Roham - Seizure (ezúttal csak szavakban)

A legutolsó bejegyzés végén említettem, hogy nem csupán nyugalmas perceket élünk át itt Kanadában. A cowboy kedvese egy 3.5 éves Cerebral Palsy-ban (gyermekkori agybénulás, a továbbiakban: CP) szenvedő, Chase (ejtsd: Cséz) nevű kisfiút fejleszt a Pető módszer néven elhíresült konduktív pedagógia segítségével. A kisfiú állapota, kommunikációs és mozgásos képességei többé-kevésbé ismertek voltak előttünk a kiutazás előtt is, akadt azonban olyan körülmény, amire 'elfelejtették' felhívni a figyelmünket a szülők. Ilyen, úgynevezett 'fekete levesből' egyelőre csak kettő jelentősebb akadt. Az egyik ezek közül az, hogy Panninak valóban 5 napot kell dolgoznia egy héten,  viszont csak itt derült ki, hogy az a két nap, amikor szabad, az a kedd és a szerda. Ez csak annyiból jelent kellemetlenséget, hogy ha nekem nem sikerül olyan munkát találnom, ami lehetővé teszi a hasonló beosztást, akkor a szabadnapjainkat (is) külön kell töltenünk, ami azért nem olyan jó móka. Ezt a békát (még) le kellett nyelnünk, sajnos nem is nagyon tehet(t)ünk mást - kedden és szerdán a kisfiút óvodába viszik, az pedig nincs hétvégén... OK, majd kitalálunk valamit...gondoltuk.

A másik kellemetlen meglepetés sajnos sokkal kevésbé kezelhető és még az előzőnél is sokkolóbb. Chase-nek az elmúlt évben több komoly epilepsziás rohama volt. Amennyire tudom ezek a tipusú rohamok gyakran velejárói a CP-s betegeknek. Az ő esetében ez gyakran jár heves izomgörcsökkel, a légzés kimaradásával esetleg leállásával; ilyenkor szájon át kell lélegeztetni, amíg a mentők vagy a tűzoltók ide nem érnek. Általában a tűzoltók érnek ide hamarabb; sajnos vagy szerencsére jól ismerik már a házat... - ők a közeli Caledonban állomásoznak, és általában a hívás utáni pár percen belül ki is érnek.  Kisváros lévén a 911 hívásakor a legkorábban kiérő egység kezdi meg az elsősegélynyújtást - esetünkben ez - mint már mondtam - a tűzoltókat jelenti, akik 4-5 fős alakulattal és professzionális felszereléssel érkeznek ide a King street 747-be. Jó esetben ekkorra Chase már jobban van, de azért oxigént még szoktak neki adni, hogy hamarabb magáhohz térjen. A roham nagyon megviseli a koraszülöttség miatt, a fejlődésben amúgy is kissé visszamaradt szervezetet - ilyenkor általában álomba szenderedik, haja és teste nedves az izzadságtól. A szülők is kimerülnek ilyenkor,  szemmel láthatóan az apát viselik meg  jobban az események. Az anya szinte már rutinszerűen fekteti oldalra Chase-t a roham kezdetekor, majd kiállt nekünk, hogy hívjuk a 911-t, közben nyugtatgatja, simogatja a kisfiút. A családban mindenki részesült profi elsősegélynyújtó tanfolyamban, a nagyszülőket is beleértve, azonban, ha - kressznyelven szólva - 'dynomen' helyzet van, egyértelműen láthatóak a stressz jelei az arcokon. A rohamnak vannak előjelei, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyértelműen előrejelezhető lenne. Annyi biztos, hogy ilyenkor Chase kicsit nyűgösebb, nehezebb vele együttműködni és használhatatlanabb a fejlesztés során is - ami elsősorban Panninak okoz extra fejtörést.

Sick Kids - Toronto (bevezetés)

Hál'Istennek a rohamok gyakran járnak olyan komolyabb egészségügyi károsodással, mint áprilisban, amikor a mozgásos fejlesztés eredményeinek nagy részét - úgymint járás, stabil ülés stb.- valamint addigi szókincsének szinte teljes egészét elveszítette - valószínűleg  - az oxigénhiány miatt. Alig több mint egyhetes ittlétünk  alatt azonban sűrűsödni kezdtek a rohamok: egy hét lefolyása alatt három kisebb rohama is volt Chase-nek, ezért a legutóbbi, keddi roham után az anya úgy döntött, hogy a torontoi Sick Kids kórház sűrgősségi osztályán próbál gyors-segítséget kérni. Elmondása szerint ez a gyermekkórház a világ egyik legjobbja - a cowboy mindezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja,  ám az ott eltöltött majd' 10 óra alapján szívesen megosztja élményeit a dologgal kapcsolatban.

