Kanadai cowboy

Kultúra, te drága!

Korábban említettem, hogy tavaly sokat búsultunk azon (is), hogy nem tudunk annyit kulturizálni, mint azt otthon megszokhattuk, és tettük. Ezen is igyekszünk változtatni az idén, ezért kétségbeesetten kapaszkodunk valamennyi kulturális szalmaszálba - legutóbb a bramptoni Rose színház őszi programfüzetéből szúrtuk ki -jobban mondva, szúrta ki a cowboy, mivel jól sikerült a program, már nyugodtan vállalhatja fel- a Colin Mochrie és Brad Sherwood jegyezte improvizációs színházi estet. Bár a programfüzet sokszínű volt, mégis sok mindent éreztem lutrinak a választás során - talán legkevésbé pont azt, amire végül a választás esett.

Mindketten nagy Beugró rajongók vagyunk - szóval voltak bizonyos elvárásaink. Másfelől voltak kétségeink is, mert korábban láttunk egy kanadai stand-up comedy-s dvd-t és azon akkor sem nevettünk, amikor értettük a poént. A humor tud kultúrfüggő lenni és csak reménykedtünk benne, hogy az előadás, amit kiválasztottunk nem lesz az, vagy hogy legalább eljut hozzánk az üzenet, poén formájában is. Hallottuk korábban Panni mamájától, hogy a kanadaiak kitaláltak egy olyan improvizációs színházi formát, ami valamilyen módon a jégkorong szabályrendszerét követi - így próbálva meg népszerűsíteni ezt a műfajt (mármint a színházit; a hoki népszerű magától is). Ennek bár utánanéztem, mégsem tudnám megerősíteni, hiszen az alábbi oldalon a hokis külsőségek nincsenek nagyon komolyan alátámasztva (http://www.canadianimprovshowcase.com/about-us.html). Persze Zsuzsa lehet, hogy nem erre a társulatra gondolt... Az viszont tény, hogy Kanadában annyira népszerűvé vált ez a dolog, hogy országos középiskolai bajnokságot is szerveznek rá - en.wikipedia.org/wiki/Canadian_Improv_Games

Tény, hogy az a társulat, amelyikre jegyet váltottunk ugyanolyan ismeretlen volt számunkra, mint a fentiek és azért a jegyár igencsak borsos volt. Fejenként közel 75 dollárt fizettünk érte - ne számoljátok át, csak fájna... Közhely, hogy Kanadában drága a kultúra, de azért egyrészt vannak relatíve olcsóbb programok (meg persze ingyenesek is), valamint a hazainál jóval magasabb átlagfizetés miatt, talán könnyebben is lehet megfizetni.

Dolgos hétköznapjaink miatt nem is nagyon tudtunk utánanézni annak, hogy mit is fogunk látni és én már képzeletben fogalmaztam is a mostani blogbejegyzés summáját az előadás előtt, miszerint biztos nem lesz annyira jó, mint amennyibe kerül(t). Szerencsére tévedtem. Jobban mondva, lehet, hogy nem ér(t) annyit, mint amennyibe fájt, de volt annyira jó az előadás, hogy az ára eszembe sem jutott. Elvarázsolt, és visszaadta azt a fajta kultúrélményt, amit annyira hiányoltunk tavaly és hiányolunk néha még most is. Pedig a vidéki Kanadától nem is vártam volna még ennyit sem. No nem mintha a bramptoni színház ajánlata ne lenne nívós, sőt gondolom, hogy sok név ismerős is lehet a hazai kulturista közönségnek - mellékelem is a programfüzetüket (www.brampton.ca/sites/Rose-Theatre/en/Events-And-Tickets/Documents/RTPBrochure1112_finalweb.pdf), de tény, hogy egy fővárosi (értsd: budapesti) programkínálat csak kvázi a torontóival versenyezhet... és mi még mindig kicsit az otthonihoz mérjük a dolgokat.

Maga a színház azonban nagyon modern és színvonalas volt; ráadásul Brampton város jellegét fokozva a 'központban' található. Íme néhány kép.

Nappali megvilágításban

És este

Az autó a színház előterében -Panni mögött- nem a parkolás egy luxus módja, sokkal inkább a reklámé és az autózásé, hiszen egy Toyota Lexus modellről van szó. A parkolás hagyományos módszerét preferálók a színház mélygarázsát választhatták - mi is így tettünk. Tettünk volna, ha megtaláljuk. Bár a színház már megvolt, sőt, a cowboy zsigereiben érezte a megoldás közelségét, először rossz mellékutcában kerestük a parkolóhoz vezető lejáratot a színház mögött. Két sötét alak álldogált a színház hátsó bejáratánál, mondhatnám művészbejárójánál, ha le akarnám lőni a poént.. Szóval félreálltam, kiszálltam a kocsiból és odamentem hozzájuk, hogy megkérdezzem merre van a parkoló lejárat. Sötét volt, esőre állt, nem akartam szédelegni és még valamit szerettem is volna bekapni az előadás előtt, szóval gondoltam a színházi dolgozók -mert annak véltem őket- majd biztosan tudják a választ a kérdésemre. Nos nem tudták, bár akkor már én is sejtettem, hogy tovább kell haladnom az épület vonalát követve. Ahogyan azt is sejtettem, hogy valószínűleg éppen a két fellépőt kérdeztem meg az imént, hiszen ki lenne az, aki Brampton-ban ne tudná, hogy hol van a színház parkoló, ha nem a vendégművész? Mivel nem akartam annyira kispolgári lenni, hogy autogram-ot vagy közös fotót csikarjak ki a helyzetből, inkább magamban mosolyogva visszaszálltam a kocsiba, hogy a későbbiekben még nagyobbat röhöghessek...

