír újra. Ez is ún. előszöri élmény számunkra, ugyanis egészen idáig nem nagyon voltam tudatában, hogy ilyen ünnep létezik. És mégis. Ontario-ban nem nemzeti ünnep március 17-e, de van olyan tartomány - például Newfoundland és Labrador - ahol ünneplik a szent halálának tartott napot (†461).

Simán el tudom képzelni, hogy rajtam kívűl más sincs teljesen képben az írek védőszentjeként számon tartott Szent Patrick-kal, ezért leírom, hogy azért fontos alakja az ír kultúrának ez az - egyébként nem is ír, hanem wales-i származású - hittérítő, mert ő honosította meg az Írországban a kereszténységet, valamint ő volt az, akinek sikerült ötvöznie az addigi ír hagyományokat az európai keresztény hittel (pl.: szentháromság~három levelű lóhere (jellegzetes ír szimbólum). Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma szerint (forrás: http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/szent_patrik) a szent tisztelete nálunk valamiért nem, de a középkori keresztény Európa nagy részében elterjedt volt. Aki többet olvasna a dolog eredetéről az a fenti utalás kapcsán ezt megteheti, én a továbbiakban az ünnep profán részével foglalkozom.

Azt, hogy ezt az egészet gyakorlatilag is megismerhettük, a szomszédainkkal való friss barátságunknak köszönhetjük (ld kettővel ezelőtti bejegyzés ~ Szomszédok), konkrétan azt hiszem, még inkább Marie-nak, akinek a papája ír származású (a mamája pedig máltai, de ez tegnap este egyáltalán nem látszott rajta...). És itt el is érkezünk a Szt Patrik nap egyik lényeges gyakorlati alaptételéhez, amit az alábbi fotóval illusztrálnék.

Azaz, Szt Patrick napján bárki ír lehet - Welcome/Isten hozta!

Ehhez elég csupán - nem muszáj, de ajánlott - valamilyen zöld színű ruhát vagy kelléket viselnie. Utóbbit a kanadai kellékipar jelentősen megtámogatja, azaz szinte bármit lehet Szt Patrikos stílusban kapni, de persze az ír kalap a legjellemzőbb. Mi Marie-tól hawaii virág-nyaklánc jellegű kelléket kaptunk - természetesen zöld (Panni esetében zöld-fehér) színben pompázót. Hülyén is néztünk ki, de van az az az alkoholmennyiség, ami mellett a cowboy ezt egyáltalán nem bánja, amint ez a mellékelt ábrán is látható:

Ami az italozást illeti, sejtettem én előre, hogy az írek nem hagyják ki az alkalmat, hogy védőszentjük halálának évfordulójából ne csináljanak egy jó kis ereszdelahajamat típusú napot. Annak ellenére, hogy alig készült olyan fotó, amelyiken ne látszódna az alkohol - leginkább Guiness - valamilyen formája, békésen zajlott a rendezvény, melynek helyszíne egy Brampton-i ír közösségi központ volt, ami persze kapásból két kocsmának is otthont adott. Téved azonban az, aki azt hiszi, hogy egy ilyen rendezvényen nincs helye a hagyományőrzésnek. A közösségi központ tánccsoportjai minden évben bemutatják -ír- tánctudásukat. Egyik oktatójuk a világhírű amerikai - de ír gyökerekkel rendelkező - Michael Flatley társulatának táncosa volt. A lányokon lévő parókát a cowboy kicsit cikinek találta, de a produkció értékéből ez nem von le semmit.

A másik teremben zenekar játszott, enyhén country-s, de alapjaiban ír zenét. Mi ugyan nem álltunk be táncolni, de sokak megvillantották géppuskaláb-technikájukat életkortól függetlenül. És ez itt most egy lényeges elem!

(Külön felhívnám a figyelmet az anyukájával táncoló kislányra...)

Nagyon klassz volt látni - és ez a megállapítás, most a rendezvény egészére vonatkozik - hogy ezek az emberek kortól függetlenül tudták nagyon jól érezni magukat - együtt. És ez is nagyon lényeges. Számomra utópisztikus a gondolat, hogy én, vagy akármelyik olvasóm egy jeles nemzeti (vagy tartományi) ünnepen együtt mulat a szüleivel egy kocsmában és önfeledten szórakozik úgy, hogy ez az egész egy pillanatig sem kínos, kellemetlen vagy ciki. Tehát senki nem azt várta a fiatalok, vagy a szülők részéről, hogy mikor pattan már le a másik, mert addig csak feszeng. Remélem, hogy senkit nem sértek meg ezzel, de ugye nehéz ebbe a helyzetbe beleképzelnünk saját magunkat - és mindenkitől elnézést, ha ez az ő esetében mégsem így lenne. Itt tegnap este pedig abszolút erről volt szó és ezt nagyon jó volt látni és megélni. Ugyanez képekkel illusztrálva:

Anya és lányai, Marie, Judith, Nathalie

Családi fotózkodás - a kép jobb szélén Marie papája, középen a papa testvére, az ő jobbján lánya

KOcsma élet-kép

Panni és Marie papája - az est vége felé már kalapban, ami Pannin valamilyen meg nem magyarázható oknál fogva inkább (ír?) boszorkányos jelleget öltött...

Panni, Marie, Cowboy (immár utóbbi is Guiness kalapban)

Az est persze arra is jó alkalom vollt, hogy tágítsuk ismerőseink körét, akik ez esetben leginkább barátaink/szomszédaink barátai és/vagy testvérei voltak. Ennek megfelelően megismertük Mike-ot, aki Arsenal (rangos angol focicsapat) drukker és Forma-1 rajongó - minden évben ott csápol a montreáli futamon. Marie papája szerint Mike a népszerű dokumentumfilmes Michael Moore-ra hasonlít és azt hiszem  van is benne valami: http://www.michaelmoore.com/ (A képen egyébként bal oldalt látható, tőle jobbra Matt).

Megismerkedtünk még egy lánnyal is a baráti körből, de róla fotónk sincs, meg a nevét sem tudjuk, és kicsit dilis is volt, ugyanakkor anyai ágon horvát származású így a cowboy megragadta az alkalmat, hogy elmagyarázza a lánynak a "Picsku materinu!" (szerb/horvát - a.m.: Anyád picsáját!) kifejezés jelentését, amit a lány ugyan korábban gyakran hallott nagymamájától, de soha nem értett.

Zárásképpen az alábbi Szt Patrik áldást osztanám meg veletek, mert ide passzol és szép:

„Legyen az út oldaladon, a szél mindig körülötted, a nap, mely melegen ragyog arcodon és az eső, mely édesen hull a környező mezőkre, és míg újra találkozunk, Isten óvjon tenyerén.”

Meglepő módon a múlt vasárnapi Oscar díjátadó gálával kapcsolatosan szeretném megosztani a benyomásaimat; ebben persze csak az a meglepő, hogy nemrég írtam, de mit tegyen a cowboy, ha most van aktualitása a blogírásnak. Annál is inkább, mert életemben először láttam a showt és most rögtön az elejétől a végéig, azaz a vörös szőnyeges bevonulástól a fináléig. Otthon soha nem voltam olyan megszállott, hogy hajnali kettőtől kövessem az adást, itt viszont házhoz jött a szobor, hiszen több - általunk is fogható - csatorna közvetítette azt a műsort, amiről - nem eltúlzott médiajelentősége miatt - olyan sokat hall ilyenkor az ember, de lehet hogy igazán soha nem kerül közel hozzá.

A cowboy elmondhatja magáról, hogy ez most sikerült; ugyan nem vehető biztosra, hogy ezek után minden  körülmények között megnézi majd a gálát, de hogy megérintette a varázsa, az biztos. A következőkben erről lesz szó - persze nem saját képanyaggal...

Mivel nem szeretnék azzal bajlódni, hogy a netről képeket csenek, ezért a továbbiakat illetően az alábbi webes utalással szolgálok, ahol mindenki megtalálhatja szavaim képi megfelelőjét. Szóval íme az Oscar hivatalos honlapjának az elérhetősége (sajnos csak angolul): http://oscar.go.com

Itt egyébként tényleg ezzel van tele a híradó, meg a média - úgy általában. Az egyik TV csatornán külön műsor - magyarul: Divatkommandó - elemzi a nagyobb társadalmi eseményeket követően a résztvevő sztárok megjelenését. Most persze az Oscar a téma, meg persze a sztárok: ki mit mondott, viselt vagy hordott. Igaz, hogy a fejlett távol-nyugati országokban több ember számára érhető el az, amit sok helyen már luxusnak tartanak, azért itt is van hova fokozni a külcsínt. Nem is ciki erről beszélni, megvan a reklám-, meg a rongyrázás helye, de jó volt látni, hogy sokan a külsőségek ellenére 'szinpadikusak' vagy szellemesek tudtak maradni. És emberek főleg. A hivatalos díjátadó gálát megelőző  - tévében - félórás vörös kárpitos bevonulást bemutatni hivatott műsorrészben számomra pont az  volt a meglepő, hogy sikerült a riportereknek és tévés személyiségeknek közel, - kvázi a hétköznapi halandó szintjére - hozni a sztárokat. És ebben biztos szerepet játszott, hogy nem egy magyar közvetítésen keresztül és szikrontolmácsolással jutott el hozzánk a lényeg. Végig az volt az ember érzése, hogy folyamatosan a kulisszák mögött tartózkodik, de legalábbis jelen van, ami persze ugyanúgy illuzórikus, mint bármi más.

Mindenesetre a később díjat nyert, várandós Natalie Portman is annyira meg volt illetődve, amint az érkezésekor - már nem is tudom miről - kérdezték, hogy nem az volt a benyomásom, hogy ő egy híres hollywoodi sztár. Pedig az volt, visszafogott, törékeny és érzéki. Azon túl, hogy Sandra Bullock-ot nem ismertem meg (szerintem annyira fel volt varrva az arca, vagy ennyire jól tartja magát), ő is elmondta, hogy izgul - pedig ő idén 'csak' díjat adott át - igaz tavaly kapott is egyet. Halle Berry bájos volt és szexi. Justin Timberlake is kapható volt egy kis meg nem rendezett poénkodásra, amikor az őt interjúvoló riporter mikrofonján keresztül üzent a közvetítés következő riporterének. Az Oscar-ban számomra az volt a varázslatos, hogy a résztvevők könnyedek, lazák és valamilyen tartalmas eleganciát sugároznak és abszolút átjött, hogy ebben a filmes világban tényleg ez a legnagyobb durranás. Miközben nem nagyon volt jelen a túlzott, vagy erőltetett ripacskodás. Éppen a TV közvetítés rendezőjét kérdezték, hogy mennyire ideges, vajon minden rendben lesz-e, mire elmondta, hogy persze, de szemmel láthatóan is folyt róla a veríték, és ekkor a háttérből bekúszott Steven Spielberg és egy kis fehér törölközővel nagyon szinpadiasan, ugyanakkor nagyon visszafogottan megtörölte a rendező homlokát majd egy szó nélkül elosont, hogy elfoglalja helyét a los angelesi Kodak színház egyik bársonyszékében. Többek között az ilyen pillanatok hozták kanapéközelbe az Oscart.

A fenti sorok persze az én benyomásaimról szólnak - a helyi sajtó (konkrétan a Toronto Star) mai számában azt olvastam Peter Howell filmkritikus cikkében, hogy az idei Oscar a Golden Globe-ot majmolta és totál elveszítette azt a nagystílű jellegét, amiről én az előbbiekben írtam. Az tény, hogy a két műsorvezető, Anne Hathaway és a legjobb férfi főszereplő címre jelölt, - de díjat nem nyerő - James Franco nem voltak olyan nívósak, mint például Billy Crystal humorista, aki korábban 8 alkalommal vezette a műsort, és akinek idén is szántak némi műsoridőt. A kritikus egyenesen a középiskolai komédiákhoz hasonlította a két fiatal szereplését, amivel egyébként valószínűleg a fiatalabb korosztályt célozta meg az Oscar szervezőgárdája. Mindenesetre az USA-ban több, mint 34 millióan követték a TV adást,  aminek Kanadában bő 6 millió nézője volt a CTV-n. Állítólag több poén elemet emelt át fenti humoristától a fiatal páros, ez nekünk persze nem tűnt fel, de az mindenképp, hogy a férfi műsorvezető talán a kelleténél jobban le volt lazulva - szerintem valami illegálisat fogyasztott...Panni szerint érdektelen és flegma is volt.