Mindez azon a napon történt, amikor a legutóbbi blogbejegyzésemet kezdtem írni (élmények mozgóképekben). Szóval ez volt az az esős nap. Az anyának délelőtt el kellett mennie itthonról egy órára, ezért Shawn (ejtsd: Shón - ő az apa) apja, a máltai származású John jött át, hogy ne maradjunk egyedül Chase-zel; arra következetesen figyelnek a szülők, hogy mindig legalább két ember tartózkodjon a gyerek közelében. Pont a két szabadnap utáni első munkanap következett - sejteni lehetett, hogy lesznek problémáink, hiszen a sérült embereknél nagyon fontos a napi rutin betartása és ez most ugye a két óvodai nap miatt megszakadt. Chase nem akart lemenni a pincébe, ahol a fejlesztés zajlik, már kora reggel sírt, a nagypapa meg már kezdett rettegni, hogy megint rohama lesz a gyereknek. Hál'Istennek a roham ezúttal elmaradt és Rachel - az anya - is hazaért, aki azonban már látta a baljós előjeleket: Chase nyűgös és nehéz vele dolgozni. Mindezt Panni is érzékelte, de ő egészen addig folytatta a munkát, amíg a kisfiú váratlanul összecsuklott, esése közben arcához kapott, mintegy meg is karmolva magát és jött a roham. Panni azonnal oldalra fektette, és kiabálni kezdett - emlékszem először az én nevemet kiáltotta.

Mindeközben én pont a pincefeljáróból nyíló nappaliban böngésztem az Internetet, kiadó lakás után kutatva, és éppen egy számot  akartam tárcsázni, amikor egyértelművé vált, hogy baj van - megint. Rachel gyorsan lerohant és arra kért üvöltve, hogy hívjam a 911-t, amit én meg is tettem, majd odaadtam neki a telefont és ő a megszokott módon diktálta be a címet és adott rövid leírást a helyzetről, közben a rohamból már kifelé jövő Chase hátát simogatta és maszírozgatta. A leírásból is jól látható, hogy ez esetben a roham nem tartott tovább fél percnél, nem is volt súlyos; a család azonban minden egyes esetet ugyanolyan komolyan vesz, szóval jöttek a tűzoltók, meg a rohammentők. A szokásos koreográfia - mondhatnánk - ekkkorra már Shawn és John is hazaértek. Az apa ha lehet, még inkább ki volt borulva mint, általában, Rachel válaszolt a mentősök kérdéseire, akik a megszokott oxigénfröccs után összepakoltak és arra kérték a szülőket, hogy ha bármi gond lenne értesítsék őket. Mindenki korrekt és profi, jut energia kedvességre és mosolyra is, ha a helyzet úgy kívánja - most azonban inkább a részvét visszafogottságával távozott a segítség. Az anya közben elhatározta magát, az október 22-én esedékes neurológiai vizsgálat ellenére a torontoi Sick Kids sürgősségi osztályára viszi Chase-t. Shawn magába roskadva és a sírással küszködve azt dörmögte: talán jó lenne, ha Anna - ők így szólítják Pannit - "is részt venne a folyamatban". Az apát egyébként ritkán lehet látni ilyen lelki állapotban, marcona és mackós alkatú ember, ennek megfelelő orgánummal. Bár jó humora van, csak akkor jó vele viccelődni, ha olyan a szituáció. Ennek megfelelően és meggyőződésem szerint (is) felajánlottam, hogy én és Panni elkísérjük Rachelt és Chase-t a kórházba - ugyanis már ekkor felmerült, hogy ez esetleg egy ottalvós dolog lesz. Egyrészt azt sem akartam, hogy az anya ilyen lelkiállapotban egyedül legyen, másrészt mint már írtam, egész nap esett az eső, úgysem tudtunk  volna mit csinálni otthon. Utólag kiderült, jól döntöttünk és az apánál is szereztünk egy jó pontot, ami duplán számít.

