A cím egy 2007-es David Cronenberg filmre utal, amelynek "Eastern promises" a címe és egyébként elég durva, de jó. Szóval ott hagytam abba a legutóbb, hogy az adománygyüjtő gálát követő reggelen Panni drámai bejelentéssel fogadott. Valóban, a családjainkhoz közel álló olvasóknak már nem újdonság, de annyi történt, hogy az álláskeresésem viszonylagos sikertelensége miatt Panniban fogalmazódott meg először, hogy finomítanunk kell a stratégiánkon. Aggodalma az anyagiakat illetően leginkább amiatt vált jogossá, hogy Chase az achilles műtét után valóban képes volt járáskor telitalpon lépkedni, de összességében sokkal kiszámíthatatlanabb és ingadozóbb lett az állapota. Ez az utóbbi időben sajnos ahhoz is vezetett, hogy néhány alkalommal le kellett mondania a családnak a foglalkozást, mert a gyermek nagyon kezelhetetlen volt. Konkrétan ez csak egy-két nap kiesést jelentett, de ez elég volt ahhoz, hogy megkonduljanak a vészharangok.
A cowboyt ugyan nem érte váratlanul ez a forgatókönyv, hiszen tudta, hogy hiába szaporodtak el az utóbbi időben a pozitív visszajelzések és az interjúk az egyes pályázatait követően, egyszer eljön az az idő, amikor újra kell gondolni a dolgokat és esetleg megint "survival job"-ra kényszerül. (Így nevezik a kanadaiak azokat a munkákat, amelyeket az ember azért vállal, hogy ideig-óráig áthidalja a felmerülő anyagi nehézségeket ~ "túlélési munka").
Az volt a pozitívum - ebben az egyébként nem túl kellemes helyzetben - hogy sikerült olyan megoldást találnunk, ami hosszú távon sem vágja el annak a lehetőségét, hogy valami rendes munkám legyen. Rövid brainstorming-ot (a.m. agyalás) követően, felkerestük a közeli ismerős kisboltok, ismerős alkalmazottait, vagy tulajait és a segítségüket kértük. A célunk az volt, hogy olyan részmunkaidős elfoglaltságot találjunk nekem, ami mellett tudok állásokra pályázni és interjúkra járni. Szerencsénkra elég segítőkészek itt az emberek és hamar jobbra is fordultak a dolgok. Múlt hétfőn - a kisállat-eledel bolt eladóinak köszönhetően - felhívott Al, egy középkorú, szimpatikus rokkantnyugdíjas, hogy hetente egy-két alkalommal sétáltatnám-e Sally nevű 8 éves golden retriever kutyájukat. Természetesen igent mondtam és így még egy kuncsaftom lett az idős kutyahölgy személyében. A kutyasétáltatás minden bizonnyal az egyik legjobb munka a világon. Az általam eddig megismert kutyusok mindegyike jólnevelt, szófogadó, mókus- és kismadárvadász-ösztönnel megáldott jószág. Nem elhanyagolható tény, hogy a sétáltatás jól is fizet - egy húsz perces sétáért 20 dollárt fizetnek, ami nem rossz pénz, pláne, hogy a cowboy szívesen is csinálja.
A másik, munkát eredményező dolognak saját magam jártam utána. Az egyik álláskeresést-segítő irodából elhoztam egy szórólapot friss állásajánlatokkal és megtaláltam köztük a helyi - egyébként ingyenes - újság, a The Independent & Free Press ajánlatát, amelyben újságkihordókat keresnek keddre és csütörtökre. Kiderült, hogy legkésőbb csak este 7-re kell a lapokat kikézbesíteni, így mindkét napon megoldott, hogy kocsival menjek. Nem rossz mi? - Kocsival járok újságot kézbesíteni... Annyire itt sem olcsó azért benzin, de tény, hogy szükséges a kocsi. A szomszédos, aranyos kisváros Glenn Williams lakosainak kézbesítek a GH 191 és a GH193 jelzésű útvonalakon - ne kérdezzétek, hogy mit jelentenek a kódok, de - tájékoztató jelleggel - szívesen mellékelek egy kis térképet a két útvonalról - íme:
A fenti egy viszonylag gyorsabban - kb. 30-40 perc alatt - elvégezhető útvonal, 52 házzal. A másik kicsit időigényesebb (noha 'csak' 77 ház), azt olyan óra, másfél alatt csináljuk meg.