Persze voltak árnyoldalai is a gálának. Nem az eredményekről sokkal inkább a díjazottakról beszélek. A díjakat - amennyire meg tudom ítélni, hiszen sok filmet nem láttam a jelöltek közül - szerintem azok kapták, akik megérdemelték. Egy-két dolog azért így elsőre is furcsa volt. Korábban olvastam az Oscar gáláról, hogy a rendezők annyira ügyelnek a látványra, hogy ha valakit a pódiumra szólítanak, akkor a kulisszák mögül valaki rögtön elfoglalja az illető helyét, hogy ne tűnjön foghíjasnak a nézőtér. Ennek - az első hallásra profi ötletnek - a megvalósításába korábban nem is gondoltam bele, de aki látta a Kodak színház széksorainak elrendezését, könnyen beláthatja, hogy vannak olyan helyek, ahol ezt nehezen lehet varratmentesen megoldani. A közvetítés során nem is értettem, hogy valaki miért guggol ott  háttal a színpadnak a széksorok között, jobban mondva, hogy ezt miért láttatja a kamera... És persze ott voltak a beszélni nem tudó díjazottak. Sok technikai jellegű díj is van, például képvágó, hangmérnök, jelmeztervező stb. Érthető, ha valaki nem a szavak embere, de azért mindennek van határa. Relatíve sok olyan ember volt, aki nagyon kínosan abszolválta élete legsikeresebb pillanatait, mivel az idegességtől köpni-nyelni sem tudott. Aztán ott volt Melissa Leo - a Fighter című filmből - aki a legjobb női mellékszereplő díját kapta és az - egyébként csapongó és szétesett - beszéde során  élő adásban 'bazmegelt' már elnézést, de ez történt. Díját a 94 éves Kirk Douglas  adta át, aki szerintem annak ellenére is vicces volt, hogy alig tudott beszélni. Mindenestre az Oscar producerei Bruce Cohen és Don Mischer egy előzetesen megtartott munkaebéden minden jelöltnek kihangsúlyozták, hogy összesen 45 másodpercük van a köszönetnyilvánításra és a beszédükre. Persze ezt sajnos idén is keveseknek sikerült stílusosan vagy eredetien megoldani. Két kiemelkedően jó volt, plusz egy valaki aki érdekes dologra tapintott rá. A két előbbi a Király beszéde című filmhez kapcsolódik; a legjobb eredeti forgatókönyv kategória nyertese David Seidler, aki több dolog miatt is szórakoztató volt: részben mert kifejtette, hogy az apja mindig is mondogatta, hogy későn érő típus - mármint a díjazott, aki valószínűleg a legidősebb valaha élt nyertes, hiszen 74 éves. A másik poénja az volt, amikor a köszönetnyilvánítások során megköszönte az angol királynőnek, amiért az nem csukatta a londoni Tower-be, Melissa Leó korábbi f-betűs káromkodásáért. Ez olyan poén volt, amit nem lehetett előre megírni és ült. A legjobb film díját elnyerő Tom Hooper beszédének az volt a summája, hogy az ember hallgasson az anyjára. Ez az ő esetében azért is igaz, mert az anyját 2007-ben  ausztrál barátai meghívták Londonban egy - akkor még - ismeretlen darab olvasópróbájára és nem is akart elmenni, de amikor hazaért, azzal hívta fel a fiát, hogy "azt hiszem megtaláltam a következő filmedet". A harmadik és egyben -részemről- zárópoén a dokumentumfilm kategória nyertesétől, Charles Fergusontól (rendezőtársa:Audrey Marrs) származik, aki a legutóbbi gazdasági világválságról forgatta Inside Job című filmjét. Szabadkozva ugyan de elmondta, hogy a legutóbbi pénzügyi válságot követően egy pénzügyi vezetőt sem csuktak börtönbe és ez szerinte nem OK...

A 83. Akadémiai Díjátadó 2011-ben mintegy három órás műsora egy iskoláscsapat énekprodukciójával zárult, ami számomra már nem volt annyira megható és érdekes, de ez van. Zárásul egy fotó mégiscsak a színházteremről felülnézetből - pusztán a miheztartás végett.

A kanadai cowboy ezzel a transzformált filmes utalással köszönti téli álmából riadva a kedves, valamint a bejegyzés tényétől meglepett Olvasót. A kimaradás okait sejtelmesen mellőzve elmondom, hogy azért nem írtam eddig, mert nem volt miről. Ezt leginkább az alábbi képpel kívánom illusztrálni, amit valamiért tarrbélásnak neveztem el...

Tél van és ez itt állandó jelző esetünkben, mivel a hazai ingadozó viszonyokhoz képest meglepően egysíkú itt a fehér évszak. Sokan riogattak korábban és riogatnak alkalomadtán most is itteni magyar ismerőseink a fogcsikorgató kanadai téllel, melynek egyhangúságát korántsem éljük meg rosszul, hiszen ehhez legalább lehet alkalmazkodni. Többnyire hó van, de nem latyak, hideg, de nem elviselhetetlenül az. A város - pontosabban Halton Hills - elég jó a hóeltakarításban, mert a fentieknek megfelelően felkészült arra, ami télen várható: a hóra és annak eltakarítására. Hatalmas - sószóró szerkezettel támogatott - hókotrókkal járják az utakat és kisebb markolókkal a járdákat is, ha tehetik. Mindezt eléggé naprakészen és persze közpénzből.

Egyébként itt is elindult az a tendencia, hogy egyre enyhébb a tél és kevesebb a hó, de hál'Istennek ez az év kivétel. Azért az öröm részemről, mert vállsérülésem sajnos - és hát nem is annyira sajnos - pizzás karrierem végét is jelentette, így egyedüli munkalehetőségként alkalmi hóeltakarítási munkák kínálkoznak, melyek ugyebár a kutya vacsorájához hasonlatosan bizonytalanok. Ennek azonban  vége! Mármint a bizonytalansági tényezőnek a kutya vacsoráját illetően. Hetente kétszer újdonsült ismerőseink - Marie és Matt - Rhys (ejtsd: ríísz) nevű fiatal, ám nagy testű, kávé színű Labrador retriever kutyájára vigyázok, valamint hadtápjáról is gondoskodom déli sétáját követően. Rhys szófogadó, ám - fiatal korából eredően - bohóságokra hajlamos jószág. Ezt tegnap több alkalommal is demonstrálta: előbb Pannit akarta meghágni, majd a pulcsimra fanyalodott - konkrétan unott pofával nyamnyogta - utóbb váratlanul nálam is bepróbálkozott...a képen éppen - békésen - szunnyadó vadállat.

 Néhány hete kezdődött legfrissebb barátságunk azzal a fiatal párossal, akikkel egy hete a - szintén szomszédos - ír kocsmában beszélgettünk, iszogattunk - akkor először tervezett módon. Ők decemberben költöztek a városba, így akkor még nem tudtuk, hogy kezdeti szóbaelegyedéseink akalmával ők mint új szomszédok üdvözöltek minket - ugyancsak új szomszédokat. A múlt heti kocsmázást tegnap egy vacsorameghívás követte a részükről - ami nagyon kedves gesztus. Én ugyancsak barátságból ajánlottam fel, hogy időnként szívesen elviszem sétálni a kutyust, amit ők továbbfejlesztettek egy fizetős szolgáltatássá - tudniillik fizetnének is  a pesztrálásért. Mivel ez a munka sokkal állandóbb, mint a hólapátolás, és mivel ők mindenképpen felfogadtak volna valakit, hogy sétáltassa Rhyst, így elvállaltam a megbízást, amit jövő héten fogok kezdeni.

Matt és Marie egyébként hobbifotósok és egyre inkább profi fotósok is, amennyiben idén elindították saját vállalkozásukat is e téren (http://www.mmfotografie.ca). Matt egyébként jó grafikusi képességekkel rendelkezik, ezért felajánlotta, hogy kicsit vizuálisan feltuningolja az önéletrajzomat. Marie főállásban általános iskolai tanárnő, de ő sem az az unalmasan savanyú típus - másodállásban ún. dirtysheet-eket árul. Sajátosan egyedi ötletüknek megfelelően unokatestvérével olyan lepedők forgalmazását kezdik hamarosan - persze szigorúan nevük inkognitóban tartásával - amelyeken ügyfeleik meztelen - és életnagyságú!!! - fényképe látható. Mindezt erotika kiállításokon árulják - kíváncsi vagyok milyen sikerrel. Mindketten művelt, barátságos és intelligens emberek - nagyon örülünk, hogy a szomszédaink egyben a barátaink is lehetnek. Addig is álljon itt egy fotó róluk és  a fagyos téli széltől kipirosodott arcú ;-) Panniról.

Jövő héten rajtunk a sor, hogy viszonozzuk a vacsorameghívást, amit egyben az tesz lehetővé, hogy a közelmúltban kaptunk - hála kedves ismerősünknek, Gyuszinak - egy étkezőasztalt, valamint - az IKEÁnak hála - székeket is vásároltunk hozzá. Ennek eredményeképpen egész pofásan tudunk asztalhoz ültetni, akár 6 főt is, szóval Rhys el is hasalhat vacsi után... Most szólj(atok) hozzá! :-)

Kedves Olvasók, ezúttal a fületekre lesz szükség az üzenet dekódolásához... Hogy miért, az alább kiderül. Na jó küldök egy-két fotót is a megszokás kedvéért. Jó hallgatást! :-)

Elnézést a youtube-os vizualizációért, sajnos nem tudtam változtatni rajta...

 Egészségetekre! Cowboy a pácban.

(és hagyni...) - utolsó szavaim elvesztek az éterben...

 A bűnbánó cowboy lefekvéshez készülődik a kórházi azonosítószalaggal csuklóján és SZIGORÚAN Panni köntösében! :-)

(a szekér... valamiért ugyancsak lemaradt az utolsó szó.)

Záróakkord

Először is minden kedves barátunknak, ismerősünknek szeretnénk – ezúton és sajnos csak így utólag – Boldog Karácsonyt és még inkább Egészségben és Sikerekben Gazdag, Boldog Újévet kívánni 2011-re! Az egyik kommentválaszban arra utaltam, hogy idén lehet, hogy nem fogunk karácsonyfát állítani – többek, <például szüleim> nagy megrökönyödésére – nos, szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy állítottunk – konkrétan Panni – és díszitettünk – azt már mindketten – fát idén is, Kanada ide vagy oda. Igaz, hogy csak műfenyőt – ilyet kaptunk ugyanis a családtól…– de annyira élethű, hogy még a levelét is hullajtja… :-) Mivel igyekszem az olvasói kéréseknek eleget tenni, ezért – és főleg, mert elfogultságom ellenére is sikerült a legjobb megoldásokat alkalmazni az itteni család által a nyakunkba zúdított, <<többségében>> erősen giccses karácsonyi díszek halmazából – közlök két fotót is a fánkról. Azért kettőt, mert igazából, akkor jön ki, hogy mennyire szép (modern, dizájnos, de még <reméljük, szerintetek is> ízléses), amikor gyér háttérfény mellett, csak a fán lévő piros színű izzósorok világítanak. Sajnos ezt azonban állvány – és vaku – nélkül nehéz élesen és jól megfotózni… 

Végül egy helyes fotó rólunk és Chase-ről:

Hello Mindenki!

A kompenzációs csomag ezen része csak az e-mailekben szerepelt, magában a szerződésben nem és részleteit sem tisztáztuk eddig. Én konkrétan rá sem mertem kérdezni, mert féltem a választól. Azt ugyanis már tudtam, hogy az itteni KGFB rendszer igen drága a hazai viszonyokhoz képest és sajnos még annyira sem korrekt. Például itt, ha te vétlen is vagy egy baleset esetén, akkor is felemelkedik a biztosításod díja. Ezt a terhet mi jelenleg nem is tudtuk és nem is akartuk felvállalni.

Úgy tűnt, hogy a jogosítvány megszerzését követő napon, a család nagyon erőlteti, hogy intézzük el mihamarabb a biztosítási szerződés megkötését. A tervük az volt, hogy a tulajdonjogot ideiglenesen Pannira ruházzák, ami a munkaszerződés végét követően visszaszállt volna rájuk. Mi, amikor már sejtettük, hogy ránk akarják terhelni ezt a költséget, még bíztunk abban, hogy emelnek Panni fizetésén, mert erről is volt szó a korábbi e-mailekben. Forintosítva a kérdést, havi 250 dollárt kellett volna csak autóbiztosításra fizetnünk, amit sajnos korábban egy szóval sem említettek, és egyelőre nem is fér(t) bele a költségvetésünkbe, úgyhogy múlt szerdán felhívtam az apát és elmondtam, hogy mi az ábra. Indulatos lett és csöppet sem kedves – főleg, amikor felhoztam a másik vitatott témát. Néhány hete kiderült, hogy Pannival meg akarnak csináltatni egy elsősegélynyújtó és újraélesztő tréninget, ami itt törvényi követelmény Panni szakmájában. Ezt a tréninget a szabadidejében és saját költségén gondolták teljesíteni. Amikor először szóba került ez a dolog, akkor egy 42 dolláros, egy napos tréningről beszéltünk, amit a család kérésére elhalasztottunk. Újabban egy másik városban lévő, két napos és 150 dollárba kerülő tréningről volt szó, ami azért nem ugyanaz. Itt is egy kommunikációs hiba történt, ugyanis a család egy szóval sem említette korábban, hogy ez a tréning előfeltétele a munkának most pedig keményen be akarták vasalni rajtunk.

A harmadik problémás kérdés, a – korábban már említett – fizetésemelés volt. Az apával folytatott kellemetlen telefonbeszélgetés során egyértelműen kiderült, hogy erre nincsen mód, és hogy ez már így is egy nagyon szép órabér, ami egyébként igaz. Tárgyalási szempontból szerencsés dramaturgiai esemény történt – ugyanis a beszélgetés közben lemerült a kártyámról a pénz, így megszakadtak a tárgyalások. Lementem egy feltöltőkártyáért, miközben az apa azt hihette, hogy direkt nem hívom vissza. Mindenestre, amikor Panni telefonján visszahívott, már enyhébb hangvételben beszélgettünk és megbeszéltük, hogy pénteken tárgyalóasztalhoz ülünk. (Ezt követően az anyával is folytattam egy közel fél órás beszélgetést – többé-kevésbe – ugyanezekről a kérdésekről.) Mindkettő beszélgetés során próbáltam egyértelművé tenni számukra, hogy készek vagyunk a legvégsőkig elmennni a vitás kérdésekben – legrosszabb esetben vissza Magyarországra… Persze ezt mi sem szerettük volna, sőt azt is megkockáztatom, hogy nekik nagyobb szükségük van Pannira, mint nekünk rájuk, mivel Panni újabban nagyon szép eredményket ért el a kisfiúval. Az az amerikai ortopédus specialista, akihez a család rendszerint viszi Chase-t egyenesen egy konferenciára akarja meghívni Panni-t a csodatévőt.

Összeszorult gyomorral és megviselt idegekkel vártuk a péntek estét, ami egyben a telet is elhozta, mert nagy pelyhekben szakadt a hó és hideg is volt. Szerencsére a legvitatottabb kérdésben egyeztünk meg a leggyorsabban és már rögtön az elején, mivel a család felajánlotta, hogy beveszi Pannit a saját családi biztosítási csomagjába, amivel ők maradnak a teherviselők és nekünk csak 100 dollárba kerül a biztosítási díj. Az is igaz, hogy evvel a megoldással csak Panni vezetheti legálisan a kocsit. A többi kérdést is viszonylag okos – de legalábbis elfogadható – megoldásokkal rendeztük, így úgy tűnik maradunk Kanadában továbbra is…

 *   *   *

Feszültségoldásként és a megbékélés jegyében álljon itt egy fotó az általunk készített adventi koszorúról (na jó a koszorúalapot készen vettük, de a dekoráció ötlete és kivitelezése tényleg a sajátunk!):

Érdekességképpen mellékelek egy videót is arról a családi házról, ami a legdurvábban van kivilágítva Torontóban és minden télen csodájára járnak az emberek. Sőt, szerepelnek vele a tévékben is. Csak a biztonság és a tamáskodók kedvéért, a videón szereplő összes karácsonyi kivilágítás egyetlen házhoz/családhoz tartozik, akik egyébként egész évben arra gyűjtenek, hogy a téli időszakban ki tudják fizetni a villanyszámlát. Ha többletük akad, akkor a maradékot a már korábban említett Sick Kids kórháznak adományozzák... (Elnézést a szélhangokért, meg a kézremegésért, de egyrészt borzasztó hideg volt, másrészt szerettem volna, hogy ne csak a látványban, de a zen-pokolbeli hangokban is gyönyörködhessen a kedves olvasó...)