Lehetett ugyanis, de mielőtt erre rátérnék, néhány szó a színházról. Kérdés ugyan, hogy meddig lehet még ezt az írást nyújtani, ugye? Panni segít ötleteket adni ehhez.

Anti bácsi poénja jut eszembe a L'art pour L'art színház egyik jelenetéből, amikor az öreg egy gatyamadzagot nyújtogat: "Én már csak ezt tudom nyújtani!" Panni egyébként természetesen gumicukrot majszol.

A színház és annak személyzete nem meglepő módon nagyon profi és naprakész módon kezelte az eseményt. Minden alkalmazott modern fülhallgatót -magyarul hedszetet- viselt, mosolygott és tudta a dolgát. A felső szinten fotó kiállítás, valamint mindkét szinten büfé szolgálta ki a kultúr-szomjat. Alkoholt is árultak, a jelenlevők többsége lehívta ezt az opciót. A közönségen látni/érezni lehetett, hogy ez számukra is színházi esemény, ennek megfelelően is voltak öltözve, ennek megfelelően is viselkedtek. Akadtak persze baseball sapkás fiatalok is, de ők is ismerték a jó modort. Végül 10 perccel a kezdés előtt megszólalt a hangosbemondó és arra figyelmeztette a kedves közönséget, hogy foglalják el a helyüket a jegyüknek megfelelően. Kanadában mindenki - és ez alól lassan már a cowboy sem kivétel újabb kori okostelefon-beszerzését követően - a telefonját cseszteti pótcselekvés gyanánt, most sem történt ez másképp - valakire még a biztonságiaknak is rá kellett szólni, mert előadás elején fotózott/videózott volna a telefonnal. Ez a kulturált, de határozott (és persze hedszetes) rendező részéről verbálisan-, a (még mindig profi, de kicsit régi vonalas) jegyszedő és egyben útbaigazító néni részéről irányított zseblámpasugárral történő rámutatás útján került megvalósításra a -vélhetőleg fiatalkorú- elkövető sérelmére és ellenében. Az akció olyan összehangolt és eredményes volt, hogy a Brad Pintyet - új, Mo.-n forgatandó zombis filmje révén - maceráló terrorelhárító csoport is megirigyelhette volna.  Néhány saját fotó, majd egy videó a színház belsejéről és a kezdés előtti pillanatokról...

Mi, amint a videón is látható a kakasüllőn foglaltunk helyet - ebből is következik, hogy még így sem a legdrágább jegyeket vásároltuk meg - de később kiderült, hogy ez egy ilyen előadáson nem biztos, hogy hátrány.

Rögtönzéses színházról lévén szó, a jelenetek vázát ( szereplők, helyszín, szituáció stb.) a közönség adta - sok esetben mindez bekiabálás útján zajlott. Adódtak -szép számmal- azonban olyan helyzetek is, amikor a közönség sorai közül választott a két előadó segítőt és főleg ilyenkor örültünk, hogy ránk nem nagyon tudott esni a választás. Talán nem lettünk volna cikik, mivel pont az volt az előadás - egyik erőssége, hogy a színészek szinte bármilyen helyzetre tudtak viccesen és gyorsan reagálni, improvizálni, de azért biztosan megizzadtunk volna egy-két szituban. Összességében meg talán nem is kellett volna szégyenkeznünk, mert így is volt olyan szituáció, amikor a közönségből valakinek a kanadai himnuszt kellett volna egy -jelenetbe illesztve- énekelnie és az első sornál többet nem nagyon tudott citálni. Néha az az érzésem, Kanadában csak újkanadások vannak - és ez annak ellenére is gyakran tűnhet igaznak, hogy nyilvánvalóan nem így van...

