Üdvözlet az immár tavaszodó Halton Hills-ből!
Mielőtt végképp összezavarodna mindenki, elárulom, hogy Halton Hills Georgetown és a környező kisebb települések (Glenn Wiliams, Acton etc.) gyűjtőneve. Talán a régióhoz vagy talán a kistérséghez hasonlatos közigazgatási egység. A nevéhez hűen, tágabb lakóhelyünk igencsak dimbes-dombos, most mégsem annak geopolitikai sajátosságairól fogok írni, hanem inkább azokról a lelki hullámzásokról, amelyek a földrajzi jelleghez viszonyulva bennünk, de legalábbis a cowboyban zajlanak és zajlottak az elmúlt 8 hónapban.
(A domborzati viszonyokat leginkább azzal tudom érzékeltetni, hogy szánkópálya (Cedarvale Tobogan Park) van a 'város' közepén... nem kellett nagyon hozzá földet hordani szerintem.)
De hogy az előbbi gondolathoz visszatérjek bennünk is hullámzásról van szó - ez nem vitás. És a szánkós példához hasonlóan fel is kell ahhoz mindig a domb aljáról másznunk, hogy aztán lecsúszhassunk róla újra. A szánkópályát szerintem konkrétan gyerekeknek szánták, de mi is kipróbáltuk a tél folyamán Pannival, mert találtunk a szánkópálya szélén egy elhagyott sportos példányt - vállsérülés ide vagy oda nem lehetett kihagyni. Mi tagadás, kár is lett volna.
íme, a hajlított fából és egy általam sufni-tuningolt szivacs ülőrétegből álló snow-jet(mobil). Két felnőtt ember alatt a gyerek-szánkópályán is képes izgalmakat nyújtani... :-O
És valahogy Kanadával is így vagyok személy szerint én is. Ugyanis sok olyan dolog történt és történik velünk, amire otthon kicsi volt az esély, ugyanakkor épülünk belőle. Ilyen például az autóvezetés, vagy az önállóság magasabb foka is, vagy hogy mást ne mondjak Panni számára az angol nyelvismeret-, valamint szakmai önérzetének megacélozása. Annak ellenére, hogy egyfelől érzelmileg nehezen küzdjük le néha - elsősorban magunkban - az akadályokat, másfelöl sokszor sikerül is megtalálnunk azokat a pillanatokat, amelyek segítenek töltődni.
Tény, hogy - kiszámíthatatlansága vagy előre nem láthatósága miatt - a legnagyobb pofont a munkakeresési nehézségek adják és adták a cowboynak. Sajnos másoktól is hallom, hogy a korábban - például az anyaországban - megszerzett tanulmányi vagy szakmai eredmények vajmi keveset nyomnak a latban a kanadai álláskeresés során. "Messziről jött ember azt mond, amit akar" - mondják a helyiek... és hát Kanadába a legtöbben messziröl érkeznek. Ebből fakadóan újra fel kell állítani egy stratégiát arra vonatkozóan, hogy az ember, hogyan tudja megtalálni a képességeinek és a karakterének leginkább megfelelő munkát. Van olyan ismerősünk, aki erős angol nyelvismeret híjján, de kiváló vezetési képességeinek köszönhetően kukás autót vezet immáron majd tíz éve. Elsőre szokatlannak vagy bizarrnak tűnik a gondolat, de ha megvizsgáljuk, hogy neki személy szerint passzol-e ez a munka és hogy jól érzi-e magát benne, akkor a válasz minden bizonnyal két igen. Akad olyan is, aki bevállalta, hogy több éves procedúrával honosítja a külföldi tanár diplomáját és itt is azzal foglalkozik, amit tanult és amihez ért. Ez is működőképes elképzelés. A cowboy egyelőre a fenti két stratégiát próbálja ötvözni, azaz egyrészt kisebb alkalmi, de könnyen elvégezhető munkákkal igyekszem költségvetésünk ad hoc lyukait betömni, ugyanakkor a másik szememet azokon a lehetőségeken tartom, amelyek a szakmai versenyképességemet növelhetik. Akadályokból azonban akad bőven, kezdve azzal, hogy nem ártana honosítani a diplomámat, hogy lássuk mit is ér egy külker diploma a kanadai munkaerőpiacon. Vagy arról is beszélhetnénk, hogy bevándorlási státuszunkból fakadóan nem részesülünk különböző juttatásokból és engedményekből. Mindketten munkavállalási engedéllyel vagyunk itt, de ez egyfajta ideiglenes státusz; az állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező személyek - egyfelől paradox módon, másfelől logikusan - több segítséget kapnak az államtól. Panni jövedelme viszont túl magas ahhoz, hogy valamilyen átmeneti szociális segélyt kapjunk. Szóval nem könnyű, hogy az embernek, de legalábbis a cowboynak le kell nyelnie azt a békát, hogy 35 évesen újra végigjáratják vele a szamárlétrát. Amikor azonban nagyon elkezdek magamban hőbörögni és háborogni, akkor rádöbbenek, hogy senki nem könyörgött nekem, hogy ide utazzak felhagyva mindent - azt a keveset is - amit eddig otthon sikerült felépíteni.
Sziklába gyökeret ereszteni - ez most a feladat.