A család jóvoltából alkalmunk nyílt megnézni az idei Santa Claus Parade-ot Torontóban. Ez a leghíresebb ilyen jellegű Mikulás felvonulás errefelé, úgyhogy nagyon megtisztelve kellett (volna) éreznünk magunkat. Rachel – az anya – már hetekkel ezelőtt bejelentette, hogy meghívnak, (de legalábbis elvisznek) minket erre a dologra, és mivel akkor még nem tudtuk, hogy mi ez az egész. egykedvűen elintéztük a dolgot egy okéval.

A másnapi Toronto-i felvonulás csak annyiban hasonlított a kisvárosi parádéra, hogy itt is hideg volt és itt is utáltam, hogy a télapó az utolsó a sorban. és röpke 20 másodperc alatt tovalibbent hatalmas rénszarvasszánján, amit paradox módon egy Mercedes terepjáró vontatott.

Eredetileg a vadászatos témakört akartam folytatni, de most intermezzo-ként mégis kávézási szokásainkról fogok röviden beszámolni. Néha jó visszatérni a régi útra.

Előző munkahelyemen (is) szokásommá, szokásunkká váltak a reggeli és ebéd utáni kávézások. Jó alkalom volt ez kiszakadni kicsit a céges valóságból és átbeszélni a hétvége, az elmúlt vagy a jövendő napok eseményeit. Kiutazásunk előtt előre sirattam is ezeknek a meghitt perceknek a hiányát, eltűnését. Kávéimádó cowboy lévén, nemcsak a kávézást, mint társasági eseményt véltem elveszíteni, hanem a finom eszpresszó íz élményt is. Azt gyanítottam az amerikai befolyás erős lesz majd Kanadában és presszókávéhoz ritkán jutok, esetleg – és ebbe belegondolni is rémes volt – egyáltalán nem.

Szerencsére volt/van fekete leves. Előzetes félelmeimre azonban ráerősített, hogy egy-két helyen valóban úgy néztek rám, mint aki nem erről a bolygóról való, amikor a short italian espresso kifejezésekkel akartam a pultos értésére juttatni, hogy mit is szeretnék. A család is ezt a hosszú, amerikainak is csúfolt kávétípust preferálta és főzte nap, mint nap. Hál’ Istennek volt egy presszókávé gépük is, amit addig egyáltalán nem is használtak még, úgyhogy megengedték, hogy én avassam fel. Ez egy Cuisinart márkájú kávéfőző, 15 bar-os nyomás segítségével készít finom, habos presszókávét, vagy capuccino-t is akár. Így néz ki:

Szeretem, mert nagyon praktikus és könnyű tisztán tartani. A bénábbak – mint én – kedvéért adnak hozzá olyan, fagylaltos kanálhoz hasonló, műanyag kávéadagolót is, amivel az őrölt kávét úgy tudjuk a kávétartóba fordítani, hogy jó esetben semmi sem megy mellé. Persze nekem már sikerült… Mint ahogyan általában sikerül ilyen szép krémes kávét is készítenünk:

Visszatérve a rövid- és hosszú kávé problematikájára, nem minden helyen lehet presszókávét kapni. Ahol nem lehet, ott nagyon nem lehet – tehát ott valószínűleg azt sem tudják, hogy miről beszélsz. Viszont az ilyen helyen is kedvesek: Cheltenham-ben a kis boltban, ami egyben postaként is funkcionál, legutóbb, amikor ott jártunk, a néni új (hosszú) kávét főzött le csak a kedvünkért – pedig volt még az előző lefőzésből bőven.  A mennyiséggel is nagyon kell vigyázni, mert egy könnyelmű medium kifejezés hirtelen csúszhat egy egész délutánt betöltő kávézásba - rosszabb esetben a kávé kiöntésébe...  Esetemben, akinek a megfelelő adag annyi, amit az itteniek csak a csésze alján lévő kosznak gondolnának, csakis a small coffee please! (kis adag kávét kérek!) az adekvát  kifejezés. Azt is majd egy óráig szürcsöltem a minap... A kanadaiak esetében persze nem ritka, hogy az utcán majd fél literes, zárható tetejű pohárszerű kulacsokkal szaladgáljanak és órákon át kortyolgassák kedvenc kávéjukat. Nade vissza a történethez: Cheltenham kis város – ha város egyáltalán?! – csak ez az egy bolt van ott, talán ezért is az a neve, hogy Cheltenham General Store – nálunk valószínűleg vegyesboltnak mondanák. Szóval ez nagyon kedves gesztus volt és talán odahaza is előfordul ilyesmi… gondolom főleg vidéken.

Szerencsére Kanada európai jellege a kávézási szokásokban is megnyilvánul. Mivel szeretik a különleges dolgokat, még egy ilyen kisvárosban is van espresso-bar. Silvercreek a neve, és támogatja az úgynevezett fair-trade típusú kereskedelmet. Akik utána olvasnának, álljon itt egy kis kitérő: http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A9lt%C3%A1nyos_kereskedelem

A másik kedvenc helyünkön – a már említett: Heather’s Bakery Cafe-ban – is főznek olasz kávét, de itt sajnos a személyzet nem annyira profi a presszókávé főzés dolgában. A sütik viszont nagyon finomak – talán külön blogot is megérdemelnének eddigi és jövőbeni tesztjeink.

Mivel az üzletekben is lehet kapni őrölt kávét – és mivel a család ideiglenesen kölcsönadta nekünk a fenti gépet – többnyire otthon kávézunk. A Dollarama nevű – a mi 100 forintos boltunknak megfelelő – üzletben 2 dollárért is kapni őrölt kolumbiai kávét, de a bevásárlóközpontokban 3-4 dolllárért akár a legjobb Lavazza is beszerezhető (250 grammos kiszerelésekről beszélek). A kanadaiak amerikai kávéja nagyobb kiszerelésben és - arányosan - persze sokkal olcsóbban kapható.

Otthoni kávézásainknak csupán egyetlen negatívuma van számomra. Ez pedig nem más, mint maguk a csészék. Ezeket is másoktól kaptuk, tehát érvényes rájuk az „Ajándék csészét ne dobj a kukába!” mondás, de azért mindennek van határa…

És akkor a végén, arról, hogy mi is az a csészék tánca? Hát ez: :-)

 www.youtube.com/watch

Úgy tűnik az olvasónak meg kell szoknia a kétheti kimaradásokat, már ami a blog-bejegyzéseimet illeti. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt időm, sajnos sokkal inkább kedvem nem volt az íráshoz. Megint sok minden történt, és tudom, hogy ez nem kárpótol senkit, de néha fejben is születnek bejegyzések, ötletek. Röviden csak annyit a kedvetlenségről, hogy a cowboy továbbra is keresi munkaadóját és néha a család is borzolja az idegeinket, hirtelenjött vagy át nem gondolt elképzeléseivel.

Ma jött meg a G1-es jogosítványunk – ezt a sikeres tesztnek köszönhetjük, valamint a fejenként befizetett 75 dollárnak. A következő lépés a végső – G-nek nevezett – jogosítvány megszerzéséhez a december 6-ai vezetés vizsgánk lesz. Szorítsatok!!! Ez egy tipikus dupla vagy semmi típusú dolog lesz, mert ha neadjisten nem sikerül a vizsga, akkor a G2-es vezetés vizsgát is le kell tennünk és csak azután mehetünk a G-s vizsgára. Ez persze pénz és idő kérdése leginkább. Meg annak a kérdése is, hogy Lajost (az újonnan bekapcsolódók kedvéért, ez egy Ford F350 típusú gázolajfaló szörnyeteg…) lecserélhetjük-e Hófehérkére, aki jelenleg téli álmát alussza… Ez sem az elmebaj jele, kedves Olvasó, csak arról van szó, hogy Hófehérkének neveztük el azt a Chevrolet Cavalier típusú 2.2 literes benzines kiskocsit, amit időközben a család már megvett Panninak. Néhány napig tesztelhettünk a múlt héten, és elmondhatom, hogy nagyon megszerettük. Így néz ki:

Sajnos addig, amíg nincs meg a G-s jogsink, addig Lajos alkoholizmusát kell finanszíroznunk… Az is kiderült, hogy a kis Chevrolet biztosítási költségei minket terhelnek majd – ennyit arról, hogy a család autót biztosít Panninak. Egyébként nagyon büszke vagyok rá, mert elkezdte egyedül vezetni a szörnyeteget és eddig nem volt különösebb problémája… Maradjunk annyiban, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha a kisautót vezethetné már most is. Zárójel bezárva, panaszkodás befejezve. Most már csak azon kellene gondolkodnom, hogy hogyan kanyarodjak vissza a medvevadászatos témámhoz…

Megvan! Medvét még nem lőttünk, pedig az egyik kommentelő tanácsát megfogadva, tényleg használhatnánk medveszállításra a Lajos platóját… Persze a vadászat ennél sokkal szabályozottabb dolog. Ugyanakkor sokkal elterjedtebb is, mint elsőre gondolná az olvasó. Na, jó, akik kicsit járatosabbak Kanada történelmében, azok tudhatják, hogy a világ második legnagyobb országának kezdeti gazdasági sikereit a prémvadászok jelentették. Ez főleg azért történhetett így, mert Európában divatba jött az a prémsapka, aminek alapanyaga innen származott – legújabb kori olvasmányélményeimnek megfelelően, talán a mosómedveprém sapkáról lehet szó…

Amikor vadászatról beszélünk, akkor ne a hazai viszonyokra, az erdőgazdálkodásra, vagy a vadásztársaságokra gondoljon az olvasó. Itt nem, - vagy nem kimondottan - a gazdagok kiváltsága a vadászat. Ez a dolog valahogy sokkal inkább része a mindennapi életnek – és bár kicsit vicces, de nem ritka, hogy vízvezeték-szerelő azért nem tud kijönni azonnal csapot szerelni, mert éppen vadászni van, valamerre északon. A dolog erdőgazdálkodás része talán hasonló az otthonihoz – tény, hogy sokkal inkább felnőttnek kezelik itt az emberek egymást, mint otthon. Mondok egy példát: az apa szerette volna, ha kevésbé meredek úton lehessen a házhoz felhajtani, ezért sok fát kellett kivágatnia, hogy a kocsi feljáró mai kacskaringós formáját elérje. A hatóság előírta neki, hogy a kivágott fák helyébe összesen 600 darab facsemetét kell ültetnie. Megcsinálta – mindenki boldog. Biztos vagyok benne, hogy a hatóság nem számlálta meg mind a 600 darab fát és abban is biztos vagyok, hogy az apa tényleg legalább 600 fát ültetett. Ha kivágsz egy fát, ültess egyet helyette – röviden ez a szabály. Hát így mennek itt a dolgok. Zárójel bezárva, vissza a mackókhoz.

Engedélyek nélkül persze itt sem megy. A lőfegyveres vagy – az itteni család feje esetében – az íjjal történő vadászat esetén is engedélyekre, licenszekre van szükség, és az egész dolog szigorú állami –vagy tartományi– szabályozás mellet zajlik. Gondolom otthon is úgy van, hogy bizonyos (vad)állatokra csak adott időszakban, szakszóval: vadászati idényben lehet vadászni. Itt ezt be is tartják, és professzionális módon kommunikálják is. Az alábbi képen például az látható, hogy mely fajokat, mettől-meddig lehet horgászni a közeli Credit folyón.

Természetesen a szabályozás előírja a vadászható egyedek számát is – ez medvéből fejenként és évente egy, szarvasból öt. A vadpulykát sajnos nem kérdeztem meg. Vadpulykát egyébként amúgy sem könnyű vadászni, mert a pulyka valószínűleg sokkal intelligensebb állat, mint azt gondolnánk. Korábban írtam, hogy sokat látni belőlük a ház körül, főleg esős napokon. Nos, vadpulykát utoljára a pulykaidény kezdete előtt láttunk, és utána csak akkor, amikor az idény lejárt… Szóval ne mondja nekem senki, hogy a vadpulyka oktalan állat. Csúnyának csúnya – azzal egyetértek… A családnak egyébként még pulykacsalogató eszköze is van. Fából készül és jellegében a kereplőhöz hasonlít, azzal az apró, de nem jelentőség nélküli különbséggel, hogy nem kereplő, hanem – hosszú távon – idegesítően nyikorgó, vinnyogó hangot ad, mivel két, speciálisan megmunkált fadarab mozog egymáson. Ez nem feltétlenül vadászeszköz – arra vannak spécibb dolgok is az apa eszköztárában.

Elsőként az éjjellátó fényképezőgépről szólnék, amit az előzetesen kiszemelt és kialakított terepen rejt el a vadász, hogy aztán a kiszemelt vadat megfigyelje a (be)etetés időszaka alatt. Ez nem teljesen legális – mármint a beetetés, de, ha jól tudom, nálunk is csinálják. Az állatok csapásán etetőt rejtenek el és almával, vagy kukoricával etetik őket. Az éjjellátó kamera mozgást észlelve exponál, a vadász pedig időről-időre nyomon követheti a vad súlygyarapodását. Mivel ez nem megengedett és mivel a vadászok rivalizálnak, ezért ezeket az etetőállásokat tönkretehetik. Ilyenkor a pórul járt vadász nem tehet sokkal többet, minthogy bosszankodik és legközelebb igyekszik elővigyázatosabban cselekedni. Talán nemcsak bennem merül fel a kérdés, hogy, hogyan tudja megkülönböztetni a vadász a fényképeken lévő állatokat – példának okáért az egyik medvét a másiktól, mondjuk egy olyan fotón, ahol éppen csak a mackó hátsó fele látható. Nos, meg tudja. Ne kérdezzétek hogyan, de mégis.