Sick Kids - Toronto

Ha röviden és élményszerűen akarná a cowboy összefoglalni, hogy milyen a Sick Kids Gyermekkórház Torontóban, akkor azt mondhatná, hogy tulajdonképpen szerepelt a Vészhelyzet című sorozatban, hiszen benyomásai alapján ez a kórház pont olyan volt, mint a népszerű sorozatban lévő - egyébként minden bizonnyal - másik kórház, csak ez a valóságban zajlott. A kórház egészét le sem tudja írni, hiszen csak a Sűrgősségi osztályt látta, mindenesetre ha az embernek van biztosítása, akkor nem rossz ez az amerikai típusú egészségügy.

A bejáratnál kedves fiatalember veszi fel az adatainkat és mivel nem először 'járunk' itt, mindez  könnyen és gyorsan megy. Majd egy másik szobába kísérik az anyát a gyermeket és Pannit - a cowboyt itt valamilyen okból diszkriminálják, aki nem érti, hogy ez miért van,  de leül a váróban és vár. Nemsokára előkerülnek a többiek és - ekkorra  egyébként a történésekből a cowboy már megértette, hogy ebben a váróban váratják a pácienseket addig, amíg a szobájuk készen nem lesz - immár együtt várakoznak. Mivel ekkor jövünk rá Pannival, hogy mi még nem is ebédeltünk, a közeli vendéglátóipari egységeket célozzuk meg élelem és kávé beszerzése céljából. Az anya ilyen irányú kéréseit is figyelembe véve, Starbucks-ba, Pizza-Pizza-ba és Subway-be (ezek gyorséttermek nevei... sokkal több is van belőlük egyébként az aulában) megyünk, majd zsákmányainkkal a váróba térünk vissza, ahonnan időközben az anyát és gyermekét egy másik váróba kísérték; mi erről csak később értesülünk, de a labirintusba minket is bevezetnek, ahol sokadmagunkkal együtt - nevéhez méltón tényleg - egy kisváróban rajzfilmet kényszerülünk nézni, amíg a szobánk készen nem lesz, de most már tényleg. A környezet egyébként tiszta és kulturált és kicsit tényleg vészhelyzetes. Nemsokára megkapjuk a 24-es szobát, ami kis mérete ellenére nagyobb felszereltséggel bír, mint az egész magyar egészségügy a legjobb pillanataiban. Az egész kórház nagyon felhasználóbarát azt leszámítva, hogy a betegek nem mindig azok. Sajnos súlyosan beteg kisgyermekeket is látni, de ezzel nem lehet mit kezdeni. Az, hogy Kanada mostanában mennyire multikulturális ország lett, itt is jól megfigyelhető: mindenféle náció képviselteti magát; van itt turbános nagyszakállú bácsi, apró termetű filippínó anyák, de még olaszul beszélő családot is hallottam. A doktorok is sokszínűek, először egy -tetovált - nagyon kedves kubai nő jön be hozzánk: közvetlen, kedves és profi (vészhelyzet faktor:10). Az apró termetű kubait egy ugyancsak jó humorú, mosolygós fiatal asszisztens  srác követi, aki az ápolónk lesz a továbbiakban - szintén elmenne a sorozatban. Ezután és sajnos csak órákkal később egy zsidó doktor bácsi jön a szobánkba és teszi fel kérdéseit, miközben megvizsgálja Chase-t, aki szüntelenül bámulja a falon lévő plazmatévét - hál'Istennek több gyerekcsatorna is fogható, így ha már nagyon unjuk valamelyiket, tudunk váltani. Végül és ugyancsak sokkal később, egy szerintem francia akcentusú neurológus jön hozzánk, aki végül javaslatot tesz a kisfiú epilepszia gyógyszerének lecserélésére, ami csak azután lehetséges, hogy telefonon felhívta az apát (éjjel 11.30 volt ekkor) hogy az beleegyezik-e a gyógyszer alkalmazásába, annak súlyos mellékhatásai ellenére. Hosszas vita után beleegyezett.