Szép környéken, nyugis kerületekben - viszonylag vadkutyamentesen tud a dolog lezajlani... (egy házat kivéve), de egyébként annyira profi a szervezés, hogy a kihordók heti 29 centért, egy elég sokmindenre - többek között kutyaharapásra is - kiterjedő biztosítást köthetnek. A cowboy kötött... Egyébként nem vagyok köteles terjeszteni, ha bárminemű problémám akad. Sőt, akkor sem kell kézbesítenem az újságot, ha az előző szám még a ládában van, mivel ezzel megakadályoz(hat)om, hogy a postaládában felgyülemlődjön (BBJ - azért fejlődök nem?) az újság - esetlegesen ötletet adva ezzel a rablóknak, hogy pont oda kellene betörni, mert "biztos elutaztak otthonról"... Pesten, úgy hallom, ebben úgy 'segítenek' a helyi hómlesszek, hogy a postást, vagy újságkihordót tisztes távolból követve kilopják a postaládákból a drága újságokat, majd értékesítik őket egy Moszkva téri újságárusnál. Hát, ez is egy megoldás! Mindenesetre itt legalább annyira bizarrul hangzik ez a történet, mint amennyire felesleges a betörőktől való félelem, mert még Torontó külvárosában sem zárják a garázsukat az emberek...
Ha már a postaládákról esett szó, nem bírtam megállni, hogy ne fotózzak le néhányat, csak a hanglatfestés céljából. Szóval íme egy cseppet sem reprezentatív, de illusztratív sorozat:
Ilyen a klasszikus amerikai stílusú postaláda.
Ezt a fajtát "Rusztikus újgazdag" stílusnak neveztem el - biztosan nagy lenne rá a kereslet a hazai nehízfím menédzserek körében, mivel tényleg masszív és fémből van ... :-)
Végül egy - ha nem is a kedvenc - példány a barkács szellemiségű felhasználói körből. Ennek egyébként komoly hagyománya van errefelé. Az ügyesebb kezű és kreatív házigazdák szívesen villantják meg hobbi egész- vagy részeredményeiket. Az alábbi képen egy dizájnos családnév tábla látható:
Korábban említettem, hogy ketten végezzük ezt a kis mellékest, ami a cowboynak egyre inkább nagyszámú részmunkaidős munkáinak egyike. Nemrégiben hívott fel a Statisztikai Hivatal munkatársa - korábban pályáztam náluk is - és lehet, hogy ott is kinéz egy minimum heti 20 órás munka. Szóval Panni inkább az újságkihordás biztonságot adó békéjét kedveli, nameg az ablakok mögött gyakran megbújó kisállatok látványát...
Az Ablak-Zsiráf után szabadon... :-)
A cowboy viszont ennél is jobban szereti, ha ilyen autócsodákra bukkan a terjesztés közben... Csak stílusosan; egy Chevrolet El Camino. (A háttérben Panni sétál, láthatósági újságos batyuval az oldalán).
A Húsvét szerencsére másféle ígéreteket is tartogatott számunkra. Múlt vasárnapra húsvéti ebédre voltunk hivatalosak Marie (a szomszéd lány) szüleihez, akik részben máltai és ír gyökerekkel rendelkeznek. Cunning-ék nagyon kedves emberek, igazi családcentrikus, barátságos légkör fogadott (be) minket is. A cowboy egy kis aknamunkát is végzett Panni születésnapjának alkalmából, ami szintén a múlt hétvégén volt: megkértem Matt-et, hogy ha lehet, készítsenek Panninak születésnapi tortát, aki eleget is tett a kérésemnek. Igaz, hogy a fotó egy kis spéttel készült a gyergyaelfújáshoz képest - de a lényeg átjön.
A szülők - főleg a mama, Jocy (ejtsd: Dzsoszi) - annyira gondoskodtak arról, hogy mindenki jól érezze magát - beleértve persze minket is - hogy egészen feloldódtunk. Pannit is meghatotta a kedves fogadtatás, még ajándékokat is kapott. Azt hiszem, a Cunning család egy köztes kategóriába tartozik, egy másik kedves ismerősünk Romi felosztása szerint, (nála is vendégeskedtünk egyébként a húsvétos hétvégén - és ott is volt torta) aki úgy véli, hogy az emberek egyik része sok - és többnyire felületes - kapcsolatot ápol, míg a másik csoport tagjai kevesebb, de mélyebb, meghittebb kapcsolatot tartanak fenn. Marie szüleinél totál az volt az érzésem, hogy létezik egy uniós halmaz is, ahová az olyan emberek tartoznak, mint ők, akik nem esnek kétségbe, ha állandó a nyüzsgés és 20-30 emberre kell sütni-főzni, ugyanakkor az is fontos számukra, hogy a vendégeiket olyan szeretet és közvetlenség vegye körül, amiben azok igazán otthon érezhetik magukat... Az első kategóriáról sem negatív értelemben beszélt Romi; sőt azt is elmondta, hogy azok az emberek, akiket ő oda sorol, valamilyen megmagyarázhatatlanul ösztönös viszonyban vannak az élettel. Ezt nehéz illusztrálni, mindenesetre a soraimat most azzal a véletlenszerűen készült videóval zárom, amikor Jocy egy fényképet szeretett volna Panniról készíteni, de csak kicsivel később vette észre, hogy a fényképezőgép videó üzemmódban van...
Utolsó kommentek