A vadászokon kívül vannak az úgynevezett trapper-ek – ez az én korosztályomnak, főleg a Trapper farmer márkanév miatt lehet ismerős… Erre nem kérdeztem rá Shawn-tól, de a szavaiból úgy tűnt, hogy ez már a tisztán illegális tevékenység kategóriája, mivel itt csupán az állat befogásáról – és valószínűleg annak illegális kereskedelméről – van szó. A levadászott állat húsa egyébként nem lehet kereskedelem tárgya – azaz nem lehet eladni, de maga a vadász rendelkezhet vele; például csinálhat belőle kolbászt. A cowboy maga is kóstolt már szarvas- és medvekolbászt. Mindkettő igen ízletes volt – úgynevezett vadhús ízt nem is éreztem.

Persze ahhoz, hogy a vadászat sikeres legyen komoly ismeretekre és tudásra, na meg persze szerencsére van szükség. Korábban már írtam, hogy az itteni vadászat – amennyire én meg tudom ítélni – individuális, de semmiképp nem társas(ági) esemény. Az emberek egyedül vagy a vad fajtájától függően maximum ketten mennek vadászni. Érdekes dolog, hogy ahhoz, hogy valaki egy adott területen – például magánterületen – vadásszon, az adott terület tulajának – leginkább szóbeli megállapodáson alapuló – engedélyére van szükség. Ez persze önmagában nem különleges, de ha hozzávesszük, hogy egy-egy ház körül komoly méretű erdőség, vagy mezőgazdasági terület helyezkedik el, akkor már belátható, hogy nem mindennapi dolog azt látni az ablakunkból kinézve, hogy valaki éppen vadak után kutat az erdőnkben, vagy a kertünkben… Ezt tudom, hogy elsőre nehéz elképzelni, úgyhogy megpróbálom fotóval illusztrálni, hogy mire gondolok.

Korábban már említettem, hogy a vadászat sikeréhez sok-sok ismeretre és tudásra van szükség, mind az állatokat, mind pedig a természetet illetően. Nyilván ma már a vadászatra is komoly iparág épül – múltkor a kezem ügyébe került egy ilyen vadászati kellékeket tartalmazó katalógus. Tudom, hogy ez már megszokott szófordulatom, de a kínálat és a termékek profizmusa – egyébként az áruk sem minden esetben csillagászati – engem még mindig lenyűgöz. Nem sorolom most fel mi mindent kapni, ízelítőül kiemelek két példát, ami talán a legjobban mutatja meg, hogy mire gondolok. Szinte minden vadászbakancsot készítik kígyóharapás-biztos változatban. A kedvencem mégis egy olyan termék, amit jómagam is kipróbáltam és nem hittem volna korábban, hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Egyszer a lenti fürdőszobában zuhanyoztam és akkor szembesültem az emberi szagot elűző tusfürdővel, aminek nem tudnám megmondani, hogy milyen szaga volt, de nem túl kellemes. Mondanom sem kell, a tusfürdő az apáé volt… Ő mindenben eléggé maximalista, a vadász ruháit külön mosógépben mossa, ha mossa egyáltalán, de annak ugyancsak szemtanúja voltam, hogy a ruháit légmentesen zárja, arra az időre, amikor éppen nem használja őket. Mindebben az a ráció, hogy a vadak szaglása sokkal jobb, mint az emberé, így jobb, ha minden lehetséges módon megpróbáljuk kontrollálni ezt a tényezőt. Amikor nemrégen az apával kimentem a házuk mögötti erdőségbe, hogy lőállást segítsek építeni, - akkor éppen - szarvas vadászathoz, megkért, hogy ha lehet, ne nagyon fogjam meg a lefűrészelt faágakat, mert a vad megérzi az emberszagot. Egy fára szerelhető lőállásnak kerestünk helyet, amit egy egyszerűbb kemping székhez tudnék hasonlítani, és ami igencsak rozsdás volt. Azt kérdeztem tőle, nincs-e nála valamilyen spray, vagy olaj, hogy megolajozza a rozsdás részeket. Azt mondta, hogy csak kukoricaolajat használ, ha valamit egyáltalán, mert minden más olajszagot könnyen kiszúr a szarvas orra és messze elkerüli a környéket.

Nem mondom, hogy komolyabban kedvet kaptam a vadászathoz, mindenesetre érdekes dolgokat tudtam meg. Sőt, bizton állíthatom, hogy mindennapi életünk során is kamatoztatható tudásra tettem szert. Ha nagyobb vadat nem is, de egy mókust nekem is sikerült – na, nem puskavégre, de – lencsevégre kapnom. Igaz, hogy – félelmében - épp a hasát fogja a röhögéstől… :-) 

Iszik a Lajos, az a szörnyeteg!

Tudom, hogy megint szabadkozással kell kezdenem – több mint egy hete nem írtam. Az időszámítás alapját azonban újabban nemcsak a napok egymásutánisága, de egy másik indikátor is segíti (bár ne tenné!). Ez pedig nem más, mint a Lajos. Egy hete sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy iszik. Iszik az istenadta, mint a gödény! Ez részben érthető, mert a motor hengerűrtartalma 7.3 liter, ami – a központi számítógép számításai szerint – huszonegynéhány literes átlagfogyasztást eredményez. A cowboynak pedig azt jelenti, hogy azt a 100 litert – ergo 100 dollárt – majdhogynem hetente bele kell tankolnia szörnyeteg Lajosba.

Komolyra fordítva a szót, sokat fogyaszt a kocsi és ez pillanatnyilag nem öröm számunkra. Szerencsére a biztosítás nem minket terhel – bele sem merek gondolni, hogy mekkorára rúghat az összeg… Mivel Panni még nem szeretné egyedül vezetni a kocsit, ezért csak az a lehetőség kínálkozik az üzemanyagköltségek lefaragására, hogy nem négyszer tesszük meg naponta a Georgetown-Terra Cotta távot, hanem csak kétszer és én itt maradok addig a családnál, amíg ő nem végez. Többek között ennek köszönhető, hogy most újra írok.

De, hogy jó hírekről is írjak, pénteken sikeresen megírtuk a kresz tesztet – ezután már csak a vezetés vizsgát kell teljesítenünk és megvan az Ontario-i jogosítványunk! Ennek az a jelentősége, hogy csak ezután cserélhetjük le Lajost egy józanabb életű és kisebb testalkatú versenyzőre. A Panninak beígért autót még mindig nem vette meg a család – tehetetlenségük kicsit bosszantó, de ennek addig sajnos nincs különösebb jelentősége, amíg a jogosítványt meg nem szereztük. Szóval most próbáljuk kicsit összehúzni magunkat és kevésbé kirúgni a hámból, de pont azt mondtam Panninak tegnap, hogy még így a nagy spórolás közepette is van legalább négy féle sajt a hűtőben, valamint epret és szőlőt is gyakran eszünk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy tegnap kipróbáltuk a – porból készült – pancake-t is, ami kicsit a mi palacsintánkhoz hasonlít, de nem egészen olyan. Kicsit érződött a műíz a végterméken, de csokiszósszal, málnalekvárral, valamint tejszínhabbal enyhítettünk a szörnyűségeken…

"Living in America...na jó Canada"

A spórolás egyébként abból fakad, hogy egyelőre sok a kiadásunk, keresetünk azonban csak egy van. MÉG – teszem hozzá. Ezen szeretnék mihamarabb változtatni azzal, hogy több csatornán keresztül is munkát keresek, de erről majd később. Tulajdonképpen panaszra nincs okunk, napjaink jól telnek. Hál’ Istennek a lakás is – és a kisváros is – kínál annyi komfortot, amivel megelégszünk egyelőre. A lakásunktól nem messze van egy gyönyörű park, sportolási és egyéb szabadidős lehetőségekkel. A helyi könyvtárba is beiratkoztunk, ahonnan könyveket, CD-ket és filmeket kölcsönzünk. Az otthoni tévés eseményeket a TV-re kapcsolt számítógép segítségével követjük nyomon, úgyhogy eléggé naprakészek vagyunk. Az Internet valóban kinyitja a Világot előttünk, erről azonban a tévé is gondoskodik. Ha kicsit többet áldoznék rá, európai focit is nézhetnék rajta, így azonban meg kell elégednem azzal a kb. 60 csatornával, aminek egy része persze totál fölösleges és élvezhetetlen – szerencsére egy másik része, azért rendben van. Például a Forma 1-et adja a TSN és van cowboy-os csatorna is, ahol folyamatosan régi vadnyugati filmeket adnak.  Utóbbit apukám talán még nálam is jobban értékelné...

Helyi fészekrakó program... kell ennél jobb reklám egy lakberendezési üzletnek?

Mostanában egyébként itt már minden a közelgő Halloween-ről szól, a boltok, a tévé és a rádió tele vannak ‛tökös és szörnyűséges’ termékekkel, szolgáltatásokkal. A család már tegnap is elő-halloween-t tartott. Persze ez az egész inkább a gyerekek szórakoztatását szolgálja, akikre egész iparág koncentrál ilyenkor (is). Kész jelmezeket, valamint a dekorációs kellékek irtó széles skáláját lehet beszerezni. Az élelmiszerektől kezdve, a kozmetikai és ruházati termékekig minden a vigyorgó narancssárga töklámpásokat és a  rémisztő csontvázakat idézi. Valamelyik ház kertjében hatalmas, felfújható banánzöld színű pókra lettünk figyelmesek a minap, ami időnként – egyébként előre programozott módon – megmozdult, fejét a járókelők felé forgatva. Ijesztő volt, a szó konkrét és átvitt értelmében is.  

Hosszú alkony - ez nem mostanában készült, de nagyon szép, ugye? (Photoshop  egyébként nincs a gépemen...)

És egy kis előzetes a következő számból:

Vadászat, avagy Apa medvét hajt (és ez itt tök normális dolog!)

Itt(hon) vagyunk az otthonunkban!

A közepébe vágva elmondom, hogy most igazi bloggerként írhatom ezeket a sorokat, hiszen kávét kortyolgatva (sajnos épp most fogyott el… de teám még van) ülök az étkező-konyha kombó asztalánál, rádiót hallgatok és a lábam a másik széken pihentetem. Fél szemmel a bal oldalamon lévő konyhaablakon pillantgatok kifelé a kábeltévés ember – vagy legalább az autója – után kutatva, hiszen ma – szombat – reggel 8 és délután 5 között kell érkeznie, hogy installálja az internetet és a kábeltévét.

A fenti sorokból nagyjából kiderül, hogy a beköltözés mely szintjén állunk – rendelkezünk az alapvető komfortfokozattal, azaz van ágy, asztal, tévé… :-) Előbbi egy futon, amit mi vettünk és sokkal jobban szeretjük, mint az első két nap – sajnos mindkétszer – leeresztő kölcsönmatracát. A középső kölcsön, kicsi és nem túl szép, de a rajta lévő csoda megszépíti. Hogy kivezessem az olvasót a rébuszok erdejéből elmondom, hogy egy használt műbútor asztalon lévő tévéről beszélek. Utóbbi Philips márkájú, mi vettük és jó képű – remélem nemsokára TV adás is fogható lesz rajta. Ezt Panni is reméli, mivel addig nem tudok érte menni, amíg a szerelő el nem ment és ugye az legrosszabb esetben du. ötkor lesz.

Keveset írtam eddig a lakásról, így ezt most pótolom, ugyan fotókat most sem ígérek. A lakás, amibe egy hete költöztünk be technikailag egy úgynevezett loft lakás, amit én sem tudok, pontosan, hogy mit jelent... Egy üzlet (parti-léggömb üzlet –ugye nem kell részleteznem a kínálat nagyságát…) – mögött / fölött helyezkedik el, tehát a lakás bejárata a kisváros főutcájának hátsó udvaráról nyílik. Ez a hátsó udvar, ami városrendezésileg inkább parkolók halmaza, nem olyan dekoratív, mint az elöl lévő üzletek kirakata, de nem bánjuk, mert gyakran látunk itt aranyos mókusokat kergetőzni - szerintem állatkertben sem látni őket ennyire közelről. Mindig mosolyt csalnak az arcunkra, ha látjuk őket és szerencsére ilyesmi hihetetlenül gyakran történik… Néha – gyaníthatóan területvitából kifolyólag, vagy egyszerűen csak a játék kedvéért – egymást kergetik, máskor kutyák hajtják fel őket a villanypóznára. Nagyon szórakoztató.

Ma éppen ún. Farmer’s market van, ami leginkább a piachoz hasonlít, de nem teljesen ugyanaz. Júniustól október végéig szombatonként a városka főutcáján, – azaz pont előttünk – a környékbeli farmerek kínálják portékáikat. Ez egy helyi kezdeményezés a mezőgazdaságból élők támogatására és a helyiek szórakoztatására. A hídünnepre emlékeztet engem, de sajnos nem tudom közelebbről szemügyre venni, mert bent poshadok… Mindenesetre sokan jönnek nézelődni, legalábbis a megtelt parkolóból és a beszűrődő hangokból erre következtetek. Az idő is szép: süt a nap és nincs túl hideg, 15-20 fok körül van. (Végül csak kiszaladtam egy pár fotó erejéig, de sajnos már elkezdtek pakolni a farmerek – igaz az idő még mindig gyönyörű)

Szóval szépen lassan belakjuk a lakást, amit részleges lepattantsága ellenére mindketten nagyon szeretünk, és egyaránt otthonnak tekintünk. Azért részleges, mert meg vagyok róla győződve, hogy 10-20 évvel ezelőtt ez egy nagyon nívós lakásnak számított. Mind az elhelyezkedés, mind a berendezés és a lakás kialakítása is erről árulkodik. A bejárati ajtótól egy – kárpitozott –lépcső vezet fel az első szintig, ahol egy előtér található. Itt egy beugróban fogas, valamint szétszórtan harmonika-ajtós beépített szekrények találhatók, melyek ajtaja fehér és ezek a cowboyt valamilyen oknál fogva tengerparti nyaralóra emlékeztetik. Az előtérből egy folyosó vezet az üzlet raktárhelysége felé, amit ajtó határol és zár le. A folyosó végén jobbra, egy a második szintre vezető lépcső alatti tároló helység ajtaja található; itt tartjuk a bőröndjeinket, a TV dobozát és egyéb kacatokat. Mielőtt az előbbi lépcsőn felmennénk, nézzük meg az étkezőt, ami ugyancsak az előtérből nyílik, de burkolata már középbarna parketta. A közös térben lévő konyhát, ugyancsak burkolata alapján tudjuk határolni, ami nem más, mint világos színű kő. A falak színe mindenhol pasztellszínű tojásfehér/sárga, a plafon fehér. A színek, valamint a konyhában lévő nagy ablak is világossá, kellemessé teszik a lakást. Az előbb említett kis folyosón és az előtérben egy-egy ugyancsak nagy – amerikai filmekben látott, feltolható – ablak található, de ezeket nem használjuk valamilyen oknál fogva. Talán azért, mert mindkettő a lakásunkat az ír kocsmától elválasztó, amúgy hangulatos, de fényszegény sikátorra nyílik. Hál’ Istennek mindkettőt világos színű textilárnyékoló fedi, ami jól illeszkedik a fal színéhez. A konyhabútorok ugyancsak fehérek fa betétekkel; praktikusak, jól pakolhatóak, könnyű őket tisztán tartani és jó sok van belőlük. A hűtő és a tűzhely sem mai gyerek, de mindkettő nagyon menő volt egykor és mindkettő hatalmas. A hűtőben például külön lehet szabályozni a vajtartó rekeszben, hogy keményen, vagy puhán szeretnénk a vajat tárolni. A tűzhely fölött helyezkedik el a szagelszívó, amire mágneses fűszertartó készlet került – fokozva a ’80-as évek futurisztikus hangulatát. Edény és tányérkészleteinket, valamint poharainkat és étkészletünket családi adományoknak köszönhetjük – ezekre jó néhány esetben az „Ajándék lónak ne nézd a fogát” mondás alkalmazható. Ezek kapcsán néha olyan érzésünk támadt, hogy ilyen nagyon szakadt kelet-európainak gondolnak minket a tágabb értelemben vett család tagjai vagy, ahogy az iszapkatasztrófa kapcsán olvastam a minap, sokan arra használták az ajándékozást, hogy rég nem használt tárgyaiktól, vagy ízléstelen konyhai kiegészítőiktől ezúton szabaduljanak meg… Whatever.

A konyhából nyílik a fürdőszoba, ami ugyancsak két helységből áll: egy kétszemélyes jacuzzis kádat, – nem a legújabb modell, de kiválóan működik, és hangulatos faburkolata van – szekrényeket és mosdót magában foglaló nagyobb térből és egy kisebb, zuhanyzós, wc-s, mosdós részből. A zuhanyzó elég speciális errefelé. Közép tájt magunk felé kell húzni egy gombot, ahhoz, hogy alul egy csapból folyjon a víz, ami a gombot balra vagy jobbra forgatva lesz hideg vagy meleg. Ha az alsó csapból folyó víz megfelelő hőmérsékletű, meghúzunk egy kis kart az alsó csaptelepen és a fenti zuhanyrózsából jön a víz – esetünkben szörnyű hangeffektusokkal kísérve, de ezt tudjuk be a kezdeti nehézségeknek és a lakás korának… A fürdőszoba egyébként lambériás, melynek deszkáiból helyenként ugyan szögek állnak ki, de kis dekoráció után nagyon otthonossá tehető.

Mivel a szerelő csak nem akar ideérni, ezért van időm írni a fenti részről is, ami gyakorlatilag két egymásba nyíló szobából áll. Ugyancsak kárpitozott lépcső vezet fel ide, melynek jobb oldalán masszív fakorlátot találunk, ami segít fentről nem leesni. Tulajdonképpen az egész lakásban ugyanazt a halvány mogyorószínű kárpitot használták, ami meghitté és egységessé teszi a tereket. A fenti két szoba tetőtéri, ami azt jelenti, hogy a lépcsőfeljárónál ügyelni kell az embernek a kobakjára, de eddig még nem történt komolyabb tökkelütés. Az első szobában kettő, a belsőben egy tetőablak található; utóbbiban két kisebb – sajnos nem túl jól szigetelt, de jópofa – ablakocska is van. Ezeken hétvégenként azért beszűrődik a közeli kocsmák koncertzaja, de a tervünk az, hogy ha lesz még egy ágyunk, akkor aludni kiköltözünk a kétablakos szobába és a belsőt meghagyjuk tévé- vagy vendégszobának. Igen, jól érti a kedves olvasó, ez felkérés keringőre – szívesen látjuk az előzetesen bejelentkező vendége(ke)t.

Összességében tehát jól érezzük magunkat, már a helyi könyvtárba is beiratkoztunk, ami helybelieknek, – így nekünk is – ingyenes. Kedvesek a helyiek, bárkivel szóba lehet elegyedni az utcán is, ha olyan a helyzet. A közelben is van minden: bank, éttermek, élelmiszerbolt (csak humuszból 5 félét kínál…), fodrász, kisállat-kényelmi bolt, léggömb szaküzlet stb. Igaz a sarki kávézóban a pultos srác – aki egyébként volt már Budapesten – nem igazán értette, miért költöztünk egy akkorra városból, mint Budapest pont ide, Georgetown-ba, de legalább mi – és talán már az olvasó is – tudjuk.

Előzetes a következő számból: iszik a Lajos! :-)

U.i.: később, pontban ötkor csak megjött a szerelő, minek következtében van már villámgyors netünk, meg egy csomó TV csatornánk... Ma este már TV-ről néztük a Megasztárt (rá lehet kötni ugyanis a számítógépet a tévére).

Azon túl, hogy elnézést kérek az olvasóimtól, amiért majd’ két hete nem írtam semmit, el kell mondanom a védelem nevében, hogy az elmúlt napokban sok minden történt és sajnos a blogírás nem lehetett fontosabb annál, hogy végre konkrét lépéseket tehessünk az elköltözésünk érdekében.

Amíg azon gondolkozom, hogy honnan is kezdjem a történetmesélést, elmondom, hogy mi volt a legfőbb akadálya annak, hogy elkezdjük kinti életünk újabb szakaszát, ha tetszik kalandunk következő állomását. Legutóbbi blog bejegyzésemből is könnyen megérthető, hogy bizony az önálló autóhasználat, vagy egyszerűbben a vezetés. A bejegyzés végén előrevetítettem, hogy a család biztosít számunkra egy autót arra az időre, amíg az itteni jogosítványunkat meg nem szerezzük, és amíg nem használhatjuk azt a kocsit, amit – úgymond – állandóra adnak majd Panninak. Ez az ideiglenesen biztosítandó – és már elárulhatom a titkot: két napja biztosított – járgány nem pici; úgy is mondhatnám, hogy nagy. De ezzel még mindig távol állnék a valóságtól, mert ez a Ford Super Duty F350 igazából hatalmas és főleg széles, mivel hátul négy kereke is van. Hogy alátámasszam a család nőtagjának, Rachel-nek a félelmeit azzal kapcsolatosan, hogy mi ezzel a kocsival közlekedjünk mindennap Georgetown-ból ide Terra Cotta-ba, álljon itt egy fotó előzetesképpen.

Én Szörnyeteg Lajosnak neveztem el azokat a képeket, amelyeket a kocsiról készítettem… Nade vissza a történet fonalához. A családdal folytatott előzetes megbeszéléseink alapján a mostani hét elejére terveztük a költözést, amin csöppet sem könnyített a múlt hétvégén bekövetkezett megfázásunk, egyben megbetegedésünk. Teltek, múltak a napok és a költözésről csak nem esett szó, noha ezt a kölcsönszörny opciót eredetileg a család vetette fel. Egyre elkeseredettebbek lettünk és szerda este leültem Rachel-lel beszélgetni, hogy hogyan is állnak a dolgok. Elmondta, hogy nem szeretné, hogy vezessük azt a kocsit, ami egyébként az apáé, aki nem nagyon használja, mert jobban fáj a foga a céges autóként használt Super Duty újabb verziójára (ld előző bejegyzés végi fotó).

Másnap Shawn (az apa) hazatért a medvevadászatból – bocs, hogy ezt ennyire triviálisnak veszem/írom, de ez itt tényleg az – és közölte, hogy igazam van, mivel ők tényleg beígérték a kocsit, amit viszont mindeddig nem tudtak biztosítani. Elvihetem a járgányt, ő vállalja érte(m, értünk) a felelősséget. Nem sokkal ezután elmentünk a műhelyébe, ahol egy rövid fejtágító után kezembe nyomta a kulcsokat és megkérdezte: ugye hazatalálsz? Ő mondjuk tényleg ennyire laza és szűkszavú, meg macsó, szóval nem volt helye beszariságnak a részemről sem. Marconaságom – ha egyáltalán (?!) – persze nem volt őszinte; be voltam tojva rendesen, viszont az utat hazafelé tényleg tudtam, szép volt az idő és igazából tényleg nem volt mit halogatni.

A kocsinak régi szaga volt, talán dohányoztak is benne valaha. Az automataváltó karja a kormányon található, kapcsolása – az idő vasfogának köszönhetően – nehézkes, néha akadozó, de megoldható. P, azaz parkolás: ezt akkor használják, amikor megállnak a kocsival; olyan, mint amikor mi sebességben hagyjuk a kocsit parkoláskor, hogy ne guruljon el. Ha a kocsi váltója P állásban van, akkor az a lejtőn sem gurul el. A következő az R, azaz a hátramenet; a D-hez hasonlóan ez is úgy működik, hogy a fék elvételekor lassan elkezd gurulni a jármű. Ezután következik az N, azaz az üres, de ezt ritkán használtam eddig. A D, a drive akkor használatos, ha az ember előre megy. Van még két sebesség motorfék esetére – például, ha havazik, és kimondottan lassan akarunk menni – egyes és kettes. A sebességek kapcsolásákor nyomni kell a féket, mivel ugye a D-nél és az R-nél is elindul az autó, ha felengedjük a fékpedált. A kézifék ugyancsak lábbal – bal szélen – működtethető. Röviden ennyi, de valójában ennél sokkal több persze. Tegnap életemben először – igaz, segítséggel – tankoltam. A volt Exxon-os kollégák kedvéért elmondom, Esso kútnál!!! Elég olcsón egyébként, a 100 literes tankot teletöltve, durván 100 dollárt fizettem, ami kb. 500 Km megtételére lesz elég az autóval, na jó Lajossal. Matekosok már biztosan kiszámolták, hogy az üzemanyag ára egy kanadai dollár körül ingadozik, szóval 210 Ft. Elnézést kérek azoktól a kedves olvasóimtól, akik most szívbajt kaptak az ár láttán, ugyanakkor el kell mondanom, hogy azért itt sem minden fenékig tejfel. Egy kis fogyasztású, 10 éves, ún. economy car (szóval a legkisebb járműkategória – pl.: Chevrolet Aveo, Toyota Yaris, Hyundai Accent) havi, hangsúlyozom HAVI kötelező felelősségbiztosítása a legjobb esetben is majdnem 300 dollár, azaz hatvanezer forint.

Még sok mindenről írhatnék a vezetéssel kapcsolatban, hiszen tegnap már Georgetown-ba is átvezettem a kocsival és Panni aggódó asszisztenciájával, ami gyakran tényleg nagyon hasznos volt. Már bevásárolni is voltunk kocsival és forgalomban vezettem azt a rohadékot, ami azért most még kimondottan nehéz, de egyelőre minden OK. Nem mondom, hogy nem voltak vicces és izgalmas szituációk, de soha nem voltunk életveszélyben és mindvégig korrekt sofőr, cowboy, vagy mi tudtam lenni… Igaz ehhez nagyban hozzájárult az itteni autósok előzékeny és segítőkész hozzáállása – vagy csak Lajostól való halálfélelme… :-)

Sajnos most többre nincs időm, mert kicsit ki szeretném takarítani a kocsit, de ígérem, hamarosan újra jelentkezem…

 Zárásul még egy fotó a monstrumról… csak összehasonlításképpen a baloldali autó egy az átlagosnál szintén nagyobb Mazda terepjáró, amivel egyébként a – szerintem ukrán akcentusú – takarítónő jött, de erről talán majd máskor.

Tényleg arról és csak röviden

A másik beharangozott témám - elejtett félmondatom - arra vonatkozott, hogy korábban a család által beígért kocsival kapcsolatosan (is) vannak fennakadások. Nem akarok panaszkodni, meg nyavajogni, mert nincsen rá igazán okom, de ez megint egy kicsit borzolta az idegeimet. Az a tény, hogy még mindig nincs kocsink csak kis mértékben zavaró ahhoz képest, hogy kiderült újra kell vizsgáznunk autóvezetésből a még otthon kiváltott nemzetközi jogosítványunk ellenére.

A dolog a kötelező felelősségbiztosítással és főleg az itteni biztosítótársaságok lobbitevékenységével kapcsolatos. Hogy kocsit vezethessünk itt Ontario tartományban - 90 napig - elegendő a nemzetközi jogosítvány megléte. Ahhoz azonban, hogy az autón, - amit a család fog Panninak biztosítani, hogy be  tudjon járni dolgozni, - biztosítás legyen, szükséges, hogy nekünk helyi jogosítványunk legyen. Ez pénzbe és időbe kerül, amit nekünk kell kifizetni. A család szerint még így is összetehetjük a két kezünket, mert nemzetközi jogsi nélkül egy évig autóba sem ülhetnénk... Szóval száz szónak is egy a vége most pénteken Orangeville-be megyünk, hogy megírjuk a G1 tesztet, ami a mi kresz tesztünknek felel meg. Mindez 125 dolcsiba fáj majd fejenként, de ha esetleg nem sikerül állítólag egy csekély összegért - for a small fee - újra próbálkozhat a dolgozó és talán nem kell az egész díjat újra befizetni. Ez meg magyar ésszel nehezen elfogadható, hiszen így nem lehet kellőképpen hatékonyan lehúzni pénzzel az embereket.

