Kanadai cowboy

Úgy tűnik az olvasónak meg kell szoknia a kétheti kimaradásokat, már ami a blog-bejegyzéseimet illeti. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt időm, sajnos sokkal inkább kedvem nem volt az íráshoz. Megint sok minden történt, és tudom, hogy ez nem kárpótol senkit, de néha fejben is születnek bejegyzések, ötletek. Röviden csak annyit a kedvetlenségről, hogy a cowboy továbbra is keresi munkaadóját és néha a család is borzolja az idegeinket, hirtelenjött vagy át nem gondolt elképzeléseivel.

Ma jött meg a G1-es jogosítványunk – ezt a sikeres tesztnek köszönhetjük, valamint a fejenként befizetett 75 dollárnak. A következő lépés a végső – G-nek nevezett – jogosítvány megszerzéséhez a december 6-ai vezetés vizsgánk lesz. Szorítsatok!!! Ez egy tipikus dupla vagy semmi típusú dolog lesz, mert ha neadjisten nem sikerül a vizsga, akkor a G2-es vezetés vizsgát is le kell tennünk és csak azután mehetünk a G-s vizsgára. Ez persze pénz és idő kérdése leginkább. Meg annak a kérdése is, hogy Lajost (az újonnan bekapcsolódók kedvéért, ez egy Ford F350 típusú gázolajfaló szörnyeteg…) lecserélhetjük-e Hófehérkére, aki jelenleg téli álmát alussza… Ez sem az elmebaj jele, kedves Olvasó, csak arról van szó, hogy Hófehérkének neveztük el azt a Chevrolet Cavalier típusú 2.2 literes benzines kiskocsit, amit időközben a család már megvett Panninak. Néhány napig tesztelhettünk a múlt héten, és elmondhatom, hogy nagyon megszerettük. Így néz ki:

Sajnos addig, amíg nincs meg a G-s jogsink, addig Lajos alkoholizmusát kell finanszíroznunk… Az is kiderült, hogy a kis Chevrolet biztosítási költségei minket terhelnek majd – ennyit arról, hogy a család autót biztosít Panninak. Egyébként nagyon büszke vagyok rá, mert elkezdte egyedül vezetni a szörnyeteget és eddig nem volt különösebb problémája… Maradjunk annyiban, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha a kisautót vezethetné már most is. Zárójel bezárva, panaszkodás befejezve. Most már csak azon kellene gondolkodnom, hogy hogyan kanyarodjak vissza a medvevadászatos témámhoz…

Megvan! Medvét még nem lőttünk, pedig az egyik kommentelő tanácsát megfogadva, tényleg használhatnánk medveszállításra a Lajos platóját… Persze a vadászat ennél sokkal szabályozottabb dolog. Ugyanakkor sokkal elterjedtebb is, mint elsőre gondolná az olvasó. Na, jó, akik kicsit járatosabbak Kanada történelmében, azok tudhatják, hogy a világ második legnagyobb országának kezdeti gazdasági sikereit a prémvadászok jelentették. Ez főleg azért történhetett így, mert Európában divatba jött az a prémsapka, aminek alapanyaga innen származott – legújabb kori olvasmányélményeimnek megfelelően, talán a mosómedveprém sapkáról lehet szó…

Amikor vadászatról beszélünk, akkor ne a hazai viszonyokra, az erdőgazdálkodásra, vagy a vadásztársaságokra gondoljon az olvasó. Itt nem, - vagy nem kimondottan - a gazdagok kiváltsága a vadászat. Ez a dolog valahogy sokkal inkább része a mindennapi életnek – és bár kicsit vicces, de nem ritka, hogy vízvezeték-szerelő azért nem tud kijönni azonnal csapot szerelni, mert éppen vadászni van, valamerre északon. A dolog erdőgazdálkodás része talán hasonló az otthonihoz – tény, hogy sokkal inkább felnőttnek kezelik itt az emberek egymást, mint otthon. Mondok egy példát: az apa szerette volna, ha kevésbé meredek úton lehessen a házhoz felhajtani, ezért sok fát kellett kivágatnia, hogy a kocsi feljáró mai kacskaringós formáját elérje. A hatóság előírta neki, hogy a kivágott fák helyébe összesen 600 darab facsemetét kell ültetnie. Megcsinálta – mindenki boldog. Biztos vagyok benne, hogy a hatóság nem számlálta meg mind a 600 darab fát és abban is biztos vagyok, hogy az apa tényleg legalább 600 fát ültetett. Ha kivágsz egy fát, ültess egyet helyette – röviden ez a szabály. Hát így mennek itt a dolgok. Zárójel bezárva, vissza a mackókhoz.