A színészeket egyébként így kell eredményesen elképzelni:

Colin Mochrie

Brad Sherwood

Mindketten az Angliában és az USA-ban is sugárzott "Whose line is it anyway? / Kinek a szövege ez egyáltalán?" című -impro színházas- TV műsorban szereztek maguknak hírnevet. Mint nemrégen megtudtam, a hazai Beugró is ennek a műsornak az adaptációja... Aki bővebben -és  magyarul- is olvasna róluk, íme egy link: whoseline.isgreat.org/show.htm. Colin egyébként skót, míg Brad amerikai származású - én, aki már személyesen is társalogtam velük, azt hiszem, feljogosítva érezhetem magam, hogy csak így, a keresztnevükön szólítsam őket... :-)

Az előadás azzal a meghökkentő kijelentéssel indult, miszerint a két showmen (mert többes szám ugye) egyáltalán nem tudja, hogy mi fog a színpadon zajlani a következőkben, ugyanis nem rendelkeznek semmiféle forgatókönyvvel. Ez igaz is, meg nem is. Azt tényleg nem tudták, hogy a közönség soraiból milyen ötletek fognak érkezni a különböző helyzetek, szituációk részleteire vonatkozóan, de nyilvánvalóan a játékok keretrendszere adott volt. Ezek számunkra ugyancsak ismeretlenek voltak, de látszott, hogy a közönség nagy része ismerte az egyes játékok tematikáját. Hál' Istennek sem ez, sem a nyelvi nehézségek nem nagyon gátoltak meg minket abban, hogy értsük és élvezzük a műsort.  Sőt, a színészek mindig világosan el is magyarázták a jelenetek előtt, hogy hogyan fog zajlani az egész - utána azonban tényleg minden esetleges volt, és tényleg sok minden a közönségen múlt.

Nekem az a jelenet tetszett a legjobban, amikor a két színész egy adott szituációban egy úgynevezett 'játék a játékban' dolgot művelt. A jeleneten túl, ami már önmagában is nyakatekert volt (ugyanis két lakótárs, egy mikrobiológus és egy állatpreparátor vitatkozott azon, hogy az egyikük elköltözik, mert nem bírja már elviselni a másik folytonos hülyeségeit - továbbá mindkettőjüknek volt, egy a közönség által meghatározott furcsa szokása, amit valamilyen feltétel megvalósulása esetén művelt... * ld. Befutó játék a Beugróban / Party Quirks az eredeti, Whose line is it anyway?-ben). Ezt fejelték meg a szereplők egy érdekes rap-büntető show-val. Az egyik színész rappelésre kényszeríthette a másikat a 'Kick it!' felszólítással, ha a másik egy olyan kifejezést használt, amire az első úgy gondolta, hogy nagyon nehéz rappelni. Ilyenkor a rendezők bejátszottak egy rap-alapot és erre kellett a szenvedő félnek rappelve improvizálni az adott kifejezésre vonatkozóan, mindaddig amíg a kihívó úgy nem gondolta, hogy elég jól nyomja a társa és el nem hangzott a szájából a 'Word' szó, ami a szövegelő számára azt jelentette, hogy kegyelmet kapott és nem kell rappelnie többé. Ekkor varratmentesen folytatták a fenti jelenetet ott, ahol abbahagyták. Trükkös nem?

Panni azt a játékot karmolta leginkább, amikor egy jelenet hangeffektusait a közönség tagjai szolgáltatták. A két színész szándékosan úgy játszott, hogy a párbeszédeikbe belecsempésztek valamilyen meghatározó hanggal járó cselekvést, és ezeket a hangokat a közönség egy-egy tagjának kellett biztosítania, egy előzetesen kiosztott rádiós mikrofon segítségével. Annyi csavar volt a dologban, hogy az egyik színész hangjait egy állandó -és a színpadra kihívott- néző, míg a másik karakter 'hangjait' a közönség egy adott sorában ülő, állandóan változó arctalan szereplő szolgáltatta. Ez néha nagyon vicces helyzeteket szült, néha meg kínosakat, és utóbbiakat a színészeknek kellett a játékukkal kikozmetikázni. Dicséretükre legyen mondva ez mindig sikerült nekik, mi pedig jókat derültünk az újabb és újabb csavarokon, amiket a színészek bedobtak, hogy tovább vigyék a jelenetet.

Kétségkívül az est egyik fénypontja volt az a játék, amikor egy -a közönség által- meghatározott jelenetben, Colin és Brad 100 rugós egérfogó aknamezője között mezítláb -és bekötött szemmel- játszott. Állítólag rohadtul fájdalmas egy ilyen egérfogóra rálépni, és azért ez elég sokszor előfordult, de egy-két elfojtott üvöltést leszámítva, a színészek a szerepükben maradtak. Colin olyannyira, hogy a hangulatot fokozandó, néha a kendőt félrehúzva, szándékosan dobálta Brad-et a földről felszedett egérfogókkal - egy esetben sikerült is tökön dobnia társát...

A zárójelenetben azonban feloldódtak a fenti feszültségek és ellentétek, ugyanis a páros My way című Paul Anka (de Frank Sinatra és többek között Elvis Presley által elhíresült - szám átköltésével foglalta össze az est történéseit. A show profi volt, ügyesen találták meg az egyensúlyt a szórakoztatás, és a színházi virtuozitás között valamint sikerült nyíltnak és szókimondónak is maradniuk. Zárásul egy olyan játékról, amikor a szünetben a nézők által feltett -és papírcetlikre írt- kérdésekre, a színészek szavanként felváltva válaszoltak...

Brad: "Vajon"

Colin: "létezik"

Brad: "-e"

Colin: "Isten?"

...

Brad: "Isten"

Colin: "létezik."