Az előző ünnepi, de nem ünnepélyes bejegyzéssel ellentétben, most a hétköznapokról fogok írni, mégpedig nem is akármilyen, hanem jövőbeli hétköznapjainkról. Az összezavarodott olvasók kedvéért kifejtem, hogy arról lesz szó a következőkben, hogy az eddigi élményeim, benyomásaim alapján milyennek gondolom majdani mindennapjainkat a közeli Georgetownban. Ízelítőül néhány fotó:
A jobb oldali lufibolt felett lakunk - bejárat a hátsó udvar felöl...
Aki profi a Google Maps street view alkalmazásában, az ezt a címet üsse be a térkép keresőjébe: Georgetown, ON Canada,
Korábban már említettem, hogy történnek velünk és aktív részvételünkkel az események. A héten aláírtuk a bérleti szerződést – az egyébként szintén máltai származású - Evan-nal, aki ingatlanügynök, és ha jól értettem, a szóban forgó ingatlan tulajdonosa is egyben. A szerződés tárgya az a loft lakás volt, ami egy parti léggömb bolt felett helyezkedik el, és amiről néhány családtag blogolvasó már szóban is értesülhetett. A ház a Terra Cotta-tól körülbelül 10 perc autóútra lévő Georgetown történelmi városnegyedének szívében helyezkedik el és mi is egyből a szívünkbe zártuk – többek között az előző mellékmondatból kifolyólag. A kisváros - ami egyébként nem is olyan kicsi – nagyon rendben van, óvárosa enyhén angolos jelleget hordoz; engem a lakásból kilépve egyből olyan érzés fog el, mintha Angliában lennék valami jobbfajta étterem előtt. A jobbfajta éttermekből nincs is hiány; közvetlenül mellettünk egy ír pub üzemel, a következő sarkon kiváló francia étterem, kissé szemben jópofa fagylaltozó és édességbolt. Ma délutáni (2010. szept. 24. péntek) ottlétünkkor egy kávézós-teázós-sütizős helyet – a Google streetview-nak hála: Heather’s Bakery Café a neve - teszteltünk és attól eltekintve, hogy brutálisan lassan szolgáltak ki, a kávé, a tea, és a süti kínálat abszolút rendben volt. Amint láttam, éppen embert keresnek – legrosszabb esetben rendbe teszem ott a dolgokat… :-)
A cowboy nem akarja elragadtatni magát, de nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni arról a kínálatról és bőségről, ami nemcsak a multikat jellemzi, de még ezeket a kis manufakturális helyeket is. Nehéz szó nélkül elmenni ugyanis amellett, hogy egy ilyen vidéki kisvárosban is – kb. a hazai áron, de szerintem messze azt meghaladó minőségben – kapható például áfonyás créme brulee, triplacsokis brownie, lisztmentes csokis-kávés torta, gránátalmás linzer, sokféle olasz szendvics, durván jól kinéző csokis mousse és még annyi minden, amire már nem is emlékszem, de mindenképpen terveim között szerepel a kipróbálásuk. Szóval a cowboy köztudottan nem édesszájú, de a helyet nem is szívesen ajánlaná ilyeneknek – úgy végeznék, mint Misi mókus az örökké termő fa megtalálását követően: kipurcanva és megcsömörlötten.
Ez az érzelmi többlet abból az édességbolti élményből is táplálkozik, amiben a múltkor voltunk, és amire az előbb már utaltam. Ott isteni házi készítésű fagylaltot ettünk, amit kívánság szerint még csoki- és kekszdarabkákkal, gumicukorral, meg szinte akármivel lehetett kiegészíteni – mindezt összedolgozzák az embernek és úgy kapja készen tölcsérbe, vagy dobozban elvitelre (a kilós kiszerelés nem számít ritkaságnak…). A kiszolgálás itt is akadozott, de az egy szem – és egyébként nagyon kedves – eladó becsületére legyen mondva, próbálta menteni a menthetőt; a fagyi mellé mindenkinek járt mosoly és nagy adag közvetlenség/kedvesség is. Cukorkából, nyalókából, csokiból ugyancsak számtalan típus, fajta és kiszerelés, robbanós cukorkából vagy tíz féle ízesítés várta, csalogatta az édességre vágyókat, akkor éppen minket…
De hogy negatív és kissé vicces élményekről is írjak, elmondom, hogy azon a péntek délutánon, amikor egyébként bankszámlát is nyitottunk a cowgirl első fizetésének köszönhetően, kipróbáltunk egy thai éttermet is, mert elment az idő és Rachelnek nem volt kedve vacsorát főzni. Panni thai csípős-savanyú levest és kagylót választott én maradtam a jól bevált tavaszi tekercsnél és csirkés curry-nél. Elvitelre rendeltük az ételt (étel?!) és mire hazaértünk már igencsak éhesek voltunk mind a ketten. Én gyorsan nekiestem a tavaszi tekercsnek, ami finom is volt. Pannit viszont nemcsak a thai csípős savanyú leves paprikázta fel, hanem elsősorban annak íze (sőt, inkább bűze). Azt hittem viccel, amikor kifakadva közölte, hogy a levesének olyan íze van, mintha zsiráfot enne. Utána pontosított, olyan, mintha az állatkert összes lakójának ürülékét felhasználták volna a leves elkészítéséhez. Szolidaritásból jelentkeztem a kontroll csoportbeli tagságra és a lottósorsolások jegyzőinek magabiztosságával kellett megállapítanom: nem tévedett a zsiráfot és a többi összetevőt illetően. Az már csak hal a tortán, hogy a második fogásnak szánt kagyló hideg volt és ízetlen, a tálon - szerintem egyébként díszítésként - elhelyezett bambuszrügyek és levelek meg ehetetlenek - de legalább megpróbálta...
Szóval az első kinti fizetését, majdhogynem koplalással ünnepeltük aznap este és megfogadtuk, hogy nem erőltetjük a thai kaját a továbbiakban... A negatív vacsoraélmények ellenére később abba gondolt bele a cowboy, hogy ha ilyen környezetben kell majd élni a jövőben, az azért kibírható. Annál is inkább, mert ahol jelenleg élünk az ugyan gyönyörű, de nem sok mindent lehet a szabadidőnkben csinálni - főleg kocsi nélkül. Georgetown-ban bármikor le tudunk menni egy csomó helyre, beleértve akár olyan szabadidős tevéknységeket is, mint például az uszoda, koncert, mozi, vagy színház. Kimondatlanul - és egyre gyakrabban kimondva is - vágyunk erre és reméljük szabadságérzetünk kiteljesedik majd az új otthonban. Hát így.
Utolsó kommentek