Finally – Végül

 

Van egy kis időm, gondoltam írok így az év utolsó napján, de ahogy a Karácsonyt is csak alig érzékeltük, úgy a Szilveszter is egyelőre olyan, mint akármelyik többi nap. Sőt, még olyanabb – főleg nekem – mert én, ha nem jön közbe semmi, akkor munkával köszöntöm az újévet.

Egyelőre Panni is dolgozik, de ő már koradélután végez, igaz egyedül nem lesz akkora durranás az év vége. Én `csak´ éjfélig dolgozom, tehát utána koccintunk – ha akartuk volna, magyar pezsgővel is tehettük volna akár, kanadaival fogunk mégis.

 

Arra gondoltam, hogy megpróbálom összegezni az évet – elsősorban – kanadai ittlétünk szemszögéből. Borzasztóan sok minden történt ebben az évben – mindenképpen emlékezetes marad számunkra. Sokféle poklot láttunk idén és sokféle mennysugár csillant meg – ha csak pillanatokra is – a szemünk előtt. Bár nem szeretném ilyen `Született feleségek-féle` summázásba elvinni ezt az írást, de egy belső szemhunyás és néhány időtlenségbe hullajtott könnycsepp mindenképpen jár, azoknak akik már nem lehetnek velünk. ††

 

 

Mivel szűk egy órám maradt hátra, mielőtt indulnék először hobbiból, aztán professzionálisan pizzát készíteni gyorsan kell összeszednem, hogy miről is szeretnék írni. Mivel csak délután négytől dolgozom, gondoltam afféle öniróniaként pizzát sütök ma ebédre, vagyis Panninak inkább vacsorára. Utána pedig belecsapok a lecsóba, mert azért elöljáróban annyit elárulok már most a munkámról, hogy a péntek esti vacsora időszak normál esetben is hihetetlenül pörgős, hogy milyen lesz ma este, azt elképzelni sem merem. Eszméletlenül komplex a munka és nagyon magasak az elvárások, még ha a fizetésben ez nem is tükröződik olyan élesen. Arra jöttem rá, hogy Kanada – valószínűleg Amerikához hasonlóan – a profizmusról szól. Elvárják tőled, hogy maximálisan profi legyél abban, amit csinálsz és nem mellesleg mindezt meg is fizetik. Senkit nem érdekel, hogy neked mi a problémád, a fizikai vagy a lelki sérelmed, az van, hogy amíg a munkádat végzed, addig kőkeményen kell teljesítened. Mindez a cowboy számára, ha lehet, még durvább, mert abszolút nétív (native – (angol) anyanyelvi) környezetben kell ezt teljesítenie és bár a vendégkör elég türelmes, <főleg, ha elárulom, hogy én még tréningen vagyok> azért elég kellemetlen, ha egy vendég arcán azt látod, hogy nem érti, hogy mit mondasz, vagy ha én rontok el valamit, csak azért, mert nem tudtam megérteni, hogy mit akar a kedves vevő. Zárójel bezárva.

 

Történn(t)ek velünk vicces dolgok is – igaz ezekről szinte egyáltalán nincs fotó- vagy videóanyag, de biztos vagyok benne, hogy a képzeletetek segít a képalkotásban. Egyik Wal-Mart-os (a helyi Tesco) bevásárlásunkor történt, hogy Panni sampont szeretett volna venni magának és a cowboy már kezdett türelmetlen lenni, mert csak nem sikerült a megfelelő terméket kiválasztani. Végül egy nagy doboz sampont akartam Pannival megszagoltatni és megnyomtam a flakon közepét, miközben az orra alá dugtam a nyílást, amiből a nyomás hatására megszaladt az anyag és hát nem jellemezném hogy nézett ki Panni orra, de sírva nevettem.

Egy családi ünnepség – azt hiszem Hálaadás – alkalmával történt, hogy a vendégek a teraszon gyülekeztek, beszélgettek, vagy iszogattak. A nagypapa éppen utántölteni készült többünk poharát és a házba igyekezett, amit – gyönyörű, meleg késő őszi idő lévén – csak egy szúnyoghálós ajtó választott el a terasztól. A lényeg az, hogy a szúnyogháló tökéletesen beleolvadt – mind a lakás, mind a terasz – vizuális környezetébe. A nagypapa erős testalkatú, határozott, medve járású ember… a borért is íly módon indult a konyha felé, de valami egyértelműen megakadályozta abban, hogy elérje célját. Ez a valami, pedig nem volt más, mint a gondos kezek által feszesre hangolt szúnyogháló. A társaság legnagyobb örömére John úgy pattant le róla, mint a gumilabda – fia, Shawn nem is hagyta ki a savazási lehetőséget és azt mondta: apa ezt a szúnyoghálót azért tettük fel, hogy a legyek és a szúnyogok ne mehessenek be a lakásba, de te engedély nélkül bemehetsz… :-)

Az is vicces volt a minap, hogy Panni már napok óta rágja a fülemet, hogy csináljak neki Jókai bablevest. Mi sem egyszerűbb ennél, nagy nehezen beszereztük a hozzávalókat: egy kiló szárazbab (kidney bean), nagy adag sonka (mert a csülköt nem tudtam jól elmagyarázni), zöldségek stb. Olvastam én korábban a receptet, szóval tudtam, hogy a babot egy nappal a készítés előtt be kell áztatni (elvileg a csülköt sem ártott volna, de az elmaradt), de azon a napon, amikor konkrétan ráengedtem a vesebabra a vizet, nem jelent meg a radarernyőmön a mennyiségi előírás – így a Bud Spencer és Terence Hill-es filmélményeimre hagyatkozva – azt gondoltam, babból nem csinálunk keveset. Nos a bableves hál’ Istennek jól sikerült és ez azért is jó, mert sok van belőle. Konkrétan az összes létező edényünkben bableves főtt pár nappal ezelőtt; jelenleg az összes létező műanyag tárolóban bableves várja a szebb jövőt és az olvadást…

 

Mielőtt még elfelejtem Minden Kedves Barátunknak, Ismerősünknek, Családtagunknak ezzel a fotóval kívánunk Boldog Újévet 2011-re! B.U.É.K. A cicát Kesu-nak hívják és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szereti a virágot - még akkor is, ha mű! :-)

 

 

 

P.S.: Más. Kódolt üzenet mindenkinek, aki tudja, hogy miről van szó: MEGJÖTT! :-) Ideért végre és köszönjük mindannyiótoknak! P / V