Kanadai cowboy

A címben szereplő esések ezúttal nem pofára-, vagy BUX indexre vonatkoznak, hanem vízre. Tudatos filmes utalásról pillanatnyilag nem tudok, de ha valaki felfedezni vél valamit nyugodtan írja meg…

Szóval arról lesz szó a következőkben, hogy a közelmúltban kétségbeesetten próbáltuk bepótolni a nyárnak és a nyári melegnek azokat a járulékos velejáróit –úgymint napozás, fürdés, kirándulás stb. – amelyeket eddig valamilyen oknál fogva nélkülöztünk. Korábban már írtam arról, hogy mennyire hiányoljuk azt a fajta szabadtéri fürdőkultúrát, ami otthon van, itt meg csak nagyon ritkásan, vagy egyáltalán nincs. Ez utóbbira cáfol rá a Rockwood Conservation Area (Természetvédelmi Park), ahol egyszerre lehet kiválóan kempingezni, túrázni, kenuzni, horgászni vagy fürdeni. Igaz, hogy az utóbbit a park-hatóság nem tanácsolja a víz minősége miatt, de ami a lényeg, hogy nem is tiltja. A tippet Rachel-től kaptuk, aki ugyan nem volt még ott, de hallotta, hogy viszonylag közel van és nem túl zsúfolt. Tényleg közel van/volt –főleg hozzánk: kanadai léptékkel szinte egy paraszt- vagy cowboyköpés, európai léptékkel mérve kb. 20 km. Ami a zsúfoltságot illeti, arról bővebben kicsit később.

OHIP – (majdnem) OEP kártya

Előbb egy kis kitérő. A visszatérésünk utáni első közös szabadnapunkon terveztük a park meglátogatását, de előtte akadt még egy kis elintéznivalónk: konkrétan a cowboy egészségügyi kártyáját kellett meghosszabbítanunk, mivel az a munkavállalási engedéllyel egyidejűleg augusztus 31-én lejárt (volna). Igaz, hogy már előző nap este is lyukra futottunk – akkor épp Misssisaugában – mert csak a helyszínen derült ki, hogy a Square One bevásárlóközpontban üzemelő (okmány)iroda nem foglalkozik olyan esetekkel, mint én, de legalább kirándultunk egyet és újra megcsodálhattuk ezt a pompás iker-irodaházat… 

Másnap már biztosra –és Brampton-ba– mentünk; mellesleg az épület a cowboy-jal egyidős, de akkor még nem tudtuk, hogy ez jót jelent-e vagy sem. 

Ismét rá kellett jönnöm arra a távol-keleti bölcsességre, miszerint az élet sikere a pillanatok sikerén múlik. Hiába volt ugyanis minden papírom gondosan előkészítve az irodai látogatásra, kiderült, hogy –egy friss törvény értelmében– egészségügyi kártyát csak az kaphat, aki teljes munkaidőben dolgozik és erről nekem sem elméletben sem gyakorlatban nem lehetett papírom, hiszen én hivatalosan részmunkaidős munka(v)iszonyban állok a Loblaws céggel. Magyarázkodhattam én kétségbeesetten bármit – az egyébként indiai származású – hivatalnokoknak, ők hajthatatlanok voltak, mi pedig kapcsolhattuk a rückwarts-et és irány a munkahelyem, akiktől  munkáltatói igazolást kellett kérnem. A könyvelő rendes volt, mert arról, hogy teljes munkaidőben- nem, de arról, hogy heti 40 órában alkalmaznak, kiállított egy fejléces doksit. Figyelem, itt jön a ‘pillanat sikere’ rész; sorban állás közben izgatottan kalkuláltam, hogy melyik ügyintézőhöz kerülök a 3 közül, hiszen ketten már hallották, amint kijelentettem, hogy én csak részmunkaidőben dolgozom és ha most megjelenek egy papírral, ami szerint heti 40 órát, azt vagy elhiszik, vagy nem… (Annak ellenére, hogy ez utóbbi is igaz, hiszen a részmunkaidős jogviszony a munkaidőt heti min.  28 max. 40 órában szabályozza). Szerencsémre a – nem indiai – harmadikhoz kerültem, aki kicsit távolabb is ült a másik kettőtől és készségesen nyomta rá a pecsétet a megfelelő helyre. Ennyin múlt, hogy lesz-e vagy sem a cowboynak még egy évig ingyenes egészségügyi ellátása.

