<Eredetileg terveztünk egy kis vizuális meglepetést nektek még a hazautazásunk előtt, de erre sajnos technikai okok (laptopunk narancslé okozta korai halála) miatt sajnos nem kerülhetett sor. Talán majd hamarosan...>

Alig egy hete érkeztünk vissza magyarországi látogatásunkból és csak most van némi időm leírni az otthon szerzett benyomásaimat, gondolataimat. Azóta minden nap dolgoztam és ennek most azért mégis inkább örülök mint nem. Ezeket a sorokat a mostanában kedvenc parkunkban Glen Wiliams-ben írom - kellemes, pillanatnyilag inkább borult, mintsem napos időben. Itt egyébként még nincs olyan őszies idő, mint otthonlétünkkor, de azért a nyár vége már itt is érződik.

Érdekes módon az itteni jetlag (http://hu.wikipedia.org/wiki/Jetlag) nem tartott olyan soká, mint otthon átállni, amit nem is nagyon bánunk, mert a kanadai érkezésünk napján azért nagyon furcsán éreztük magunkat. Leginkább ahhoz volt hasonlatos, mint amikor egy számítógépes játékban tévedésből olyan pályára kerülünk vissza, amit korábban már teljesítettünk (és esetleg nem is könnyen). Szerencsére talán a korai munkába állásnak köszönhetően (is), de hamar sikerült visszarázódni az itteni valóságba. Egy ismerősöm mondta korábban – és milyen igaza volt – hogy nem jó ugrálni a két ország között, mert nagyon összezavarja az embert.  A repülőút viszonylagos rövidsége hajlamos elfeledtetni milyen hatalmas is a távolság. Annak ellenére, hogy gyakran mondogatom: a két ország nincs olyan messze egymástól, nagyon más ez a két világ; elsősorban abban különbözik, ahogyan az ember – kvázi az önmaga felépített belső világkép szerint – viszonyul a kétféle valósághoz, ahogyan leküzdi a különbségeket és kétségbeesetten keresi a hasonlóságokat önmaga megnyugtatására. Igazság szerint ez a viszonylagosság egyik legtökéletesebb kifejeződése. A visszautunk Kanadába is erre ébresztett rá.

Csak a később bekapcsolódók és a történetet nem ismerők kedvéért Magyarországra egy több átszállásos exodus keretében jutottunk el – ismét az USA-n keresztül, tehát jött a terrorista-paranoia és a csöppet sem kedves amerikai átlag-légkör. Gond nélkül leküzdöttük mégis – azazhogy egy aprócska gond azért mégis akadt. A United (és Continental) Airlines nem tudta időben indítani a Washington-ból London Heathrow-ra induló járatát és ez számunkra semmi jót nem jelentett. Próbáltuk – kétségbeejtő és szamurájokhoz méltó esélynélküliséggel – elérni a londoni csatlakozásunkat, de hősi csatában elvéreztünk, majd még pénzzel is csúnyán lehúzattunk… Mindenesetre nagy nehezen és meggyötörten, de megérkeztünk július 21-én este éjfél előtt nem sokkal. Ez már egy kicsit predesztinálta rosszkedvünk nyarát; nem túl vidám ugyanis a ‘nyaralás’ első napján az útra szánt költőpénz teljes egészétől megszabadulni – más hibájából kifolyólag, de jó magyarként perelünk, perelünk kifulladásig. Azt nem tudnám megmondani, hogy a jetlag tényleg bír-e depresszív hatással, de hogy a júliusi kánikulából a júliusi őszbe történő megérkezés képes ezt elérni, az biztos. (egyébként megnéztem, tud enyhe depressziót okozni...) Utólag már csak nevetek rajta, hogy milyen jó, hogy itthonhagytam a fürdőnadrágomat - hiszen rövidnadrágra is csak ritkán volt szükség. <<Most éppen egy közeli mókus akasztotta meg a figyelmemet – valahogy egyre inkább megértem a walt disney-s formavilágot… sok esetben nem is áll messze az idilli valóságtól.>>

Nem úgy, mint a visszautunk, amit ezúttal Ukrajnán keresztül abszolváltunk egyszerre lényegesen kevesebb kalamajkával. Igaz az utazás légköre itt sem volt felhőtlen, de hogy kevesebb volt a faxni, az tény. Balkáninak viszont balkáni volt – épp csak rezesbandát nem láttunk, pedig igény az lett volna rá… :-) Akkor nem volt csak őszinte a mosolyunk, amikor a kijevi reptéren a gépre való felszállás előtt félreállítottak az útlevelünk furcsasága (magyarsága) miatt, majd egy angolul tökéletesen beszélő bulgakovi karakter mobilon lecsekkolta a kanadai hatóságokkal a belépési- és munkavállalási engedélyem érvényességét. Na akkor kicsit összeszorult a zabszem a kovboj seggében – de végül minden rendben találtatott és felszállhattunk a gépre. Szóval mind a Kelet, mind a Nyugat meg tudja fingatni az embert, ha arról van szó és akkor még a magyarokról nem is beszéltünk. Egy hasonlóság azért mégis van – a hangosbemondó lényegi információit itt sem, ott sem érted, pont, mint egy Jacques Tati filmben.

A viszonylagosság számomra valóságértelmezés, az állandó viszonyítás (viszonyítgatás) részemről talán már sokótoknak (Bori – van ilyen szó?) unalmas volt; Panni el is nevezett bezzeg-kanadásnak a hátam mögött. Tény, hogy az összehasonlítást nehéz elkerülni, de ez nálam elsősorban annak volt köszönhető, hogy agyilag próbáltam magamban rendbe tenni a különbségeket. A különbségek pedig mindig valamilyen viszonyítást feltételeznek. Egy idő után azonban a hazai emlékek elkezdték felülírni a viszonyítás alapbeállításait, azaz a kanadai valóságot és az ember furcsán érezte magát, hogy akkor most mi is van? Ja, semmi… nemsokára indulunk haza. Vagy legalábbis vissza. Tehát amikorra megszoktuk, hogy otthon vagyunk, el kellett kezdenünk magunkat lelkileg arra programozni, hogy nemsokára visszamegyünk. Ez, ahogyan az elején már írtam, az előkészítés ellenére sem ment könnyen. Ez sokaknak sületlenségnek tűnhet, pedig abszolút megtapasztalható dologról van szó. Remélem mihamarabb egyre többen tapasztaljátok meg ti is egy itteni – nálunk tett – látogatást követően. Tény, hogy ez fajta kettősség, vagy összezavarodottság mindkettőnkben gyakran nyilvánul(t) meg átmeneti beszédzavarban és ez itt is, ott is tapasztalható (volt).

A másik dolog, ami a dolgok viszonylagosságát erőteljesen tudja kifejezni, az az idő. És főleg annak múlása – kimúlása. Itt most elsősorban korok, korszakok végéről beszélek, valamint azok megértéséről, vagy szubjektív értelmezési lehetőségeiről. Ahogyan mi is túlreagáltuk talán várakozásainkban a hazautazást, úgy a körülöttünk lévőknek is gondot okozhatott néha az a fajta könnyedség, ahogyan mi kezeltük – vagy úgy általában a messziről jött és messzemenő vendég kezeli – a megadatott idő kegyetlen korlátait. Pedig az idő múlása feletti szomorkodásnak egy hatékony ellenszere van szerintem – annak megtagadása, szándékos rombolása, vagy figyelmen kívül hagyása. Azok voltak a legkedvesebb pillanataim az otthonlétkor, amikor sikerült félretenni az idő múlása felett érzett szorongást. Bátram ajánlom ezt mindenkinek – hiszen ezek az élmények is tanítanak bennünket valamire és úgy látszik, ez is tanulható. Persze tudom, hogy nem lehet abszolút félretenni, azért mégis azt gondolom, hogy minél többet gyakoroljuk, annál jobban fogjuk kezelni az ilyen jellegű helyzeteket. Másfelől jó okosan kihasználni az ölünkbe hullott időt, hiszen így is-úgy is eltelik.

Tény, hogy a túlzott várakozás nem segített jobbá, élvezetesebbé tenni az otthon töltött időt; már napokkal, hetekkel az indulás előtt azzal töltöttem – fejben – munkahelyi üresjárataimat (hiszen árufeltöltés közben azért gyakran elkalandozik a cowboy), hogy elképzeltem milyen lesz odahaza; kivel mit fogunk enni, inni, hová megyünk szórakozni stb. Persze szinte semmi sem úgy alakult, ahogyan azt előre láttam. Ez ugyancsak szubjektív dolog és nem is minden esetben baj az, ha valami nem a terv szerint alakul. Azt már világosan látom, hogy legközelebb minden másképp lesz – és ez főleg rólunk (rólam) szól, hiszen elsősorban mi vagyunk azok, akik egy megváltozott környezetben kénytelenek változni, alakulni, míg úgy tűnt, hogy az otthoniak nem változtak annyit. Ugyanakkor az ember a fizikai és az időbeli távolság miatt hajlamos idealizálni helyzeteket, embereket, viszonyokat. Talán nem csak a viszonyítás okozta, hogy az a benyomásom alakult ki az otthoni életről, a mindennapokról és élethelyzetekről ez alatt a rövid idő alatt (is), hogy otthon minden szűkebb, szorosabb és ebből fakadóan magasabb nyomás alatt van. Ezt elsősorban fizikai terekre vonatkozóan érzékeltem, de ezek szoros kapcsolatban vannak az élethelyzetekkel, a kapcsolatokkal, és a sorsokkal. Az itteni nyugival szemben, otthon nagyon sok minden – sok mindenki is – támogatja, segíti a konfliktushelyzetek kialakulását; ezt én is éreztem, átéreztem. Miközben itt minden a konfliktuskerülésről, valamint a békés egymás mellett élésről szól. Szóval a tér – és az élettér – tágassága úgy jelenik meg, mint egy viselkedéskutatást célzó kísérlet egyik leglényegesebb tényezője. Tény, hogy az idő tereibe több élményt is zsúfolhattunk volna, az talán nem okozott volna több feszültséget, ugyanakkor a már korábban leírt okok miatt kicsit muszáj volt visszafogottabban múlatni az időt.

Az otthonlét legnagyszerűbb élménye azonban mégis annak megtapasztalása volt, hogy a felnőtté válás – mint kiutazásunk egyik járulékos és szükségszerű hozománya – hogyan és miképp tágítja ki ennek az életnek nevezett univerzális társasjáték perspektíváit, hogyan nyilvánul meg a közösség- és az összetartozástudat egy magasabb szinten, messze túl az egyén önös érdekein és vágyain, beleágyazva szépen az idő és tér kényelmes nyugágyába. Vizslát!/Bye for now!

<Az írás során nem tettem elég nyilvánvalóvá, úgyhogy most pótolom, hogy ezúton is szeretnénk mindenkinek megköszönni, akik az otthon tartózkodásunk ideje alatt gondoztak, ápoltak és tápoltak bennünket mind lelkileg és testileg. Egyúttal elnézést is kérünk azoktól, akikkel nem tudtunk személyesen találkozni. Reméljük legközelebb sikerül.>