Engedélyek nélkül persze itt sem megy. A lőfegyveres vagy – az itteni család feje esetében – az íjjal történő vadászat esetén is engedélyekre, licenszekre van szükség, és az egész dolog szigorú állami –vagy tartományi– szabályozás mellet zajlik. Gondolom otthon is úgy van, hogy bizonyos (vad)állatokra csak adott időszakban, szakszóval: vadászati idényben lehet vadászni. Itt ezt be is tartják, és professzionális módon kommunikálják is. Az alábbi képen például az látható, hogy mely fajokat, mettől-meddig lehet horgászni a közeli Credit folyón.

Természetesen a szabályozás előírja a vadászható egyedek számát is – ez medvéből fejenként és évente egy, szarvasból öt. A vadpulykát sajnos nem kérdeztem meg. Vadpulykát egyébként amúgy sem könnyű vadászni, mert a pulyka valószínűleg sokkal intelligensebb állat, mint azt gondolnánk. Korábban írtam, hogy sokat látni belőlük a ház körül, főleg esős napokon. Nos, vadpulykát utoljára a pulykaidény kezdete előtt láttunk, és utána csak akkor, amikor az idény lejárt… Szóval ne mondja nekem senki, hogy a vadpulyka oktalan állat. Csúnyának csúnya – azzal egyetértek… A családnak egyébként még pulykacsalogató eszköze is van. Fából készül és jellegében a kereplőhöz hasonlít, azzal az apró, de nem jelentőség nélküli különbséggel, hogy nem kereplő, hanem – hosszú távon – idegesítően nyikorgó, vinnyogó hangot ad, mivel két, speciálisan megmunkált fadarab mozog egymáson. Ez nem feltétlenül vadászeszköz – arra vannak spécibb dolgok is az apa eszköztárában.

Elsőként az éjjellátó fényképezőgépről szólnék, amit az előzetesen kiszemelt és kialakított terepen rejt el a vadász, hogy aztán a kiszemelt vadat megfigyelje a (be)etetés időszaka alatt. Ez nem teljesen legális – mármint a beetetés, de, ha jól tudom, nálunk is csinálják. Az állatok csapásán etetőt rejtenek el és almával, vagy kukoricával etetik őket. Az éjjellátó kamera mozgást észlelve exponál, a vadász pedig időről-időre nyomon követheti a vad súlygyarapodását. Mivel ez nem megengedett és mivel a vadászok rivalizálnak, ezért ezeket az etetőállásokat tönkretehetik. Ilyenkor a pórul járt vadász nem tehet sokkal többet, minthogy bosszankodik és legközelebb igyekszik elővigyázatosabban cselekedni. Talán nemcsak bennem merül fel a kérdés, hogy, hogyan tudja megkülönböztetni a vadász a fényképeken lévő állatokat – példának okáért az egyik medvét a másiktól, mondjuk egy olyan fotón, ahol éppen csak a mackó hátsó fele látható. Nos, meg tudja. Ne kérdezzétek hogyan, de mégis.

A vadászokon kívül vannak az úgynevezett trapper-ek – ez az én korosztályomnak, főleg a Trapper farmer márkanév miatt lehet ismerős… Erre nem kérdeztem rá Shawn-tól, de a szavaiból úgy tűnt, hogy ez már a tisztán illegális tevékenység kategóriája, mivel itt csupán az állat befogásáról – és valószínűleg annak illegális kereskedelméről – van szó. A levadászott állat húsa egyébként nem lehet kereskedelem tárgya – azaz nem lehet eladni, de maga a vadász rendelkezhet vele; például csinálhat belőle kolbászt. A cowboy maga is kóstolt már szarvas- és medvekolbászt. Mindkettő igen ízletes volt – úgynevezett vadhús ízt nem is éreztem.

Persze ahhoz, hogy a vadászat sikeres legyen komoly ismeretekre és tudásra, na meg persze szerencsére van szükség. Korábban már írtam, hogy az itteni vadászat – amennyire én meg tudom ítélni – individuális, de semmiképp nem társas(ági) esemény. Az emberek egyedül vagy a vad fajtájától függően maximum ketten mennek vadászni. Érdekes dolog, hogy ahhoz, hogy valaki egy adott területen – például magánterületen – vadásszon, az adott terület tulajának – leginkább szóbeli megállapodáson alapuló – engedélyére van szükség. Ez persze önmagában nem különleges, de ha hozzávesszük, hogy egy-egy ház körül komoly méretű erdőség, vagy mezőgazdasági terület helyezkedik el, akkor már belátható, hogy nem mindennapi dolog azt látni az ablakunkból kinézve, hogy valaki éppen vadak után kutat az erdőnkben, vagy a kertünkben… Ezt tudom, hogy elsőre nehéz elképzelni, úgyhogy megpróbálom fotóval illusztrálni, hogy mire gondolok.

Korábban már említettem, hogy a vadászat sikeréhez sok-sok ismeretre és tudásra van szükség, mind az állatokat, mind pedig a természetet illetően. Nyilván ma már a vadászatra is komoly iparág épül – múltkor a kezem ügyébe került egy ilyen vadászati kellékeket tartalmazó katalógus. Tudom, hogy ez már megszokott szófordulatom, de a kínálat és a termékek profizmusa – egyébként az áruk sem minden esetben csillagászati – engem még mindig lenyűgöz. Nem sorolom most fel mi mindent kapni, ízelítőül kiemelek két példát, ami talán a legjobban mutatja meg, hogy mire gondolok. Szinte minden vadászbakancsot készítik kígyóharapás-biztos változatban. A kedvencem mégis egy olyan termék, amit jómagam is kipróbáltam és nem hittem volna korábban, hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Egyszer a lenti fürdőszobában zuhanyoztam és akkor szembesültem az emberi szagot elűző tusfürdővel, aminek nem tudnám megmondani, hogy milyen szaga volt, de nem túl kellemes. Mondanom sem kell, a tusfürdő az apáé volt… Ő mindenben eléggé maximalista, a vadász ruháit külön mosógépben mossa, ha mossa egyáltalán, de annak ugyancsak szemtanúja voltam, hogy a ruháit légmentesen zárja, arra az időre, amikor éppen nem használja őket. Mindebben az a ráció, hogy a vadak szaglása sokkal jobb, mint az emberé, így jobb, ha minden lehetséges módon megpróbáljuk kontrollálni ezt a tényezőt. Amikor nemrégen az apával kimentem a házuk mögötti erdőségbe, hogy lőállást segítsek építeni, - akkor éppen - szarvas vadászathoz, megkért, hogy ha lehet, ne nagyon fogjam meg a lefűrészelt faágakat, mert a vad megérzi az emberszagot. Egy fára szerelhető lőállásnak kerestünk helyet, amit egy egyszerűbb kemping székhez tudnék hasonlítani, és ami igencsak rozsdás volt. Azt kérdeztem tőle, nincs-e nála valamilyen spray, vagy olaj, hogy megolajozza a rozsdás részeket. Azt mondta, hogy csak kukoricaolajat használ, ha valamit egyáltalán, mert minden más olajszagot könnyen kiszúr a szarvas orra és messze elkerüli a környéket.

Nem mondom, hogy komolyabban kedvet kaptam a vadászathoz, mindenesetre érdekes dolgokat tudtam meg. Sőt, bizton állíthatom, hogy mindennapi életünk során is kamatoztatható tudásra tettem szert. Ha nagyobb vadat nem is, de egy mókust nekem is sikerült – na, nem puskavégre, de – lencsevégre kapnom. Igaz, hogy – félelmében - épp a hasát fogja a röhögéstől… :-)