Szóval ezért bírom Kanadát, tudod azok a kis különbségek... :-)

Bocs srácok, de most mennem kell tanulni.

Ja igen, ez a förmedvény itt alul, még bőven a személyautó kategóriába tartozik...

Állítólag a kocsi, amit ideiglenesen kapunk, - hogy Panni be tudjon járni dolgozni - csak egy kicsivel kisebb ennél...  Szülők: No para! úgyis nekünk kell vezetni :-) Amúgy meg ezek a méretek megszokottak errefelé.

Az előző ünnepi, de nem ünnepélyes bejegyzéssel ellentétben, most a hétköznapokról fogok írni, mégpedig nem is akármilyen, hanem jövőbeli hétköznapjainkról. Az összezavarodott olvasók kedvéért kifejtem, hogy arról lesz szó a következőkben, hogy az eddigi élményeim, benyomásaim alapján milyennek gondolom majdani mindennapjainkat a közeli Georgetownban. Ízelítőül néhány fotó:

 A jobb oldali lufibolt felett lakunk - bejárat a hátsó udvar felöl...

Aki profi a Google Maps street view alkalmazásában, az ezt a címet üsse be a térkép keresőjébe: Georgetown, ON Canada, 90 A Main street South L7G 3E4

Korábban már említettem, hogy történnek velünk és aktív részvételünkkel az események. A héten aláírtuk a bérleti szerződést – az egyébként szintén máltai származású - Evan-nal, aki ingatlanügynök, és ha jól értettem, a szóban forgó ingatlan tulajdonosa is egyben. A szerződés tárgya az a loft lakás volt, ami egy parti léggömb bolt felett helyezkedik el, és amiről néhány családtag blogolvasó már szóban is értesülhetett. A ház a Terra Cotta-tól körülbelül 10 perc autóútra lévő Georgetown történelmi városnegyedének szívében helyezkedik el és mi is egyből a szívünkbe zártuk – többek között az előző mellékmondatból kifolyólag. A kisváros - ami egyébként nem is olyan kicsi – nagyon rendben van, óvárosa enyhén angolos jelleget hordoz; engem a lakásból kilépve egyből olyan érzés fog el, mintha Angliában lennék valami jobbfajta étterem előtt. A jobbfajta éttermekből nincs is hiány; közvetlenül mellettünk egy ír pub üzemel, a következő sarkon kiváló francia étterem, kissé szemben jópofa fagylaltozó és édességbolt. Ma délutáni (2010. szept. 24. péntek) ottlétünkkor egy kávézós-teázós-sütizős  helyet – a Google streetview-nak hála: Heather’s Bakery Café a neve - teszteltünk és attól eltekintve, hogy brutálisan lassan szolgáltak ki, a kávé, a tea, és a süti kínálat abszolút rendben volt. Amint láttam, éppen embert keresnek – legrosszabb esetben rendbe teszem ott a dolgokat… :-)

Balra egy olasz étterem, jobbra a szóban forgó Heather's Bakery Café

A cowboy nem akarja elragadtatni magát, de nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni arról a kínálatról és bőségről, ami nemcsak a multikat jellemzi, de még ezeket a kis manufakturális helyeket is. Nehéz szó nélkül elmenni ugyanis amellett, hogy egy ilyen vidéki kisvárosban is – kb. a hazai áron, de szerintem messze azt meghaladó minőségben – kapható például áfonyás créme brulee, triplacsokis brownie, lisztmentes csokis-kávés torta, gránátalmás linzer, sokféle olasz szendvics, durván jól kinéző csokis mousse és még annyi minden, amire már nem is emlékszem, de mindenképpen terveim között szerepel a kipróbálásuk. Szóval a cowboy köztudottan nem édesszájú, de a helyet nem is szívesen ajánlaná ilyeneknek – úgy végeznék, mint Misi mókus az örökké termő fa megtalálását követően: kipurcanva és megcsömörlötten.

Ez az érzelmi többlet abból az édességbolti élményből is táplálkozik, amiben a múltkor voltunk, és amire az előbb már utaltam. Ott isteni házi készítésű fagylaltot ettünk, amit kívánság szerint még csoki- és kekszdarabkákkal, gumicukorral, meg szinte akármivel lehetett kiegészíteni – mindezt összedolgozzák az embernek és úgy kapja készen tölcsérbe, vagy dobozban elvitelre (a kilós kiszerelés nem számít ritkaságnak…). A kiszolgálás itt is akadozott, de az egy szem – és egyébként nagyon kedves – eladó becsületére legyen mondva, próbálta menteni a menthetőt; a fagyi mellé mindenkinek járt mosoly és nagy adag közvetlenség/kedvesség is. Cukorkából, nyalókából, csokiból ugyancsak számtalan típus, fajta és kiszerelés, robbanós cukorkából vagy tíz féle ízesítés várta, csalogatta az édességre vágyókat, akkor éppen minket…

De hogy negatív és kissé vicces élményekről is írjak, elmondom, hogy azon a péntek délutánon, amikor egyébként bankszámlát is nyitottunk a cowgirl első fizetésének köszönhetően, kipróbáltunk egy thai éttermet is, mert elment az idő és Rachelnek nem volt kedve vacsorát főzni. Panni thai csípős-savanyú levest és kagylót választott én maradtam a jól bevált tavaszi tekercsnél és csirkés curry-nél. Elvitelre rendeltük az ételt (étel?!) és mire hazaértünk már igencsak éhesek voltunk mind a ketten. Én gyorsan nekiestem a tavaszi tekercsnek, ami finom is volt. Pannit viszont nemcsak a thai csípős savanyú leves paprikázta fel, hanem elsősorban annak íze (sőt, inkább bűze). Azt hittem viccel, amikor kifakadva közölte, hogy a levesének olyan íze van, mintha zsiráfot enne. Utána pontosított, olyan, mintha az állatkert összes lakójának ürülékét felhasználták volna a leves elkészítéséhez. Szolidaritásból jelentkeztem a kontroll csoportbeli tagságra és a lottósorsolások jegyzőinek magabiztosságával kellett megállapítanom: nem tévedett a zsiráfot és a többi összetevőt illetően. Az már csak hal a tortán, hogy a második fogásnak szánt kagyló hideg volt és ízetlen, a tálon - szerintem egyébként díszítésként -  elhelyezett bambuszrügyek és levelek meg ehetetlenek - de legalább megpróbálta...

Szóval az első kinti fizetését, majdhogynem koplalással ünnepeltük aznap este és megfogadtuk, hogy nem erőltetjük a thai kaját a továbbiakban... A negatív vacsoraélmények ellenére később abba gondolt bele a cowboy, hogy ha ilyen környezetben kell majd élni a jövőben, az azért kibírható. Annál is inkább, mert ahol jelenleg élünk az ugyan gyönyörű, de nem sok mindent lehet a szabadidőnkben csinálni - főleg kocsi nélkül. Georgetown-ban bármikor le tudunk menni egy csomó helyre, beleértve akár olyan szabadidős tevéknységeket is, mint például az uszoda, koncert, mozi, vagy színház. Kimondatlanul - és egyre gyakrabban kimondva is - vágyunk erre és reméljük szabadságérzetünk kiteljesedik majd az új otthonban. Hát így.

Brampton Fall Fair - kisvárosi ünnep

A cowboy bármennyire is szeretné észrevétlenül újrakezdeni ennek a bejegyzésnek a leírását, nem tudja eléggé moderáltan kifejezni dühét, amiért - immáron másodszorra a blogírás során - elszállt, amit eddig írt. Autosave funkció ide-vagy oda, elveszett az a  több mint fél oldal, amit épp az imént írtam, és ilyenkor legalábbis számomra szörnyen nehézkes egyrészt vagy ugyanazt leírni, vagy újrafogalmazni az egészet. Szóval ilyenkor nincs mit írni - ez itt egy szörnyű káromkodás helye...

Arra gondoltam, hogy a múltkori, sokkoló és hosszadalmas bejegyzéssel ellentétben most könnyedebb és fényképesebb beszámolót írok. Az elmúlt napokban voltak komoly történések, de erről még - az érdeklődés fenntartása végett - nem beszélnék, inkább csak annyit árulok el, hogy nem olyan sokára elköltözünk a családtól, mert kivettünk egy lakást a festői Georgetown-ban... és ha minden igaz, kocsink is lesz hamarosan. Igaz utóbbi kapcsán kiderült, hogy van egy kis sz...r a palacsintában... Ennyit elöljáróban, és izgalomfokozóként - ha nem felejtem el, ezekről is írok a közeljövőben...

A címben szereplő 'Fall' errefelé az őszre utal. Az - általam eddig ismert - autumn kifejezést nemigen használják. A 'Fall' - magyarul: hullás - azért is helytállóbb, mert a korábban már előrevetített őszi levélhullás tényleg kezdetét vette és tényleg gyönyörű; de gondolom, ez otthon is pontosan így van. Mindenesetre álljon itt bizonyítékul egy fotó - természetesen juharfalevéllel...

Nade vissza a kisvárosi ünnep témakörre. Szóval ilyen búcsú-, vagy vásárszerű összeröffenés szinte minden közeli kisvárosban van errefelé mostanában, így Actonban és -esetünkben- Bramptonban is. Igaz, hogy Brampton nem számít kisvárosnak, de az esemény kisvárosi jellegét fokozta, hogy a rendezvény a várostól távol, a bramptoni reptér közelében zajlott. Csak a kukacoskodás kedvéért mondom el, hogy a bramptoni  polgári repülőtér nem azonos a Toronto-i Pearson repülőtérrel, bár igaz, hogy ez utóbbi is már inkább Bramptonhoz van közelebb, mint Toronto-hoz. Erről is csak azért, mert egyszer erről is szeretnék majd írni...Mindegy, a lényeg az, hogy ilyen vásártérhez hasonló terepen zajlott a dolog. A hangulat valóban hasonló a vidéki Magyarországon zajló városi napokhoz (pl.: Kőrösi Napok) - akadnak azonban különbségek is. Itt például roncsderbi - erről sajnos lemaradtunk - és adott esetben Elvis hasonmás verseny jelenti a nap fénypontját...

Vidéken lévén, többségben voltak a mezőgazdasági kiállítók; érkezésünkkor az egyik hatalmas csarnokban éppen állatszépségverseny - konkrétabban a bárány kategória zsűriztetése - zajlott; azok az állatok, amelyek azonban még nem kerültek a bírák árgus szemei elé a gyermekszépségversenyek álnok profizmusát idéző módon, különböző (állat)kozmetikai segédeszközök védelme és támogatása alatt álltak: fényesre polírozott szőrüket takaróval védték, vagy éppen puhították, bodorították azt... utóbbiról sajnos nem készült fotó, de a zsűriztetésről igen... Íme:

Természetesen egyéb állatok is versenyeztek, hasonló profizmussal ápolták és készítették elő a mustrára a szarvasmarhákat, vagy a szárnyasokat is. Halloween közeledtével pumpkin-okból sem volt hiány. Nem merültem bele nagyon a dologba, de az egyik alábbi képből úgy tűnik gyümölcs-szépségverseny is volt...

A másik csarnokban a helyi kisvállalkozások és egyéb szervezetek vagy magánzók kínálták portékáikat, szolgáltatásaikat. Tök ugyanolyan volt, mint otthon, csak helyi sajátosságokkal megfűszerezve. Nem töltöttünk itt sok időt, mivel sem a cowboyt, sem a cowgirlt nem kötötték le az efféle látványosságok, nemúgy mint a helyi lacikonyha kínálata. Volt itt hamburger, hot-dog, de még echte francia-kanadai gyorséttermi étek is, amit Poutin-nak hívnak. Mivel a bejegyzés ezen részét valamilyen rejtélyes technikai malőr miatt harmadszorra vagyok kénytelen leírni, gondolom megbocsátható, ha tömörebb leszek. A Poutin (ejtsd: puten) nagyon egyszerű, nagyon egészségtelen és a fentiekből kikövetkeztethetően nagyon finom étel. Quebec-i eredetű, de manapság állítólag már Kanadaszerte elterjedt. Sültkrumplira elnagyoltan reszelt (forgácsolt) sajtdarabokat és egy  - általam - ismeretlen eredetű barna színű trutyit tesznek és így néz ki:

 Mivel a cowboy alulméretezte a beszerzett egy sajtburgerrel étvágya terjedelmét és mélységét Audrey , - aki Shawn apjának, a máltai származású John-nak a barátnője, - jóvoltából megkóstolhatta a poutin-t. (Mit kóstolta, pofátlanul tömte magába az egyébként még ecettel is megtuningolt gusztustalanságot - a cowgirl nem kevésbé). Audrey egyébként nagyon kedves, közvetlen és - többek között - a poutinnak köszönhetően kissé elhízott hatvanas nő, de igazából már az első találkozásunkkor is olyan nyílt és barátságos volt, hogy tök olyan, mint ha mindig is ismerte volna az ember. Ezek a tulajdonságok hál'Istennek nagyon gyakoriak errefelé - mindenhol kedves, és közvetlen emberekkel találkozunk. Mint például a Fair-en azzal a nővel, aki az alábbi képen látható két gyönyörő husky kutyájával és a szintén gyönyörű Pannival. Kicsivel arrébb, betértünk a helyi rotary klub sátrába, ahol kávét fogyasztottunk - tévedésből kettőt adtak egy áráért, de nagyvonalúak voltak - és a klub által a rászoruló embereknek ajándékozandó angol szótárak egyikébe írtunk személyes üzenetet. Mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, velük is szóba elegyedtünk. Nyíltságuk nem jelent felszínességet, általában nem gondolnak románoknak minket (Bukarest=Budapest szindróma), tudják, honnan jöttünk, kik vagyunk. Nade vissza a huskys nénihez és főleg a kutyusokhoz - ez esetben beszédbe elegyedésünk nem volt ok nélküli - nézzétek csak a kutyák hibátlan bundáját; ezt nem hagyhattuk simogatás nélkül...

 aranyossak, kedvessek

 és végül egy kép a cowboyról...egy Corvette-tel a háttérben

Eredetileg úgy volt, hogy a roncsderbit is megnézzük, de kicsit elkezdett cseperegni az eső és Chase is nagyon nyűgös lett, úgyhogy sietősen hazafelé vettük az irányt; olyannyira sietősen, hogy az állatos csarnokon keresztül rohanva csak a kocsiban vettük észre, hogy a szépségversenyesek mégsem végeztek mindenre kiterjedően tökéletes munkát... :-)

Roham - Seizure (ezúttal csak szavakban)

A legutolsó bejegyzés végén említettem, hogy nem csupán nyugalmas perceket élünk át itt Kanadában. A cowboy kedvese egy 3.5 éves Cerebral Palsy-ban (gyermekkori agybénulás, a továbbiakban: CP) szenvedő, Chase (ejtsd: Cséz) nevű kisfiút fejleszt a Pető módszer néven elhíresült konduktív pedagógia segítségével. A kisfiú állapota, kommunikációs és mozgásos képességei többé-kevésbé ismertek voltak előttünk a kiutazás előtt is, akadt azonban olyan körülmény, amire 'elfelejtették' felhívni a figyelmünket a szülők. Ilyen, úgynevezett 'fekete levesből' egyelőre csak kettő jelentősebb akadt. Az egyik ezek közül az, hogy Panninak valóban 5 napot kell dolgoznia egy héten,  viszont csak itt derült ki, hogy az a két nap, amikor szabad, az a kedd és a szerda. Ez csak annyiból jelent kellemetlenséget, hogy ha nekem nem sikerül olyan munkát találnom, ami lehetővé teszi a hasonló beosztást, akkor a szabadnapjainkat (is) külön kell töltenünk, ami azért nem olyan jó móka. Ezt a békát (még) le kellett nyelnünk, sajnos nem is nagyon tehet(t)ünk mást - kedden és szerdán a kisfiút óvodába viszik, az pedig nincs hétvégén... OK, majd kitalálunk valamit...gondoltuk.

A másik kellemetlen meglepetés sajnos sokkal kevésbé kezelhető és még az előzőnél is sokkolóbb. Chase-nek az elmúlt évben több komoly epilepsziás rohama volt. Amennyire tudom ezek a tipusú rohamok gyakran velejárói a CP-s betegeknek. Az ő esetében ez gyakran jár heves izomgörcsökkel, a légzés kimaradásával esetleg leállásával; ilyenkor szájon át kell lélegeztetni, amíg a mentők vagy a tűzoltók ide nem érnek. Általában a tűzoltók érnek ide hamarabb; sajnos vagy szerencsére jól ismerik már a házat... - ők a közeli Caledonban állomásoznak, és általában a hívás utáni pár percen belül ki is érnek.  Kisváros lévén a 911 hívásakor a legkorábban kiérő egység kezdi meg az elsősegélynyújtást - esetünkben ez - mint már mondtam - a tűzoltókat jelenti, akik 4-5 fős alakulattal és professzionális felszereléssel érkeznek ide a King street 747-be. Jó esetben ekkorra Chase már jobban van, de azért oxigént még szoktak neki adni, hogy hamarabb magáhohz térjen. A roham nagyon megviseli a koraszülöttség miatt, a fejlődésben amúgy is kissé visszamaradt szervezetet - ilyenkor általában álomba szenderedik, haja és teste nedves az izzadságtól. A szülők is kimerülnek ilyenkor,  szemmel láthatóan az apát viselik meg  jobban az események. Az anya szinte már rutinszerűen fekteti oldalra Chase-t a roham kezdetekor, majd kiállt nekünk, hogy hívjuk a 911-t, közben nyugtatgatja, simogatja a kisfiút. A családban mindenki részesült profi elsősegélynyújtó tanfolyamban, a nagyszülőket is beleértve, azonban, ha - kressznyelven szólva - 'dynomen' helyzet van, egyértelműen láthatóak a stressz jelei az arcokon. A rohamnak vannak előjelei, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyértelműen előrejelezhető lenne. Annyi biztos, hogy ilyenkor Chase kicsit nyűgösebb, nehezebb vele együttműködni és használhatatlanabb a fejlesztés során is - ami elsősorban Panninak okoz extra fejtörést.

Sick Kids - Toronto (bevezetés)

Hál'Istennek a rohamok gyakran járnak olyan komolyabb egészségügyi károsodással, mint áprilisban, amikor a mozgásos fejlesztés eredményeinek nagy részét - úgymint járás, stabil ülés stb.- valamint addigi szókincsének szinte teljes egészét elveszítette - valószínűleg  - az oxigénhiány miatt. Alig több mint egyhetes ittlétünk  alatt azonban sűrűsödni kezdtek a rohamok: egy hét lefolyása alatt három kisebb rohama is volt Chase-nek, ezért a legutóbbi, keddi roham után az anya úgy döntött, hogy a torontoi Sick Kids kórház sűrgősségi osztályán próbál gyors-segítséget kérni. Elmondása szerint ez a gyermekkórház a világ egyik legjobbja - a cowboy mindezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja,  ám az ott eltöltött majd' 10 óra alapján szívesen megosztja élményeit a dologgal kapcsolatban.

Mindez azon a napon történt, amikor a legutóbbi blogbejegyzésemet kezdtem írni (élmények mozgóképekben). Szóval ez volt az az esős nap. Az anyának délelőtt el kellett mennie itthonról egy órára, ezért Shawn (ejtsd: Shón - ő az apa) apja, a máltai származású John jött át, hogy ne maradjunk egyedül Chase-zel; arra következetesen figyelnek a szülők, hogy mindig legalább két ember tartózkodjon a gyerek közelében. Pont a két szabadnap utáni első munkanap következett - sejteni lehetett, hogy lesznek problémáink, hiszen a sérült embereknél nagyon fontos a napi rutin betartása és ez most ugye a két óvodai nap miatt megszakadt. Chase nem akart lemenni a pincébe, ahol a fejlesztés zajlik, már kora reggel sírt, a nagypapa meg már kezdett rettegni, hogy megint rohama lesz a gyereknek. Hál'Istennek a roham ezúttal elmaradt és Rachel - az anya - is hazaért, aki azonban már látta a baljós előjeleket: Chase nyűgös és nehéz vele dolgozni. Mindezt Panni is érzékelte, de ő egészen addig folytatta a munkát, amíg a kisfiú váratlanul összecsuklott, esése közben arcához kapott, mintegy meg is karmolva magát és jött a roham. Panni azonnal oldalra fektette, és kiabálni kezdett - emlékszem először az én nevemet kiáltotta.

Mindeközben én pont a pincefeljáróból nyíló nappaliban böngésztem az Internetet, kiadó lakás után kutatva, és éppen egy számot  akartam tárcsázni, amikor egyértelművé vált, hogy baj van - megint. Rachel gyorsan lerohant és arra kért üvöltve, hogy hívjam a 911-t, amit én meg is tettem, majd odaadtam neki a telefont és ő a megszokott módon diktálta be a címet és adott rövid leírást a helyzetről, közben a rohamból már kifelé jövő Chase hátát simogatta és maszírozgatta. A leírásból is jól látható, hogy ez esetben a roham nem tartott tovább fél percnél, nem is volt súlyos; a család azonban minden egyes esetet ugyanolyan komolyan vesz, szóval jöttek a tűzoltók, meg a rohammentők. A szokásos koreográfia - mondhatnánk - ekkkorra már Shawn és John is hazaértek. Az apa ha lehet, még inkább ki volt borulva mint, általában, Rachel válaszolt a mentősök kérdéseire, akik a megszokott oxigénfröccs után összepakoltak és arra kérték a szülőket, hogy ha bármi gond lenne értesítsék őket. Mindenki korrekt és profi, jut energia kedvességre és mosolyra is, ha a helyzet úgy kívánja - most azonban inkább a részvét visszafogottságával távozott a segítség. Az anya közben elhatározta magát, az október 22-én esedékes neurológiai vizsgálat ellenére a torontoi Sick Kids sürgősségi osztályára viszi Chase-t. Shawn magába roskadva és a sírással küszködve azt dörmögte: talán jó lenne, ha Anna - ők így szólítják Pannit - "is részt venne a folyamatban". Az apát egyébként ritkán lehet látni ilyen lelki állapotban, marcona és mackós alkatú ember, ennek megfelelő orgánummal. Bár jó humora van, csak akkor jó vele viccelődni, ha olyan a szituáció. Ennek megfelelően és meggyőződésem szerint (is) felajánlottam, hogy én és Panni elkísérjük Rachelt és Chase-t a kórházba - ugyanis már ekkor felmerült, hogy ez esetleg egy ottalvós dolog lesz. Egyrészt azt sem akartam, hogy az anya ilyen lelkiállapotban egyedül legyen, másrészt mint már írtam, egész nap esett az eső, úgysem tudtunk  volna mit csinálni otthon. Utólag kiderült, jól döntöttünk és az apánál is szereztünk egy jó pontot, ami duplán számít.

Sick Kids - Toronto

Ha röviden és élményszerűen akarná a cowboy összefoglalni, hogy milyen a Sick Kids Gyermekkórház Torontóban, akkor azt mondhatná, hogy tulajdonképpen szerepelt a Vészhelyzet című sorozatban, hiszen benyomásai alapján ez a kórház pont olyan volt, mint a népszerű sorozatban lévő - egyébként minden bizonnyal - másik kórház, csak ez a valóságban zajlott. A kórház egészét le sem tudja írni, hiszen csak a Sűrgősségi osztályt látta, mindenesetre ha az embernek van biztosítása, akkor nem rossz ez az amerikai típusú egészségügy.

A bejáratnál kedves fiatalember veszi fel az adatainkat és mivel nem először 'járunk' itt, mindez  könnyen és gyorsan megy. Majd egy másik szobába kísérik az anyát a gyermeket és Pannit - a cowboyt itt valamilyen okból diszkriminálják, aki nem érti, hogy ez miért van,  de leül a váróban és vár. Nemsokára előkerülnek a többiek és - ekkorra  egyébként a történésekből a cowboy már megértette, hogy ebben a váróban váratják a pácienseket addig, amíg a szobájuk készen nem lesz - immár együtt várakoznak. Mivel ekkor jövünk rá Pannival, hogy mi még nem is ebédeltünk, a közeli vendéglátóipari egységeket célozzuk meg élelem és kávé beszerzése céljából. Az anya ilyen irányú kéréseit is figyelembe véve, Starbucks-ba, Pizza-Pizza-ba és Subway-be (ezek gyorséttermek nevei... sokkal több is van belőlük egyébként az aulában) megyünk, majd zsákmányainkkal a váróba térünk vissza, ahonnan időközben az anyát és gyermekét egy másik váróba kísérték; mi erről csak később értesülünk, de a labirintusba minket is bevezetnek, ahol sokadmagunkkal együtt - nevéhez méltón tényleg - egy kisváróban rajzfilmet kényszerülünk nézni, amíg a szobánk készen nem lesz, de most már tényleg. A környezet egyébként tiszta és kulturált és kicsit tényleg vészhelyzetes. Nemsokára megkapjuk a 24-es szobát, ami kis mérete ellenére nagyobb felszereltséggel bír, mint az egész magyar egészségügy a legjobb pillanataiban. Az egész kórház nagyon felhasználóbarát azt leszámítva, hogy a betegek nem mindig azok. Sajnos súlyosan beteg kisgyermekeket is látni, de ezzel nem lehet mit kezdeni. Az, hogy Kanada mostanában mennyire multikulturális ország lett, itt is jól megfigyelhető: mindenféle náció képviselteti magát; van itt turbános nagyszakállú bácsi, apró termetű filippínó anyák, de még olaszul beszélő családot is hallottam. A doktorok is sokszínűek, először egy -tetovált - nagyon kedves kubai nő jön be hozzánk: közvetlen, kedves és profi (vészhelyzet faktor:10). Az apró termetű kubait egy ugyancsak jó humorú, mosolygós fiatal asszisztens  srác követi, aki az ápolónk lesz a továbbiakban - szintén elmenne a sorozatban. Ezután és sajnos csak órákkal később egy zsidó doktor bácsi jön a szobánkba és teszi fel kérdéseit, miközben megvizsgálja Chase-t, aki szüntelenül bámulja a falon lévő plazmatévét - hál'Istennek több gyerekcsatorna is fogható, így ha már nagyon unjuk valamelyiket, tudunk váltani. Végül és ugyancsak sokkal később, egy szerintem francia akcentusú neurológus jön hozzánk, aki végül javaslatot tesz a kisfiú epilepszia gyógyszerének lecserélésére, ami csak azután lehetséges, hogy telefonon felhívta az apát (éjjel 11.30 volt ekkor) hogy az beleegyezik-e a gyógyszer alkalmazásába, annak súlyos mellékhatásai ellenére. Hosszas vita után beleegyezett.