Rockwood

Ezek után vissza a nyaraláspótláshoz és Rockwood-ba, a Grand River Conservation Authority által üzemeltetett 5 természetvédelmi park egyikébe. A cég brosúrája egyébként büszkén hirdeti, hogy működésüket nem az adófizetők pénzéből finanszírozzák, hanem profi és üzletorientált gazdálkodásuknak köszönhetően. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy drága, vagy akármilyen módon is szervezetlen –urambocsá’ unprofesszionális – lenne az üzletmenet, még Jones vadőr-re (im. Maci Laci sorozat) hajazó parkőrt is láttunk. Kb. 5 dolcsi a napi belépő és nagyon gondozott, jól kiépített meg ápolt az egész.  Sajnos a park egészéről nincsenek fotóim, de kenuzás közben készítettem párat a tó környékéről – szerintem gyönyörű.

Ami a zsúfoltságot illeti, nem volt vészes a dolog; viszont érdekes volt látni, hogy kevesebb echte kanadai és jóval több -különböző bőrszínű- bevándorló, vagy újkanadás volt jelen. Konkrétan a közvetlenül előttünk táborozó család magyar volt...

A tórendszert kisebb –szerintem mesterséges– vízesések határolják így kenuval egyiktől a másikig lehet eljutni, de az 1 órás időlimit alatt sem unatkoztunk, pláne, hogy a tó egyik végén ilyen profi hát- és vállmasszázs kapható – természetesen ingyen. (Ld. alább) A kenukat egy sekély szakaszon ki lehet kötni; a kb. 15 méteres szakaszt a vízesésig gyalog –kroki papucs nélkül albán aknakeresőhöz hasonlatos módon – vagy a cowboy okos ötlete szerint úszómellényben a vízen lebegve – krokodil-mozgással lehet leküzdeni vagy megtenni. A vízeséshez odafelé az előbbi, vissza az utóbbi módon közlekedtünk. Többek között ez a magyarázata annak, hogy a kroki-figurás kúszás után már nem készült több kép a kis Casio kameránkkal, hiszen én csúnyán megfeledkeztem az addig féltve őrzött masina vállamon-létéről, az meg csúnyán vizet kapott.  Azóta beszereztünk egy vízálló modellt, hiszen már tudtuk, hogy hamarosan egy lényegesen nagyobb vízesést fogunk meglátogatni… de addig is néhány pixel eme kisebbikről.

Ezen a képen nem mi vagyunk láthatóak...

Ezen a képen én nem látok... 

Itt Panni nem lát...

Ehhez fogható szépet, pedig még itt is ritkán láttunk. 

A víz és a vízesésben történő megmártózás gyakran  jelképe az újjászületésnek, ez a szimbólum az alábbi videóban azonban még ennél is pregnánsabban jelenik meg…

És egy fotó a horgászoknak; hogy hasznos-e vagy sem döntse el ki-ki maga vérmérséklete szerint, de tény, hogy a képen egy kukacautomata látható (csak hogy ne kelljen még a csalival is otthon vacakolni…)

