Budapest-Frankfurt-Chicago-Toronto

A kanadai cowboy a blog írás első izgalmaiban elfeledkezett beszámolni a repülőút viszontagságos részleteiről, így most ezt pótolandó leírja, hogy Frankfurtban már - úgyszólván első labdaérintésre - majdnem lekésték a Chicagó-ba tartó gépet, ami elég nagy b'zd meg lett volna. Mindez úgy történhetett meg, hogy a Lufthansa-s járatunk már a levegőben összeszedett egy majd' félórás késést az alig kétórás út alatt. Ennek okait hosszan ecsetelték több nyelven is, de én nem tudtam összerakni a képet. Annak viszont üröltem, hogy a pilóta nem a légitársaságra jellemző vadászpilótás landolási stílusban értelmezte a leszállást, hanem - a kellemetlenül hideg, esős időjárási viszonyok ellenére - felhasználó barát módon tette le a gépet. Az igaz ugyan, hogy a késés okait ecsetelő beszámolóból sikerült kihámozni az amerikai átszállásban érintettekre vonatkozó passzust - tudniillik, hogy ne kávézgassunk hosszan a váróban, arra azonban a cowboy sem számított, (mint ahogyan a spanyol inkvizícióra sem...) hogy a csatlakozást rohanva is alig fogják elérni. Jó magyar emberhez méltóan és főképp a súlytöbblet csökkentése céljából a cowboy kitalálta, hogy télikabátjukat mintegy magunkon utaztassák, amíg egyik terminálról a másikra vánszorognak. Igen ám, de itt vánszorgásról szó sem lehetett, sőt eszelős kelet-európai ámokfutóként a vízszintes mozgólépcsőkön/futószalagokon is betoncombú amerikai és jamaikai gátfutókat megszégyenítő módon vágtattunk A-ból B-be, jobban mondva terminálról-terminálra - télikabátban és 10 kilós kézipoggyásszal, valamint egy laptoppal a vállunkon. Mondanom sem kell, hogy mindez olyan vizelési inger közepette történt, amelynek eredete még a repülőn eltöltött időkre nyúlik vissza... Ebben az egyben kötöttünk kompromisszumot a rohanás közepette, de a 61-es kaput elérve úgy tűnt ebben sem kellett volna, mivel a színesbőrű steward közölte velünk, hogy ennél a kapunál már befejeződött a beszállás. Én soha nem tartoztam azok közé, akiket hangosbemondókon köröznek ideges hangú reptéri alkalmazottak és stewardessek, de most mi is ilyen utasok voltunk, csak éppen a nagy siettségben mindez elkerülte a figyelmünket. A színesbőrű úriember, miután közöltem vele, hogy mi vagyunk azok, akik miatt egy Boeing 777-es népes utazóközönsége vár, lecseszett, hogy hol voltunk eddig, meg egyáltalán, hogyan gondoljuk mi ezt az egészet, de akkor nekem még épp' egy defibrillátorra lett volna égető szükségem, nem hülye kérdésekre. Pedig ezekből nem volt hiány, hála a - feltehetően - amerikai hatóság egyik emberének, aki vicces keresztkérdésekkel szórakoztatott és azt próbálta meg kiszedni belőlem, hogy csempészek-e valamit az USA-ba. Közben a steward nem győzte hangsúlyozni Smith ügynöknek, hogy most nem engem kellene faggatnia - egyrészt mert éles eszű parasztgyerekként átláttam a szitán és a keresztkérdésein, másrészt mert a gépnek fel kellene szállnia - ígyhát megpróbáltatásaink a torontoi Pearson reptérig, egészen pontosan az ott található bevándorlási hivatalig véget értek.

És akkor a korábban beígért képek - egyelőre a házról, annak belső és külső környezetéről, valamint a környékről...

Fent a ház, ahol élünk - alatta szerény odúnk, alul új testvéreink... :-)

Valamint néhány fotó a környékről és a közeli Forge Parkról...