<<muszáj megszakítanom a történetmesélést, mert Chase épp az imént is egy rohamközeli helyzetbe került...vasárnap délelőtt 11:21 van, süt a nap, enyhén hűvös, de szép őszi nap, ki a fenének lenne kedve 3 és fél évesen a pincében kíntornázni? Chase-nek sincs. A nappaliban tévén lehet követni a pincében zajló eseményeket, mert lent két videókamera van elhelyezve, így a szülők is nézhetik a foglalkozások menetét. Miközben a fenti sorokat írtam, már én is figyeltem, hogy a kisfiú egyre nyűgösebb, sírdogálós hangulatban van. Panni időről-időre az ölébe vette és vigasztalta szegényt, mielőtt továbbmentek volna a következő feladatsorra, de Chase-nek csak nem akaródzott a gyakorlatokat csinálni. Ha sír, gyakran teszi ezt oly módon, hogy sírás közben elakad a lélegzete, ez még nem egyértelműen roham, csak a kezdet. Most is ez történt. Panni kiáltott, én szóltam a szülőknek, közben hívtam a 911-t, közben mindketten leértek és vigasztalni kezdték Chase-t, majd szóltak, hogy letehetem a telefont: nem akkora a baj. Egy percen belül visszahívtak a számról és megerősítést kértek a riasztás tévességéről, amit az apa meg is tett. A lenti videó képe most üres, mivel a szülők tanácsára Panniék kimennek 'sétálni' a kocsifeljáró melletti játszótérig, ahol Chase egy kis időre újra gyerek lehet... Tökéletesen megértem őt és persze a szülőket is, akik a konduktív pedagógiába vetve minden maradék hitüket, szeretnék kisajtolni a fejlődés minden cseppjét gyermekükből - ergo Panniból is; a kérdés az, hogy mennyit nyernek és mennyit veszítenek ezen a bolton. Ez a kérdés az élet nagy kérdéseihez is elvezetne, amiről most nem írnék bővebben, csak hagyom mindenkinek továbbgondolni... Közben Chase és Panni, Shawn partnerének kutyájával, Wheily-vel együtt - mintegy csaliként használva az ebet, hiszen Chase odavan az állatokért - lemennek a játszótérre a járókerettel...>>

Sick Kids Toronto (lezárás)

Közel 10 órát töltöttünk a kórházban, ahol egy valóságos dráma fültanúi is lehettünk: a hírekben is bemonták később, hogy egy 5 hónapos kisgyermeket brutálisan megvertek - a hírek egy 21 éves férfit említettek, mint elkövetőt - na akkor hozták be a csecsemőt a kórházba, amikor mi is ott volltunk és mivel minden szoba hangszóróval van felszerelve arra az esetre, ha az ügyeletes orvos(ok) éppen betegeknél vannak valamelyik szobában, akkor gyorsan  értesíteni tudják őket, így mi is hallottuk, hogy minden orvost azonnal hívattak és tudhattuk, hogy Sick Kids kórházi szinten is nagy a baj. Ez tényleg vészhelyzet(es) volt.

Egyetlen negatívumot tudnék magáról a kórházról vagy az ellátásról említeni: a szobánkban nagyon meleg volt, valamilyen szűrőberendezés hibájából fakadóan és a steril állapotok megőrzése érdekében nem engedték nyitva tartani a szobánk ajtaját, amit azért persze mégis megtettünk. Érdekes volt még azonban, hogy szinte egyik orvos sem viselt fehér köpenyt és én egy másik fiatal tetovált lányt (...) is láttam, az orvosok között.

Az ellátásról még annyit, hogy x órakor egy nővér kis orvosi dobozkában folyékony szappant és orvosi eszközökből - bájosan egészségügyis technikával - fabrikált szappanbuborékfújót vitt be a kis betegek szobáiba, így a miénkbe is, mindezt őszintének tűnő mosollyal az arcán. (Chase-t ez sajnos nem kötötte le, ugyanakkor máig hihetetlen számomra hogyan  volt képes még a tizedik órában is ugyanazzal az üdvözült mosollyal figyelni a rajzfilmeket, amikor mi mindannyian már állva is el tudtunk volna aludni). Panni viszonylag korán kiszúrta a gyerekeknek szánt és rendszeresített zsírkréta & kiszínező csomagot, amiből én a várakozás hosszú óráiban - és szigorúan Chase-nek, emlékként szánva - kiszíneztem a Sesamme Street-es (a Muppet Show bábjaihoz hasonló figurákat felvonultató, népszerű gyerekműsor) Elmó-t...

Olvasnivalót akartatok, hát most megkaptátok... és bár azt ígértem, hogy csak szavakban mesélem el mindezt, amiért végigolvastátok ezt a beszámolót, zárásként íme egy semmitmondó fotó: