Üdv,
ismét blog, ismét élményekről fogok beszámolni, mégpedig olyanokról, amelyek közös, vagy feles szabadnapjainkon történtek velünk az elmúlt hetekben. Ezt főleg azért tehetem ma meg, mert Kanadában szeptember 5-e a Munka Ünnepe, nagyjából az 1880-as évek óta. Ez is persze ilyen munkásmozgalmi, meg szakszervezeti vívmány és nagyjából a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás intézményének mezsgyéjén balanszírozik ezzel - hogy ezzel a komplex képzavarral éljek. (Csak egy zárójeles gondolat, mert idevág: gondoltam már rá, hogy küldök Fábry dizájn centerébe itteni zacskós tejet, mert az errefelé abszolút szokványos; igaz általában 4 literes kiszerelésben árulják, ami 3 darab egyenként 1,33 L zacskót foglal magába. Fentiekből következik, hogy - a Fábry szerint csak Kelet-Európában honos - tejkiöntő is van. Milk-Jug-nak hívják a helyiek. Néha az az érzésem, hogy a Kelet és a Nyugat előbb-utóbb összeér<ik>...)
Ez az utolsó hosszú hétvége az iskolakezdés előtt és ilyenkor általában piknikeznek a családok, vagy a hétvégi házukban (cottage-ejtsd:kotidzs) töltik az időt, valahol vidéken. Ami azért vicces Kanadában, mert egy-két nagyvárostól eltekintve szinte mindenütt olyan, mintha vidéken, de legalábbis erdő közelben tartózkodna az ember; erről már volt szó. A mostani -hosszú- hétvége azonban nem nagyon támogatja az ilyen szabadtéri tevékenységeket, mivel eléggé nyár végi, enyhén borongós idő van. Elvileg Panninak sem kellene dolgoznia, csak élveznie a fizetett ünnep előnyeit, de mivel Chase lázas volt a napokban és ez Panni számára néhány foglalkozás elmaradását jelentette, inkább úgy döntött, pótol. Ilyen, -tudniillik elmaradt foglalkozás- korábban is történt már velü(n)k, de az a mód, ahogyan ezt a helyzetet mostanában lereagáljuk nagyban különbözik a tavaly megélt hasonló szituációktól. Akkor idegesen számolgatni kezdtünk, mekkora anyagi hátrányt jelent ez majd fizetéskor, esetleg min kell majd emiatt spórolni. Ezzel szemben idén, aznap amikor Rachel megtelefonálta, hogy Chase-nek magas láza van és Panni inkább ne menjen, egyből megláttuk a pozitívumot a dologban és mivel aznapra nem ígértek nagy hőséget, gondoltuk egy Szafari látogatás pont időszerű lenne. Még anno a reptérről hazafelé jövet Rachel említette, hogy otthonlétünk ideje alatt, voltak egy nem túl távoli szafari parkban, szóval kattant az agy, mondhatnám csattant az ostor a cowboy agyában és gyors útvonaltervezés után felnyergeltünk.
Flamborough tényleg nincs túlságosan messze tőlünk, szűk 60 km, aminek a nagy részét autópályán lehet megtenni. Az a vicces benne, hogy ha a térképen megnézitek, gyakorlatilag semmi nincs ott; szóval a semmi közepén létrehoztak egy Szafari parkot. Mondjuk persze ebben is van logika, mert ha elszabadulnak a vadak, legalább nem egyből egy nagyváros közepén kezdenek randalírozni... De persze nem szabadulnak el, mert profizmus van, meg kevés kivételtől eltekintve amúgy sincsenek nagyvárosok.
Mielőtt rátérnék a parkos mondanivalómra egy rövid (utólag visszaolvasva nem is olyan rövid), de nagyon jellemző történet a megértésről, vagy az értetlenségről, na jó leginkább mások megértéséről, elfogadásáról. Az út a Safari parkba (hivatalos nevén: African Lion Safari -ejtsd: Éfrikön Lájon Száfáári- és ennek a későbbiekben még jelentősége lesz...), nem volt bonyolult, de egy apró útbaigazításra mégiscsak szükségünk volt, egyébként kb. 5 km-re a céltól. Mondom, hogy a semmi közepén van a létesítmény és bár az autópályán még hatalmas tábla hirdette a parkot és mutatta a felé vezető irányt, ahogy az már lenni szokott, amint egyre közelebb ér az ember, annál kevesebb az útmutatás. Meg is álltunk az egyik keresztút előtt, amikor már sejtettük, hogy nem sejtjük, merre tovább. Az út szélén bóklászott egy -vélelmezhetően helyismerettel rendelkező- ember, gondoltam, megszólítom. Kérdezem tőle, -nyilván enyhén kelet-európai, de azért korántsem hóttbéna akcentussal- hogy merre van a Safari Park. Hangsúlyozom tudatában voltam, hogy nagyon közel vagyunk a célhoz, de az ember úgy nézett rám és kérdezett vissza kikerekedett szemmel, mintha épp a zombikutató-laboratórium után érdeklődnék, ami nyilvánvalóan nincs a környéken. Tovább maszatoltam: mondom neki 'tudja, a park, ahol oroszlánok vannak'. Lila köd. Elővettem a legamerikaibb akcentusomat és tovább próbálkoztam a 'Lion, Safari és African' szavak különböző kombinációival, amikor egyszercsak megvilágosodás-szerűen azt mondja, ja az Éfriken Lion Száfáári Paark? Idegesen helyeseltem, majd miután készségesen elmagyarázta, hogy merre kell mennem, én 200-as pulzusszámmal pattantam vissza a kocsiba és kezdtem el Panninak puffogni, hogy mit nem értett a kérdésemen az ember: a Lion-t, a Szafari-t, vagy a Park-ot? Ugyanis, ha például hozzám odajön Mogyoród közelében egy külföldi és nem tökéletes, de mindenképpen érthető vagy kikövetkeztethető módon a 'Forma Éggyes Autópólya' után érdeklődik, akkor lehet, hogy magamban megmosolygom az 'Autópólya' kifejezést, de vélhetőleg útbaigazítom és nem kezdek el azon problémázni, hogy egy magánhangzót helytelenül ejtett ki, miközben vette a fáradtságot és az anyanyelvemen kérdezett. Több ehhez hasonló sztori történt már velem és soha nem értettem, hogy más mit nem ért. Panni szerint lehet, hogy valamit hallásilag nem úgy értenek és hallanak az itteniek, mint ahogyan azt mi gondoljuk. Mindenesetre ebben a témában (is) szívesen veszem a hozzászólásokat és véleményeket, legyenek azok szakmaiak és/vagy emberiek. Zárójel ismét bezárva…
A parkot egyébként egy nyugalmazott kanadai tábornok, nevezett Gordon Debenham Dailley - becenevén: Don - hozta létre 1969-ben eredetileg 80 hektáron. (Információink arról, hogy Don csendes volt-e, vagy sem, sekélyesek, mint ez a poén...) A koncepció az állatkertivel ellentétes, azaz mi emberek vagyunk az autónk ketrecébe zárva, míg a (vad)állatok szabadon kószálhatnak. Igaz, hogy a különböző állatfajok egyfajta -ha jól értettem földrajzi- tematikát követve, kisebb al-rezervátumokban tekinthetők meg, de igazából nincsenek kerítések sem, csak az autóút nyomvonala és természetes határok választják el az állatokat egymástól. Ennek megfelelően volt/van Nairobi 'Kerület', Simba Oroszlán-ország és Duma Gepárd rezervátum. A Simba és a Duma gondolom esetünkben tulajdonnevek. Ezeken kívül van még amerikai préri és persze afrikai szavanna is, ahol zsiráfok és zebrák, valamint orrszarvúk heverésznek vagy jobb esetben jönnek közel egy kis ennivalót vagy simogatást remélve. Az állatokat elvileg nem szabad etetni, de ezt a szabályt sokan megszegik – mi nem tettünk így.
Persze bezzeg-Kanada ide, kulturáltabb emberi populáció oda, itt is akadt olyan BMW-s ökör (már bocsánat, de nehéz finomabban fogalmazni), aki az íratlan szabályokat -miszerint nem fotózzuk órákig az oroszlánt, a zsiráfot, meg az orrszarvút stb. csak mert nekünk úgy jó és csak mert mi vagyunk a kocsisor elején- megszegve, pont ezeket csinálta. Becsületére legyen mondva a kulturált(abb) emberi populációnak, hogy senki sem dudált, vagy anyázott, hanem jó (konfliktuskerülő) kanadai módjára, türelmesen kivárta a sorát, hogy elkészíthesse maga is -lehúzott ablaknál (utóbbit egyébként a tiltó táblák hada ellenére) a maga kis oroszlános, elefántos, struccos fotóit. Volt ugyanakkor olyan vicces emberi pillanat is, amikor a -szintén jellegzetesen kanadai- családi furgonból kinézve összemosolyogtunk a család anya tagjával -persze vadigenekként- hogy gyermekük éppen az egyébként tényleg említésre méltóan méretes bivalyszart tartotta lefotózásra leginkább érdemesnek.
Mi ezt nem, de sok minden mást igen. Egy kis Safari saláta:
Vegyesfelvágott
Hozzászólt.
Tartották a szájukat - nem köptek.
''Apuka, majszoljon! Jó, majd szólok.''
5 dolcsi volt egy kör. Kérdés mennyit kap ebből az ormányos?
Fehéren feketék...
Az afro-kanadai sirály.
Úgy néz ki, mint aki benéz...
A park egyébként nagyon profin volt kitalálva – egyébként a mai napig kanadai családi vállalkozásként működik. Igen felhasználó- és látogatóbarát módon volt adagolva az ismeretterjesztés és a különböző show elemekkel dúsított nevelés és szórakoztatás. Az állatok többsége – a szafari résztől eltekintve – ketrecben volt, de persze volt háziállat-simogató terület is, aminek a keretében lámát is simogathattunk, ami talán nem –mindenhol– háziállat, de hál’Istennek volt annyira kulturált, hogy nem köpött le minket és ez jó. Az ismeretterjesztésnek köszönhetően – ami egyébként még az éttermi zónában sem állt meg – megtudtuk, hogy a zebra fehér alapon fekete csíkos és nem fordítva, valamint azt is, hogy egy strucctojás 30 átlagos tyúktojás tartalmának felel meg, végül, de nem utolsósorban, hogy egy újszülött barna medve egy embertenyérben is kényelmesen elfér.
Az elefánt-fürdő show keretében ismét tudatosult bennünk, hogy az elefántok tudnak úszni – vélhetőleg hajótestszerű testfelépítésüknek köszönhetően, – valamint azt is megtanultuk, hogy az elefánt fél a juhászkutyáktól, de legalábbis engedelmeskedik annak csaholására. A rendrakást az indokolta, hogy az elefántok renitens módon időről-időre megpróbálták ormányukkal a part menti köveket –mit ne mondjak, kisebb sziklákat – átrendezni, amit a gondozók –valószínűleg keverék– blökije cseppet sem tolerált, ellenben megugatott. Grétsy tanár urat megkérdezhetnénk, jogos lenne-e a kutyust foglalkozásából fakadólag elefántász kutyának nevezni.
Néhány kép erről a kedves momentumról…
Mindig a játék...
Parkrendezés...
Blöki szétcsapott az ormányosok között...
Csend, rend, fegyelem!
Az írás ezen részét már egy másik nap írom, a lakásunkhoz közeli II. Világháborús Emlékparkban; azért itt, mert olyan gyönyörű nyár végi idő van, hogy vétek lenne otthon gubbasztani, azt úgyis megtehetjük még elégszer a –valószínűleg– hosszú tél alatt. Többek között ilyen megfontolásból tértünk vissza amikor csak tudtunk szabadnapjaink nagy részében a már említett Rockwood-ba és annak parkosított tavához. Igaz, hogy nem minden nap tudtunk fürdeni, de jól esett a lelkünknek egy kis vízparti semmittevés. Hál’Istennek többnyire sikerült elkapnunk azokat a szép késő nyári napokat, amikor még a fürdés is összejött, bár a tó környéki erdő is olyan gyönyörű tájakat és látványt nyújt, ami adott esetben kárpótol mindenért.
A strand területe madár - természetesen, sirály - távlatból
És egy kis képes tanmese arról, hogy Kanadában mennyire fontos a szabályok betartása.
A gyerekek vidáman pancsolnak a parton (a képen sajnos nem látszik, de az egyik család blökije is bekapcsolódna a játszásba).
Igen ám, de ott terem a semmiből a rend éber őre, Jones vadőr, aki kedvesen, de határozottan kimoderálja a blökit a vízből, mert a szabály, az szabály.
Jones vadőr mint aki jól végezte dolgát, távozik a helyszínről.
Egy kis vetítés a csónakházi csajoknak...
A sértett eb igazságérzete is sérült... (Sajnáltuk.)
Hazafelé menet irtózatosan nagy szerencsénkre belefutottunk még Rockwood-ban egy errefelé szokványos old-timer találkozóba. Divat errefelé -amennyire az majd a videóból kiderül, és talán - inkább az idősebb generáció körében, a régi, mondhatni klasszikus (és főleg) amerikai autók felújítása, tuningolása, majd az azokkal történő felvonulás, baráti gyülekezés. Egy ilyen következik az alábbi videóban. Megjegyzem erre a dologra több nagyobb városban fesztivált is szerveznek, koncertekkel, meg autós felvonulással - Georgetown-ban is volt ilyen, de sajnos lemaradtam róla...
Hát ismét csak így. Következő bejegyzésem a vidék után egy igazi nagyvárosba kalauzol el benneteket - remélem, hamarosan! Ciao!
Utolsó kommentek