Azon túl, hogy elnézést kérek az olvasóimtól, amiért majd’ két hete nem írtam semmit, el kell mondanom a védelem nevében, hogy az elmúlt napokban sok minden történt és sajnos a blogírás nem lehetett fontosabb annál, hogy végre konkrét lépéseket tehessünk az elköltözésünk érdekében.

Amíg azon gondolkozom, hogy honnan is kezdjem a történetmesélést, elmondom, hogy mi volt a legfőbb akadálya annak, hogy elkezdjük kinti életünk újabb szakaszát, ha tetszik kalandunk következő állomását. Legutóbbi blog bejegyzésemből is könnyen megérthető, hogy bizony az önálló autóhasználat, vagy egyszerűbben a vezetés. A bejegyzés végén előrevetítettem, hogy a család biztosít számunkra egy autót arra az időre, amíg az itteni jogosítványunkat meg nem szerezzük, és amíg nem használhatjuk azt a kocsit, amit – úgymond – állandóra adnak majd Panninak. Ez az ideiglenesen biztosítandó – és már elárulhatom a titkot: két napja biztosított – járgány nem pici; úgy is mondhatnám, hogy nagy. De ezzel még mindig távol állnék a valóságtól, mert ez a Ford Super Duty F350 igazából hatalmas és főleg széles, mivel hátul négy kereke is van. Hogy alátámasszam a család nőtagjának, Rachel-nek a félelmeit azzal kapcsolatosan, hogy mi ezzel a kocsival közlekedjünk mindennap Georgetown-ból ide Terra Cotta-ba, álljon itt egy fotó előzetesképpen.

Én Szörnyeteg Lajosnak neveztem el azokat a képeket, amelyeket a kocsiról készítettem… Nade vissza a történet fonalához. A családdal folytatott előzetes megbeszéléseink alapján a mostani hét elejére terveztük a költözést, amin csöppet sem könnyített a múlt hétvégén bekövetkezett megfázásunk, egyben megbetegedésünk. Teltek, múltak a napok és a költözésről csak nem esett szó, noha ezt a kölcsönszörny opciót eredetileg a család vetette fel. Egyre elkeseredettebbek lettünk és szerda este leültem Rachel-lel beszélgetni, hogy hogyan is állnak a dolgok. Elmondta, hogy nem szeretné, hogy vezessük azt a kocsit, ami egyébként az apáé, aki nem nagyon használja, mert jobban fáj a foga a céges autóként használt Super Duty újabb verziójára (ld előző bejegyzés végi fotó).

Másnap Shawn (az apa) hazatért a medvevadászatból – bocs, hogy ezt ennyire triviálisnak veszem/írom, de ez itt tényleg az – és közölte, hogy igazam van, mivel ők tényleg beígérték a kocsit, amit viszont mindeddig nem tudtak biztosítani. Elvihetem a járgányt, ő vállalja érte(m, értünk) a felelősséget. Nem sokkal ezután elmentünk a műhelyébe, ahol egy rövid fejtágító után kezembe nyomta a kulcsokat és megkérdezte: ugye hazatalálsz? Ő mondjuk tényleg ennyire laza és szűkszavú, meg macsó, szóval nem volt helye beszariságnak a részemről sem. Marconaságom – ha egyáltalán (?!) – persze nem volt őszinte; be voltam tojva rendesen, viszont az utat hazafelé tényleg tudtam, szép volt az idő és igazából tényleg nem volt mit halogatni.

A kocsinak régi szaga volt, talán dohányoztak is benne valaha. Az automataváltó karja a kormányon található, kapcsolása – az idő vasfogának köszönhetően – nehézkes, néha akadozó, de megoldható. P, azaz parkolás: ezt akkor használják, amikor megállnak a kocsival; olyan, mint amikor mi sebességben hagyjuk a kocsit parkoláskor, hogy ne guruljon el. Ha a kocsi váltója P állásban van, akkor az a lejtőn sem gurul el. A következő az R, azaz a hátramenet; a D-hez hasonlóan ez is úgy működik, hogy a fék elvételekor lassan elkezd gurulni a jármű. Ezután következik az N, azaz az üres, de ezt ritkán használtam eddig. A D, a drive akkor használatos, ha az ember előre megy. Van még két sebesség motorfék esetére – például, ha havazik, és kimondottan lassan akarunk menni – egyes és kettes. A sebességek kapcsolásákor nyomni kell a féket, mivel ugye a D-nél és az R-nél is elindul az autó, ha felengedjük a fékpedált. A kézifék ugyancsak lábbal – bal szélen – működtethető. Röviden ennyi, de valójában ennél sokkal több persze. Tegnap életemben először – igaz, segítséggel – tankoltam. A volt Exxon-os kollégák kedvéért elmondom, Esso kútnál!!! Elég olcsón egyébként, a 100 literes tankot teletöltve, durván 100 dollárt fizettem, ami kb. 500 Km megtételére lesz elég az autóval, na jó Lajossal. Matekosok már biztosan kiszámolták, hogy az üzemanyag ára egy kanadai dollár körül ingadozik, szóval 210 Ft. Elnézést kérek azoktól a kedves olvasóimtól, akik most szívbajt kaptak az ár láttán, ugyanakkor el kell mondanom, hogy azért itt sem minden fenékig tejfel. Egy kis fogyasztású, 10 éves, ún. economy car (szóval a legkisebb járműkategória – pl.: Chevrolet Aveo, Toyota Yaris, Hyundai Accent) havi, hangsúlyozom HAVI kötelező felelősségbiztosítása a legjobb esetben is majdnem 300 dollár, azaz hatvanezer forint.

Még sok mindenről írhatnék a vezetéssel kapcsolatban, hiszen tegnap már Georgetown-ba is átvezettem a kocsival és Panni aggódó asszisztenciájával, ami gyakran tényleg nagyon hasznos volt. Már bevásárolni is voltunk kocsival és forgalomban vezettem azt a rohadékot, ami azért most még kimondottan nehéz, de egyelőre minden OK. Nem mondom, hogy nem voltak vicces és izgalmas szituációk, de soha nem voltunk életveszélyben és mindvégig korrekt sofőr, cowboy, vagy mi tudtam lenni… Igaz ehhez nagyban hozzájárult az itteni autósok előzékeny és segítőkész hozzáállása – vagy csak Lajostól való halálfélelme… :-)

Sajnos most többre nincs időm, mert kicsit ki szeretném takarítani a kocsit, de ígérem, hamarosan újra jelentkezem…

 Zárásul még egy fotó a monstrumról… csak összehasonlításképpen a baloldali autó egy az átlagosnál szintén nagyobb Mazda terepjáró, amivel egyébként a – szerintem ukrán akcentusú – takarítónő jött, de erről talán majd máskor.