Automatizált kukacoskodás

The Falls – Vízesések

Múlt szombaton volt szerencsénk végre eljutni a Niagara vízeséshez, ami valószínűleg kötelező ujjgyakorlat minden Kanadába, de legalábbis Ontario-ba látogató számára. Nem is véletlenül. Nem tudom, hogy a számok kellőképpen alá tudnak-e állványozni az olvasó számára a képzelt kép kialakításához, de egy 30 és 53 méter magas, valamint 320 m és 790 m széles vízesést kell elképzelni, amelyeken a nyári hónapokban közel 3000 köbméter víz zúdul alá másodpercenként.  Ugyanis kettő van belőle (sőt összesen 3 az amerikai oldalon lévő Menyasszonyi fátyol-zuhataggal); az egyik az USA határ oldalán, a kisebb és nem túl fantáziadús elnevezésű ‘American Falls’, a másik, a kanadai oldalon lévő és nevét a formájáról kapó ‘Horseshoe Falls’ (Patkó-vízesés) de tény, hogy a látvány, a robaj valamint a vízpáratartalom meggyőző erejű. Egyébként mi, Kanadában élők látunk talán többet a dolgokból, mert az amigóknak szinte maguk alá esik a vízesés, mi pedig szemben állunk vele. Persze a határok átjárhatóak – legfőképpen az alábbi hídon ‘Rainbow Bridge’ (azaz Szivárvány Híd) – ez is szimbolikus. Mi egyébként nem láttunk szivárványt, ami pedig gyakori. Láttunk viszont sok minden mást. Egy kis ízelítő:

Útikalauzunk és -társunk, Romi tapasztalt a témában, hiszen már többször járt a vízesésnél és tudja, hogy hová vezet a Stanley Road. Ezt a viccet persze csak mi hárman értjük és nem is érdemes különösebben magyarázni, de tény, hogy a közel 150 km-es út legnagyobb nehézségét az jelentette számunkra, hogy hogyan találjunk parkolót a vízesés közelében. Nem mintha nem lenne belőlük elég, inkább csak én nem rendelkeztem kellő helyismerettel – és legfőképpen a Stanley Road ismeretével… Nem bonyolult nagyváros pedig Niagara Falls, főképp szállodák egy hatalmas Kaszinó, valamint turista-létesítmények alkotják, olyan mint egy kisváros, aminek a központja azt játsza, hogy nagyváros. Ez sikerül is neki, de minket azért nem lehet(ett) megtéveszteni; ebédelni is a belváros szélén egy főképp helyiek látogatta zenés-kocsmában ebédeltünk – távol a turista-csalogató belvárosi puccparádétól – meg parkolni is sikerült normális áron, na hol másutt, mint a Stanley Roadon… :-)

Itt arra is vigyázni kell, hogy az ember mire mond igent, hiszen a város a boldogító igen kimondásának is az egyik közkedvelt helyszíne… Az ebéd, kávé üdítő szentháromság után bele is vetettük magunkat a vízi élvezetekbe – na nem úgy, mint a közelmúltban az egyik kerítéspillérről túl jó képet készíteni kívánó japán diáklány. Csak hogy lássuk itt is vannak csavaros történetek: a lány (bocs, de holttestének) keresésére induló mentőcsoport először egy férfi holttestet talált; szóval azt nem keresték, de olyat is találtak…

Miután a fenti sétányon kigyönyörködtük magunkat, Pannival ténylegesen a habok közé vetettük magunkat a ‘Maid of the Mist’ (Hableány) nevű turista-hajókirándulás keretében, ami egy 1846 óta működő vállalkozás – egyébként szintén adódollároktól mentesen. Egész turista csomagot lehet egyébként vásárolni a vízesés megtekintésére – a Hableány hajóút, csak egy a sokféle megközelítési mód közül; a kanadai oldalon a Patkó-vízesés mögé is be lehet sétálni, ahol elsősorban a víz robaját lehet megtapasztalni, míg az amerikai oldalon egy kilátó-hídfő kombó, valamint egy besétálható állványzat segíti a közelebbi ismerkedést a vízzel. Azért a vízzel, mert persze kellő közelségből már leginkább ‘csak’ a vizet, mint olyat érzékeljük.

Hál’Istennek a kamera jól vizsgázott és tényleg állta a vizet (de elvileg a sarat is állná…). Az esőkabátos élmények után elsétáltunk a patkó tövébe, ahol én újabb kori sirály-imádatomnak hódolhattam – nem tudom valamiért annyira szeretek sirályokat fotózni, meg videózni… Ebből a perspektívából is nagyon érdekes volt a látvány.

A fenti piros siklót a kirándulás végén magunk is kipróbáltuk. Klassz volt.

Nem lehetett szárazon megúszni...

Ezt követően egy közeli botanikus kertbe vezetett az utunk, aminek már semmi köze nincs a vízeséshez, de azért ugyancsak gyönyörű. Hát így.