<<muszáj megszakítanom a történetmesélést, mert Chase épp az imént is egy rohamközeli helyzetbe került...vasárnap délelőtt 11:21 van, süt a nap, enyhén hűvös, de szép őszi nap, ki a fenének lenne kedve 3 és fél évesen a pincében kíntornázni? Chase-nek sincs. A nappaliban tévén lehet követni a pincében zajló eseményeket, mert lent két videókamera van elhelyezve, így a szülők is nézhetik a foglalkozások menetét. Miközben a fenti sorokat írtam, már én is figyeltem, hogy a kisfiú egyre nyűgösebb, sírdogálós hangulatban van. Panni időről-időre az ölébe vette és vigasztalta szegényt, mielőtt továbbmentek volna a következő feladatsorra, de Chase-nek csak nem akaródzott a gyakorlatokat csinálni. Ha sír, gyakran teszi ezt oly módon, hogy sírás közben elakad a lélegzete, ez még nem egyértelműen roham, csak a kezdet. Most is ez történt. Panni kiáltott, én szóltam a szülőknek, közben hívtam a 911-t, közben mindketten leértek és vigasztalni kezdték Chase-t, majd szóltak, hogy letehetem a telefont: nem akkora a baj. Egy percen belül visszahívtak a számról és megerősítést kértek a riasztás tévességéről, amit az apa meg is tett. A lenti videó képe most üres, mivel a szülők tanácsára Panniék kimennek 'sétálni' a kocsifeljáró melletti játszótérig, ahol Chase egy kis időre újra gyerek lehet... Tökéletesen megértem őt és persze a szülőket is, akik a konduktív pedagógiába vetve minden maradék hitüket, szeretnék kisajtolni a fejlődés minden cseppjét gyermekükből - ergo Panniból is; a kérdés az, hogy mennyit nyernek és mennyit veszítenek ezen a bolton. Ez a kérdés az élet nagy kérdéseihez is elvezetne, amiről most nem írnék bővebben, csak hagyom mindenkinek továbbgondolni... Közben Chase és Panni, Shawn partnerének kutyájával, Wheily-vel együtt - mintegy csaliként használva az ebet, hiszen Chase odavan az állatokért - lemennek a játszótérre a járókerettel...>>

Sick Kids Toronto (lezárás)

Közel 10 órát töltöttünk a kórházban, ahol egy valóságos dráma fültanúi is lehettünk: a hírekben is bemonták később, hogy egy 5 hónapos kisgyermeket brutálisan megvertek - a hírek egy 21 éves férfit említettek, mint elkövetőt - na akkor hozták be a csecsemőt a kórházba, amikor mi is ott volltunk és mivel minden szoba hangszóróval van felszerelve arra az esetre, ha az ügyeletes orvos(ok) éppen betegeknél vannak valamelyik szobában, akkor gyorsan  értesíteni tudják őket, így mi is hallottuk, hogy minden orvost azonnal hívattak és tudhattuk, hogy Sick Kids kórházi szinten is nagy a baj. Ez tényleg vészhelyzet(es) volt.

Egyetlen negatívumot tudnék magáról a kórházról vagy az ellátásról említeni: a szobánkban nagyon meleg volt, valamilyen szűrőberendezés hibájából fakadóan és a steril állapotok megőrzése érdekében nem engedték nyitva tartani a szobánk ajtaját, amit azért persze mégis megtettünk. Érdekes volt még azonban, hogy szinte egyik orvos sem viselt fehér köpenyt és én egy másik fiatal tetovált lányt (...) is láttam, az orvosok között.

Az ellátásról még annyit, hogy x órakor egy nővér kis orvosi dobozkában folyékony szappant és orvosi eszközökből - bájosan egészségügyis technikával - fabrikált szappanbuborékfújót vitt be a kis betegek szobáiba, így a miénkbe is, mindezt őszintének tűnő mosollyal az arcán. (Chase-t ez sajnos nem kötötte le, ugyanakkor máig hihetetlen számomra hogyan  volt képes még a tizedik órában is ugyanazzal az üdvözült mosollyal figyelni a rajzfilmeket, amikor mi mindannyian már állva is el tudtunk volna aludni). Panni viszonylag korán kiszúrta a gyerekeknek szánt és rendszeresített zsírkréta & kiszínező csomagot, amiből én a várakozás hosszú óráiban - és szigorúan Chase-nek, emlékként szánva - kiszíneztem a Sesamme Street-es (a Muppet Show bábjaihoz hasonló figurákat felvonultató, népszerű gyerekműsor) Elmó-t...

Olvasnivalót akartatok, hát most megkaptátok... és bár azt ígértem, hogy csak szavakban mesélem el mindezt, amiért végigolvastátok ezt a beszámolót, zárásként íme egy semmitmondó fotó:

Élmények mozgóképekben

A Kanadai cowboy hideg, esős tájat szemlélve köszönti olvasóit. Sajnos a vadpulykák sem mutatkoztak ma reggel - vicces látványuk enyhíthette volna a kellemetlen őszi idő okozta nyomottságot. Szerencsére a közzé tenni kívánt kisfilmek még az elmúlt napok napos és megnyugtatóan őszies hangulatát adják vissza. Azon túl remélhetőleg valamit abból a végtelen nyugalomból is, amit a cowboy a teraszon időzve érez, hallgatva a különböző madarak és egyéb állatfajták hangjait, amikor éppen nem esik az eső.

A cowboy a minap - igaz már néhány pohár bor elfogyasztása után és szemüvege híjján - olyannyira elkényelmesedett gondolataiban a teraszon, hogy el is feledkezett a szúnyogháló alig látható, de mégis határozottan érzékelhető jelenlétéről a szobába visszafelé jövet - nem csekély (kár)örömöt okozva a ház lakóinak és vendégeinek a látvánnyal...(Panni konkrétan  órák múlva is ezen röhögött..., de ezen már én sem csodálkozom). A videókat elnézve az olvasó is könnyen beláthatja, hogy a leírt elmélázás nem alapok nélküli, hiszen a táj és a környék tényleg nagyon nyugis...

Relax ~ Flóra és fauna 2.

Ide kapcsolódik és talán nem is igényelne külön címet, hogy a cowboy észrevetelei alapján a környékbeliek imádnak a természet szépségein elmélkedni. Erről többek között a házak kertjében, vagy akár a folyóparton - látszólag magányosan - elhelyezett karosszékek árulkodnak. Ami az itteni családot illeti, ők egyrészt két fából készült kényelmes széket helyeztek az udvar előtti kert szélére, valamint egy kis tűzrakóhelyet, így ősszel is élvezhetik a környező erdő pihentető látványát. Ha mindez még nem lenne elég, az imént említett teraszon - ennek munkálatai egyébként az egyik videón is láthatóak - egy úgynevezett forróvizes kádat (magyarul: jacuzzi) is építenek, hogy a természetben való gyönyörködést a hóesésben is élvezhessék. Azt hiszem erre mondják, hogy 'tudnak élni...'

És akkor a beígért videók - sajnos az 'almost peaceful moments - majdnem békés pillanatok' című videónál éppen a kisfilm végi poén nem hallható, tudniillik, hogy Panni váratlanul beletüsszent a pilllanat szépségébe...

www.youtube.com/watch

www.youtube.com/watch

(A kommentelőknek köszönöm a bátorítást és a visszajelzést - és hogy egy kicsit kedvet csináljak a várakozáshoz elmondom, hogy - a következő bejegyzésemből az is kiderül, hogy mi áll szemben azzal a nagy nyugalommal, amiről az imént írtam, valamint arra is választ kaptok, hogy miért nem megy mindig olyan simán a blog írás...)

Budapest-Frankfurt-Chicago-Toronto

A kanadai cowboy a blog írás első izgalmaiban elfeledkezett beszámolni a repülőút viszontagságos részleteiről, így most ezt pótolandó leírja, hogy Frankfurtban már - úgyszólván első labdaérintésre - majdnem lekésték a Chicagó-ba tartó gépet, ami elég nagy b'zd meg lett volna. Mindez úgy történhetett meg, hogy a Lufthansa-s járatunk már a levegőben összeszedett egy majd' félórás késést az alig kétórás út alatt. Ennek okait hosszan ecsetelték több nyelven is, de én nem tudtam összerakni a képet. Annak viszont üröltem, hogy a pilóta nem a légitársaságra jellemző vadászpilótás landolási stílusban értelmezte a leszállást, hanem - a kellemetlenül hideg, esős időjárási viszonyok ellenére - felhasználó barát módon tette le a gépet. Az igaz ugyan, hogy a késés okait ecsetelő beszámolóból sikerült kihámozni az amerikai átszállásban érintettekre vonatkozó passzust - tudniillik, hogy ne kávézgassunk hosszan a váróban, arra azonban a cowboy sem számított, (mint ahogyan a spanyol inkvizícióra sem...) hogy a csatlakozást rohanva is alig fogják elérni. Jó magyar emberhez méltóan és főképp a súlytöbblet csökkentése céljából a cowboy kitalálta, hogy télikabátjukat mintegy magunkon utaztassák, amíg egyik terminálról a másikra vánszorognak. Igen ám, de itt vánszorgásról szó sem lehetett, sőt eszelős kelet-európai ámokfutóként a vízszintes mozgólépcsőkön/futószalagokon is betoncombú amerikai és jamaikai gátfutókat megszégyenítő módon vágtattunk A-ból B-be, jobban mondva terminálról-terminálra - télikabátban és 10 kilós kézipoggyásszal, valamint egy laptoppal a vállunkon. Mondanom sem kell, hogy mindez olyan vizelési inger közepette történt, amelynek eredete még a repülőn eltöltött időkre nyúlik vissza... Ebben az egyben kötöttünk kompromisszumot a rohanás közepette, de a 61-es kaput elérve úgy tűnt ebben sem kellett volna, mivel a színesbőrű steward közölte velünk, hogy ennél a kapunál már befejeződött a beszállás. Én soha nem tartoztam azok közé, akiket hangosbemondókon köröznek ideges hangú reptéri alkalmazottak és stewardessek, de most mi is ilyen utasok voltunk, csak éppen a nagy siettségben mindez elkerülte a figyelmünket. A színesbőrű úriember, miután közöltem vele, hogy mi vagyunk azok, akik miatt egy Boeing 777-es népes utazóközönsége vár, lecseszett, hogy hol voltunk eddig, meg egyáltalán, hogyan gondoljuk mi ezt az egészet, de akkor nekem még épp' egy defibrillátorra lett volna égető szükségem, nem hülye kérdésekre. Pedig ezekből nem volt hiány, hála a - feltehetően - amerikai hatóság egyik emberének, aki vicces keresztkérdésekkel szórakoztatott és azt próbálta meg kiszedni belőlem, hogy csempészek-e valamit az USA-ba. Közben a steward nem győzte hangsúlyozni Smith ügynöknek, hogy most nem engem kellene faggatnia - egyrészt mert éles eszű parasztgyerekként átláttam a szitán és a keresztkérdésein, másrészt mert a gépnek fel kellene szállnia - ígyhát megpróbáltatásaink a torontoi Pearson reptérig, egészen pontosan az ott található bevándorlási hivatalig véget értek.

És akkor a korábban beígért képek - egyelőre a házról, annak belső és külső környezetéről, valamint a környékről...

Fent a ház, ahol élünk - alatta szerény odúnk, alul új testvéreink... :-)

Valamint néhány fotó a környékről és a közeli Forge Parkról...

Welcome! Isten hozott!

A kanadai cowboy (KC, vagy egyszerűen csak cowboy) üdvözli lelkes és kevésbé lelkes olvasóit egyben megosztja mindenkivel Ő maga soha sem volt lelkes blog olvasó. Az élet azonban úgy hozta, hogy kedvesével együtt Kanadában keresi a szerencséjét. A kaland elsősorban neki, a Pető Intézetben végzett konduktor-óvodapedagógusnak köszönhető, aki nemrégiben arra szerződött és hivatott, hogy egy kanadai család 3 és fél éves kisfiát Chase-t a konduktív pedagógia segítségével fejlessze.

A kisváros, ahol e sorokat írom a mediterrán hangulatú Terra Cotta nevet viseli. Jelentőségét és fizikai nagyságát leginkább az az intermezzo adja vissza ami a torontoi Pearson reptéren lévő Bevándorlási Hivatalban zajlott. A hivatalnok azt hitte, hogy valamilyen nem létező nyelven parolázunk vele, amikor kérdésére, hogy hol fogunk élni/dolgozni, azt válaszoltuk: Terra Cottában. Egyébként a város neve a hivatal számítógépes adatbázisában sem szerepel, ennek köszönhetően ideiglenes munkavállalási engedélyünk egész Ontario tartományra kiterjed... Tegnap tudtam meg azt, ami így is eléggé nyilvánvaló lehetett volna, hogy a város neve földjének színéből ered, ami vöröses színű.

Az a tény, hogy Terra Cotta épp' hogy megjelenik a Google térképen annak tudható be, hogy a települést alkotó házak, porták ritkásan kötődnek egymáshoz. Ezeket időnként különböző nevekkel illetik, úgymint Caledon, Georgetown.  A laza településszerkezet részben az óriási zöld kertek miatt van így, részben pedig azért, mert hely van bőven és az emberek nem másznak egymás nyakára. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy túlságosan maguknak valóak, vagy individualisták lennének - amikor Pannival az út szélén sétáltunk, többen ránk köszöntek vagy akár még azt is jelezték, hogy elvisznek kocsival... Általában mosolygósak és kedvesek az emberek; legalábbis ez az első benyomásunk.

Az időjárás egyébként kellemesen őszies, ma éppen szép és napos. Állítólag November közepéig nem is várható hó. Az október várhatóan gyönyörű lesz, mivel a természet ezt gyárilag beépítve tudja, és mi itt eléggé természetes környezetben élünk. Minthogy a házat, - amelyben pillanatnyilag élünk - erdő veszi körül, az ősz minden bizonnyal legszebb arcát mutatja majd. Erről majd később és inkább képekben.

Flóra és fauna 1.

 A minket körülvevő erdős terület nem különüsebben kanadai - inkább ugyanolyan mint otthon. Az viszont érdekes, ahogyan az emberek viszonyulnak ehhez a környezethez. Hatalmas kertjeiket következetesen és mintaszerűen gondozzák - ideiglenes civilizációt csempészve a buja, de nem kimondottan egzotikus növényzet látszólagosan tetszőleges halmazaiba. A föld és a rajta lévő házak, épületek birtokosa nem minden esetben egyezik. Nem hinném, hogy minden családnak külön kertésze lenne, de mindegyik ház környéke olyan, mintha külön akciócsoport dolgozna rajta. Az állatvilág azonban némileg eltér a budapesti albérletünkben megszokottól. A ház körül gyakran ólálkodnak vadpulykák - őket a házigazda <<szigorúan csak vadászati szezonban>> csúzliba töltött ólommal kínálja meg; ettől eltérő időkben azonban békésen a ház köré merészkednek, csakúgy mint az ún. racoon-ok, azaz mosómedvék. Ezekből is meglepően sok van a ház körül - a reptérről hazafelé jövet - csak a kb. 150 méteres kocsifeljárón találkoztunk hárommal, ebből egyet majdnem el is ütöttünk. Mókusból ugyancsak nincs hiány, forgalmasabb kisvárosok házain is könnyű szemrevenni őket. A squirell-ek nagyobbak a chipmunk-nál, általában fekete, szürke, ritkábban fehér színűek. A chipmunk a mi mókusainkra hasonlít és kisebb. Mindezt csak a hozzám hasonlóan gyér biológiai ismeretekkel rendelkező olvasóim kedvéért írom le.