Mindezek ellenére, remélem, hogy hamarosan elérkezik az az idő, amikor azt mondhatjuk, hogy megérte szűkölni. Nem beszélve arról, hogy nagyon sok pozitívumot is megélünk a mindennapjaink során - és az is igaz, hogy amikor az ember távol van a hazájától, hajlamos a hátrahagyott betelt poharakról elfeledkezni (a mindent átitató erőszakról, az etnikai feszültségekről, a politikai és közéleti aljasságokról, a lelki és anyagi nyomorról) pedig, ha az otthoni híreket olvassuk a neten, sajnos ezzel szembesülünk nap, mint nap és erről számoltok be nagyon gyakran ti is. Szóval a rosszabb pillanatainkban, amikor azért a hazaköltözés gondolata is felmerül, azzal nyugtatjuk magunkat, hogy otthon se (lenne) jobb a helyzet. Itt kb. egy fizetésből is tudunk úgy élni, mint otthon, csak persze nincs itt a család és nincsenek itt a barátok.
Ha családtagokra nem is, de barátokra itt is szert lehet tenni és tulajdonképpen nekünk ez is sikerült. Tegnap is kirándulni voltunk a számos környékbeli természetvédelmi park egyikében Marie-val, Matt-tel és Rhys kutyával. Utóbbinak nem indult jól a napja: reggeli sétájuk során egy patakban valami megvágta a hátsó lábszárát, később a sétából hazafelé menet egy megvadult lassie támadt szegény Rhys-re, kisebb sebeket is hagyva a hátán. A kirándulásból hazaérve aztán lefertőtlenítettük a sebet egy kis alkohollal - vigaszul marha-steak maradékkal traktáltam az ebet 'műtét' közben.
Nemrégen éves kondi-bérletet is váltottunk a GoodLife Fitness (GLF) helyi klubjába - csak hogy kicsit a testnek is megadjuk, ami jár. Muszáj is egyébként, mert mindketten bőven a 'versenysúlyunk' alatt vagyunk. Na nem az éhezés miatt, sokkal inkább az idegi megterhelés következményeként - szerintem. A GLF egyébként országos hálózattal rendelkezik itt Kanadában, tévében, rádióban is gyakran mennek a reklámjaik - afféle mainstream (~legismertebb, legdivatosabb) klub. Nem is ok nélkül - a gépparkjuk lenyűgöző, mind mennyiségileg, mind minőségileg és Panni már a Zumba-tréningjüket is lecsekkolta. Vicces, hogy a hazai árakat simán veri az itteni terem (fejenként havi 50 dollárba - kb 10.000 Ft-ba fáj a tagság), viszont színvonalban sem marad alul. Az extra szolgáltatásaik közül nem mindegyik ingyenes, de van gyermekmegőrző, Tanning (asszem ez ilyen spriccelős-barnítós kabin), külön férfi-női szauna is, meg két profi masszázsfotel. Utóbbiakért nem kell fizetni és mivel Panni gyakran később végez, mint én - gyakorta élek a különböző előre programozott masszázsok egyikével. Aki lecsekkolná a klubot, annak íme egy link: http://www.goodlifefitness.com/
Ha már az olcsó, de jó dolgoknál tartunk. Szomszédainkat is meglepte, amikor elújságoltuk hogy a minap - egyébként pont a 4 éves kapcsolatunkat ünneplő vacsit követően - ráakadtunk egy The Shoe Company nevű üzletre, ahol alapból is jó áron lehet mindenféle cipőket, meg kiegészítőket kapni, de van egy olyan részlegük a bolton belül, ahol a kimondottan márkás, adott esetben extravagáns, ugyanakkor pofátlanul olcsó cipőiket kínálják. Egy-egy cipő 20-40-60 dollárra van leárazva, de még erre jött rá plusz 25% az első és 50% kedvezmény a második pár cipőre. Mi összesen három párat (egy Merrellt, egy Timberland-et és Panninak egy helyes bőr balettcipőt) vettünk - pedig a harmadikra már nem járt extra kedvezmény - összesen 75 dollárért (kb 15.000 Ft), de ebből szerintem darabját nem lehetne outletben megkapni otthon ennyiért. Ki nem szeret olcsón vásárolni, nem igaz?
Szóval néha ilyen apró örömök is képesek feldobni az embert, ugyanakkor az is érdekes, hogy máskor meg szinte a -látszólag- semmiből támad rá olyan kedvetlenség, hogy alig tud belőle kikecmeregni. De, hogy egy kis keretet adjak ennek a néhol csapongó, de talán kibogozható írásnak elmondom, hogy tegnap a túrázásból hazafelé jövet megálltunk Glen Wiliams-ben egy kávé-tea-üdítő-re, majd elnéztünk a bájos kis település végén található Antik kereskedés felé. Lepusztult, de hangulatos - kissé raktárszerű - épület, udvarán szintén enyésző, de még mindig hangulatos hajók, kocsik, furgonok. Az út másik oldalán erősen meredek, homokföldes hegyoldal és néhány elvetemült túrázó, kutyával, gyerekekkel - ahogy azt egy (kassza)sikeres filmben kell. Legalábbis azt hittük elsőre. Később észrevettük, hogy a kissé elborult elméjű család a hegyoldalban a csapadék vájta hasadékot használta arra, hogy különféle zsákokon, szivacsokon csússzon (vagy zúzzon?) alá. Nem mindig úgy sikerült, ahogy tervezték, de a cowboy számára 'megnyugtatóan' világossá vált, hogy azokról a bizonyos dombokról nyáron is ugyanúgy le lehet csúszni...
Utolsó kommentek